És persze Tom Cruise, mert ő olyan, hogy tök kényelmetlenül érzi magát, ha épp nem mentheti meg a világot. H. G. Wells klasszikusa Steven Spielberg feldolgozásában.
Ilyen nevekkel a filmnek instant klasszikussá kellett volna válnia, hiszen az irodalmi forrásanyagot az író H.G. Wells 1898-ban írt híres fantasztikus regénye szolgáltatta, amiből a legnagyobb élő filmrendező, Steven Spielberg készített adaptációt a legnagyobb élő akciósztár, Tom Cruise főszereplésével. Az eredmény egy drága, látványos, mozgalmas film, amire a szeptember 11-i terrortámadás is rátette a bélyegét, különös módon mégsem lett belőle kultfilm.
Az angol H.G. Wells nagyszerű szerző volt, aki szinte minden irodalmi műfajban kipróbálta magát, de a sors iróniájaként az utókor szinte kizárólag tudományos fantasztikus munkáit jegyezte meg önmaga számára, igaz, ezen a területen belül a legnagyobb sci-fi írók közé tartozik. Az olyan művei, mint Az időgép, a Dr. Moreau szigete vagy A láthatatlan ember mind számtalanszor meg lettek filmesítve, akárcsak egyik legjobb regényei, a Világok harca, ami természetesen az Orson Welles-féle 1938-as rádióadaptáció miatt is oly ismert – Welles élethű rádiójátéka hatalmas pánikot okozott Amerikában, és sok hallgató azt hitte, a marslakók tényleg megtámadták a Földet. Steven Spielberg már nagyon rég szerette volna megfilmesíteni Wells klasszikusát, ám erről a tervéről kénytelen volt lemondani, amikor bemutatták a nagyon hasonló témára épülő, elképesztően sikeres A függetlenség napját, de várt, mert tudta, hogy eljön az ő ideje.
És várt, mert Tom Cruise, akit a közösen készített Különvélemény (2002) után mindenképpen a főszerepre akart, sokáig nem ért rá. Aztán hopp, megnyílt egy ritka filmtörténeti időablak, amikor mindketten ráértek, és megszületett a Világok harca (2005) – igaz, kicsit sietve, kicsit összecsapva kellett megcsinálni, mert ez az időablak gyorsan be is zárult. És úgy világot megmenteni, ahogy azt Tom Cruise teszi, csak ő tud, még akkor is, ha történetünkben ő csak egy Ray Ferrier nevű egyszerű dokkmunkás New Yorkban, kétgyerekes elvált apa, aki ott volt, amikor az első támadó lecsapott. Az egész egy különös, számtalan hatalmas villámot kibocsátó viharral kezdődött, majd megrepedt az aszfalt, és hatalmas, háromlábú idegen harci gépek, tripodok másztak elő a földből, akik módszeresen irtani kezdték a kíváncsian bámészkodó embereket. Ray valahogy megmenekül, kislányával (Dakota Fanning) és tinifiával (Justin Chatwin) elindul, hogy biztonságos helyre juthassanak, miközben tanúi lesznek a mérhetetlen pusztításnak, amit az elpusztíthatatlannak tűnő idegenek végeznek – és tanúi lesznek annak is, hogy az emberek közül kiből mit hoz ki a katasztrófahelyzet.
Kiderül az is, milyen szörnyű tervei vannak a földönkívülieknek a Földdel és lakóival, és amikor már minden elveszettnek tűnik, kiderül – vigyázat, spoilerveszély -, hogy a legnagyobb fegyverünk pont az, amitől mindig is féltünk, a mikrobák és vírusok. Spielberg pedig nem csak nagyon tisztességes munkát végez, hiszen a film nem csak izgalmas és látványos, de még némi többletjelentést is kapott. A készítők ugyanis a szeptember 11-i terrortámadást is megidézték vele, a zseniális operatőr, Janusz Kaminski több beállításban is emlékezik az eseményre, és az sem véletlen, hogy a kamera szinte sosem hagyja el a szemmagasságot, megidézve a támadás következményeit megmutató videofelvételeket is. Tom Cruise pedig most is 350 százalékon pörög, ment mindenkit, akár akarja az illető, akár nem, és ehhez olyanok asszisztálnak neki, mint Miranda Otto vagy Tim Robbins, John Williams zenéje pedig most is nagyszerű. Aztán valamiért mégsem lett akkora nagy klasszikus a filmből, mint amekkora lehetett volna, mi magunk sem értjük, hogy miért.
