Jean-Paul Belmondo gyakorlatilag egy akciófilmbe oltott városimázsépítést hozott össze a Szabadlábon Velencében című munkájában, amit odahaza nem szerettek annyira, nálunk viszont annál jobban!
Van olyan, hogy beindul a szekér, és ilyenkor gyorsan kell lépni. Az alkotói válságba került Jean-Paul Belmondo és Georges Lautner rendező-forgatókönyvíró első közös munkája, a Zsaru vagy csirkefogó? (1979) akkora siker lett, hogy a páros azonnal nekilátott következő filmjüknek, amire jó előre megkapták a pénzt. Így történt az, ami ritkán szokott megtörténni: a Szabadlábon Velencében (1980) forgatása már azelőtt megkezdődött, hogy kész lett volna a forgatókönyv, de furcsa módon a szándék nem is egy nagyon kerek történet prezentálása volt, hanem Velence valóban csodás látnivalóinak bemutatása – nyilvánvalóan a város közreműködésével és (anyagi) támogatásával – miközben Belmondo mindenféle vicces mutatványt hajt végre, vízen, földön, levegőben – és egy piros pöttyös alsógatyában.
Belmondo ezúttal nem egy kemény zsaru, sőt, pont ellenkezőleg, egy behízelgő modorú szélhámos, aki még börtönbüntetése letöltése során is mindenféle stiklin dolgozik.
Például egy értékes festmény meglovasításán,
ami közben meg a tulajdonos feleségét is sikerül ágyba vinnie, amikor egy hétvégére kimenőt kap. Mivel nem bukik le, elengedik börtönbüntetésének nagy részét, majd rögtön hajóra száll, hogy maharadzsának kiadva magát szédítse a milliárdos asszonyokat, és végül Velencében köt ki egy „kölcsön kapott” táskával, aminek tartalmára rengetegen fenik a fogukat. Jobbra-balra hullanak az emberek, miközben megjelenik a francia titkosszolgálat, néhány üzletember – és persze féltucatnyi gyönyörű nő.
Belmondo csábít, hazudik, fut és főleg menekül, a legkülönbözőbb közlekedési eszközökön, és jó szokásához híven szinte minden mutatványt ő maga csinál meg, kaszkadőr nélkül. Az persze sokak figyelmét nem kerülte el, hogy a történet kissé hevenyészve lett összerakva, és a Zsaru vagy csirkefogó hatalmas sikeréhez képest a film csak szerényen teljesített.
Nálunk más volt a helyzet: hiába fanyalgott néhány kritikus, a közönség mindent imádott, amit Belmondo csinált.
A Lautner-Belmondo páros lendülete sem tört meg, hamarosan jöttek az olyan újabb sikerek, mint A Profi (1981) vagy a Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984).
