Bár a történet olyan brutális lett, hogy Jodie Foster nem tért vissza, A bárányok hallgatnak tíz évvel később készült folytatása, a Hannibal akár zseniális is lehetett volna, hiszen Ridley Scott rendezte.
Az 1991-es A bárányok hallgatnak olyan kirobbanó sikert aratott, hogy kész csoda, hogy akkor sebtében nem csináltak hozzá legalább egy folytatást. A zseniális Dr. Hannibal Lectert alakító Anthony Hopkins is annyira biztosra vette, hogy hamar újrázni fognak, hogy ő maga is írt egy forgatókönyvet "Hannibal Ending" címmel, amelyben Clarice Starling végez Lecterrel, de ezt sosem használták fel – mi pedig sosem tudjuk meg, hogy milyen lett volna Hopkins verziója. Merthogy a méltán népszerű ördögi, de mégis lenyűgöző karaktert kerek tíz év eltelte után végül egy sokkal nagyobb név, Ridley Scott vitte újra vászonra egyszerűen Hannibal (2001) címmel.
Scott mellesleg elsőre nemet mondott a lehetőségre, mert amikor Dino De Laurentiis producer felkérte a rendezésre, ő még a Gladiátoron dolgozott, és nem akart kapásból egy másik római történelmi filmet csinálni – azt hitte ugyanis, hogy a címbéli Hannibal a nagy pun hadvezért, Hannibal Barkast fedi, Róma rémét. A félreértés tisztázása után neki is esett Thomas Harris regénye feldolgozásának, de rögtön nehézségbe ütközött. Az új könyv és az abból született forgatókönyv ugyanis annyira brutálisan erőszakos lett, hogy az eredeti Clarice Starling, Jodie Foster nemet mondott rá, így új női főszereplőt kellett találni. Szerencsére a címszerepet játszó Hopkins maradt, talán azért, mert 20 milliót kapott a szerepért, talán a kihívás miatt, tessék eldönteni, és ő javasolta Julianne Moore-t. Aki persze hálátlan helyzetbe került, hiszen ha Oscar-díjra érdemes teljesítménnyel rukkol elő, a rajongók egy részét akkor sem tudta volna meggyőzni.
Mint tudjuk, A bárányok hallgatnak egyfajta happy endje volt, hogy dr. Lecter megszökött és Firenzében éli álnéven, műértőként és művészettörténészként a jómódúak boldog életét, vigyázva arra, hogy még egy ujjlenyomatot se hagyjon sehol. Egyik életben maradt áldozata azonban bosszúra éhesen kutatja a vérszomjas doktort, és egy tanú felbukkanását követően remény nyílik rá, hogy elfogja Lectert, akit azonban csak egyetlen személy tud Amerikába csalogatni: Clarice Starling FBI-ügynök. Ha egy korrupt államügyész (Ray Liotta) segítségével sikerül őt rávenni arra, hogy újra az emberevő pszichológus nyomába eredjen, Hannibal végre előjön rejtekhelyéről, hogy befejezze a halálos játékot. Kérdés persze, hogy túl lehet-e járni az elképesztő intelligenciával rendelkező Lecter eszén.
A kérdés nem kérdés, nem lehet Lectert a saját játszmájában legyőzni, és pont ettől lesz a Hannibal a kelleténél egy fokkal kiszámíthatóbb – persze lesz olyan pont a történetben, amikor a nagy Hannibal is sebezhetővé válik, különben nem lenne semmi izgalom. Persze Scott is él az első filmben alkalmazott „recepttel”, az őrült sorozatgyilkos Hannibal Lecter csak olyanokat öl, akik megérdemlik, vétettek ellene vagy a jóízlés ellen, azaz nem is annyira őrült, csak elég extrémek a módszerei. Ellenfelei hasonlóan extrém módszerekhez nyúlnak, és egy ponton túl a film tényleg az erőszak öncélú ábrázolásáról szól, legyen szó emberevő disznókról vagy sajátos, koponyalékeléssel egybekötött vacsoráról.
Ebből az alapanyagból talán többet is ki lehetett volna hozni, de az alapsztori, a karakter és Ridley Scott neve garantálta, hogy elég sokan nézzék meg a Hannibalt. És ha elég sokan nézték meg, jöhetett még egy Lecter film, A vörös sárkány (2002) és az előzményfilm, a Hannibál ébredése (2007), a Mads Mikkelsen főszereplésével készült 2013-ban indult sorozatról nem is beszélve.
