Bár később készült mindkét Hannibal filmnél, mégis előzménytörténetnek számít, és ha nem Brett Ratner rendezte volna, akár kultikus darabbá is válhatott volna.
Az 1991-es, minden szempontból zseniális A bárányok hallgatnak a filmtörténet egyik legizgalmasabb karakterét mutatta be Dr. Hannibal Lecter személyében. A Sir Anthony Hopkins által játszott Hannibál, a kannibál egyszerre volt visszataszító és lenyűgöző, kifinomult és barbár, intelligens és ösztönös, nem csoda, ha sokan sokféle folytatást készítettek el hozzá. És egyik sem váltotta be igazán a hozzájuk fűzött reményeket. A Hannibal (2001) ugyan brutális és kegyetlen lett, de messze nem okos, ráadásul Jodie Fostert lecserélték benne Julianne Moore-ra. Az egy évre rá készült A vörös sárkány viszont közvetlenül az általuk játszott Clarice Starling ügynök megjelenése előtt játszódik.
Vagyis Dr. Hannibal Lecter már rács mögött van, ám ez majdnem az őt elfogó FBI ügynök, Will Graham életébe került, aki ennek hatására ott is hagyta a céget. Ám most egy új, különösen szörnyű gyilkosságsorozat tartja rettegésben a közvéleményt, Graham vonakodva bár, de hajlandó visszatérni önként vállalt száműzetéséből és segédkezni az ügyben. Ám hamarosan rá kell döbbennie, hogy a Fogtündér néven elhíresült sorozatgyilkos elfogásához meg kell próbálnia a gyilkos agyával gondolkodni. Ehhez pedig ki kéne fürkésznie egy másik gyilkos elméjét, vagyis szembe kell néznie múltjával és ősi ellenségével, Lecterrel. Aki elég sokat tud a Fogtündérről, aki onnan kapta a nevét, hogy áldozatai testén harapásnyomokat hagy.
A film A bárányok hallgatnak logikáját és felépítését követi: Lecter játszik az őt vallató ügynökkel, és néha egy kis információt csepegtet el, de cserébe mindig kér valamit. Ám most nem egy hamvas újonc fiatal nővel van dolga, hanem egy tapasztalt nyomozóval a kiszőkített Edward Norton személyében, és ezúttal egyértelmű, hogy Lecterben több a gonoszság, mint a segítőszándék. Anthony Hopkins ugyanis csak azzal a feltétellel vállalta harmadik Lecter filmjét, ha ezúttal nem csinálnak szerethető antihőst a pszichopata mészárosból. Mellette persze megismerünk egy hozzá hasonlóan kalkuláló, kegyetlen tanítványt is a Fogtündér személyében - Ralph Fiennes szokás szerint nagyszerű alakítása -, aki után a fél rendőrség nyomoz, és akit a sajtó is szeret, ám ő nem szereti a sajtót.
Mindenki teljesen korrekten teszi a dolgát, a gonoszok bőszen gonoszkodnak, a jók izgulnak, futnak és izzadnak, a köztük lévő, hibákat vétő kisemberek pedig megbűnhődnek mindenért. Csakhogy az azóta számos zaklatási ügybe keveredett Brett Ratner nem egy Jonathan Demme, nincs meg benne a képesség, hogy igazi drámát építsen, és igazi feszültséget teremtsen, ezért maradt meg ez a film az „egynek jó” kategóriában. Egynek viszont tényleg nagyon jó – és kevésbé ismert tény, de a Fogtündér szerepére elsőként Michael Jackson jelentkezett be, aki egyébként a rendező nagy haverjaként esélyes is volt egy darabig. Ahogy az sem közismert, hogy ezt a filmet egyszer már megcsinálták, még 1986-ben, Az embervadász címmel, ahol Brian Cox volt Dr. Hannibal, igaz, a nevet még Lecktorként írták, a rendező pedig a még kezdőnek számító Michael Mann volt.
