Bár fénykorában a legnagyobbak közé tartozott, és mára már csak fura fazonokat játszik, vagy remek beugró, ne feledjük, hogy mekkora fazon az ember, aki Fatboy Slim Weapon of Choice-ára táncolt!
A hallgatag bunyós (1988)
Ez kérem szépen abszolút Mickey Rourke filmje, és nem csak azért, mert ő játssza a főszereplőt, a Johnny Walker nevű csendes bokszolót, aki szeret cowboy ruhát hordani, de a forgatókönyvet is ő írta - Sir Eddie Cook álnéven - sőt, a szerelmét alakító Debra Feuer az akkori felsége is volt egyben. A show-t mégis Christopher Walken lopja el: ő az a Wesley névre hallgató simlis bokszmenedzser, aki felkarolja hősünket, noha tudja, hogy egy korábbi agysérülés miatt egy jól betaláló ütés akár halálos sérülést is okozhat. Ám nem csak bokszolóként van szüksége az egyszerű észjárású srácra: egy rizikós gyémántrablás elvégzését akarja rábízni. Érdekes elnézni az egykori oly jóképű Rourke-ot: bár itt még nem verette szét az arcát, és nem itta szét magát, már látszanak rajta a lezüllés nyomai. Talán pont azért nem lett olyan nagy siker a különben nagyon tisztességesen összerakott film.
Ponyvaregény - Pulp Fiction (1994)
Bár összesen nagyjából 4 perces játékideje van Walkennek, ami egyetlen monológra korlátozódik, mégis övé az egyik legjobb jelenet az egész filmben. Ő Koons százados, aki a még gyerek Butchnak – ő a Bruce Willis által játszott bokszoló – elhozza azt az aranyórát, ami később olyan fontossá válik. Walken már Tarantino előző filmjében, a még csak forgatókönyvíróként jegyzett Tiszta románcban is remek jelenetet kapott, ez még azt is übereli, pedig az utolsó napon vették fel, így a színész a kollegái közül senkivel sem találkozott, ha nem számítjuk a kis Butchot alakító kissrácot, akinek az egész zavarbaejtő beszédet végig kellett hallgatnia, ami arról szó, miként töltött az óra hét évet különböző férfiak ánuszában. És tessék figyelni a nagy hatásszünetet – itt Walken elfelejtette a szövegét egy pillanatra, de olyan jól palástolta ezt, hogy benne hagyták.
Szerva itt, pofon ott (2007)
A 2000-es évektől kezdve Walkenre vagy furcsa apafigurák vagy őrült bűnözők eljátszását bízták, hiszen egész karakterében van valami különös és bizarr. És ez a film is bizarr, nem is kicsit, így aztán hősünk lett a főgonosz, nem is akárki, hanem asztalitenisz rajongó kínai maffiavezér, Mr. Feng. És ez a Feng a Van Damme-féle harcművész filmek mintájára imád halálos kimenetelő nagy pingpongtornákat rendezni eldugott szigetén, ahol a legnagyobb mesterek mérik össze tudásukat, és ahol tényleg hullik a férgese. Itt persze semmit sem szabad komolyan venni, a legkevésbé sem a pingpongzseni főhőst, akit a meglepően ellenszenves Dan Fogler alakít, és aki az FBI megbízásából épül be az illegális asztalitenisz maratonba, de személyes leszámolnivalója is van Fenggel, aki szó szerint veszi a mérkőzéseken a „hirtelen halál” fogalmát.
Ünneprontók ünnepe (2005)
A film persze a két szélhámos jó barátról, Hollywood két leglustább színészéről, Owen Wilsonról és Vince Vaughnról szól, akik szinte mindig önmagukat játsszák, és most éppen esküvőkön potyáznak. Azt azért ők is érezték, hogy ide rendes karakterszínész is kell, és így került képbe Christopher Walken, aki annak a lánynak az apját játssza, akibe az egyik imposztor véletlenül beleszeret, és aki nem csak gazdag, de egy szenátor is egyben. És aki másnak szánja leánykáját, egy szintén vagyonos taplónak – aki vicces módon az ekkor még ismeretlen Bradley Cooper. És tessék figyelmesen nézni azt a részt, ahol Walken a kislányát játszó Rachel McAdamsszel táncol: hogy a színésznő csodásan mosolyogjon, egyre csak azt ismételte neki: Fing! Fing! Fing!
