A Sztriptíz (1996), amiben Demi Moore a kislánya miatt vetkőzik, mai szemmel nézve egészen bizarr darab, de a kilencvenes években minden filmet tömény erotikával akartak eladni.
Talán az egész az Elemi ösztön (1992) óriási sikerével kezdődött, de az is lehet, hogy visszamehetünk az időben kicsit, és a Végzetes vonzerőtől (1987) indult a dolog, és még az is előfordulhat, hogy olcsóbb, kevésbé jegyzett produkciók kezdték a trendet, de a 90-es évek egyik uralkodó műfaja az ún. erotikus thriller volt. Ahol a szexualitásnak jókora rész jutott a történeten belül, sőt, az embernek néha volt egy olyan érzése, hogy a sztori csak ürügy ahhoz, hogy mindenki ledobja a textilt. A zsáner késői darabjában, a Sztriptízben (1996) nem is cicóznak sokat a kifogásokkal, a film eleve egy sztriptízbárban játszódik.
Talán kicsit előre is szaladtunk, a Sztriptíz ugyanis egyszerre erotikus thriller, családi dráma és fekete komédia, és ezt nem mi találtuk ki, ez van a „hivatalos” műfaji besorolásban. Hőse Erin Grant (Demi Moore), aki annak idején az FBI-nál volt titkárnő, de a volt férje miatt kirúgták, és mivel nem volt munkája, a bíróság a szélhámos férfinak ítélte kislányukat. Hogy legyen pénze a fellebbezésre, Erin sztriptízt táncol egy éjszakai lokálban. Egy este az ismert politikus, a nem túl okos, de befolyásos David Dilbeck (Burt Reynolds) is a nézők között van. Amikor Jerry, Erin egyik hódolója kitalálja, hogyan zsarolhatnák meg Dilbecket, még senki sem sejti, hova vezet egy látszólag egyszerű zsarolás. A zsarolót hamarosan megölik, és Al Garcia (Armand Assante) nyomozó nekilát, hogy kiderítse, mi folyik a színfalak mögött. Megjelenik a történetben Shad (Ving Rhames), a bár kidobóembere is, aki saját zsarolási terveit szövögeti, továbbá Erin pszichopata exférje (Robert Patrick) is.
Hogy ez az egész mi akart lenni, azt talán Andrew Bergman rendező mondhatná meg, vagy ő sem, mert az irányítás hamar kicsúszott a kezéből. A tesztvetítések ugyanis katasztrofálisra sikerültek, a (teszt)nézők a legkomolyabb jeleneteken röhögtek, a viccesnek szánt részeknél viszont hallgattak, mint a sír, ezért sok mindent újravágtak, de az eredmény hasonló volt. Talán ekkor döntöttek úgy, hogy bár nem így tervezték, de akkor az egész egyben fekete komédia is lett. Nem is lett jó a fogadtatás, a mozikban - legalábbis az Egyesült Állanokban - a film elhasalt, viszont amolyan bűnös élvezetként újra felfedezték a videótékákban, és ott elkezdett komoly pénzt hozni. Ekkor már nem számított, hogy a film hat Arany Málna díjat „nyert”, amiből Demi Moore kettőt is hazavihetett – nyilván nem vitte haza, de ezt így mondják -, legrosszabb színésznőként és a legcsapnivalóbb pár nőtagjaként Reynolds oldalán.
Demi Moore szereplése a filmben külön történet is egyben. Merthogy ő azzal került be a lapokba, hogy akkor csillagászati gázsit, 12,5 millió dollárt kapott, színésznő ennek addig még a közelébe sem ért. Nem is tervezték, hogy ennyit kapjon, de a Sztriptíz és a G.I. Jane (1997) producerei licitháborúba kezdtek, hogy kihez szerződjön le előbb, és így az egekbe szaladt az összeg, mert mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy rettenetes lépés volt részéről ezt a filmet bevállalnia, hiszen karrierje innentől kezdve meredeken indult lefelé. Pedig tudhatta volna, az egy évvel korábban kijött, nagyon hasonló témát feldolgozó Showgirls (1995) is botrányosan rossz lett, utálta is mindenki.
