Így segített Tom Hanks kikergetni az oroszokat Afganisztánból és juttatta hatalomra a tálibokat

Az utóbbi állítás nyilván kicsit erős, de a Charlie Wilson háborúja arra is kitér, hogy mit okozott az amerikai külpolitika szűklátókörűsége. Zűrzavart és újabb vérontást.

A szovjet csapatok 1979-ben bevonulnak Afganisztánba, abba az országba, amely stratégiai fekvésénél fogva mindig is a nagyhatalmak rivalizálásának a forrása volt – az angolokat például már korábban kiverték innen a törzsi harcosok. Így aztán nyilván az amerikaiak sem nézték jó szemmel a szovjet térnyerést és egy kommunista bábkormány felállítását, de nem volt kiforrott tervük arra, miként válaszoljanak erre a lépésre azon túl, hogy tiltakoznak az ENSZ-ben, illetve támogatták a szomszédos, a maga furcsa módján Amerika-barát Pakisztánt.

Eközben a régi muskétákkal és az oroszoktól lopott, elvett vagy éppen vásárolt fegyverekkel harcoló felkelők vívták a maguk harcát, a pakisztáni menekülttáborok pedig szép lassan kezdtek megtelni. Ekkor döntött úgy Charlie Wilson (Tom Hanks), a szeszélyes texasi kongresszusi képviselő, hogy nem nézheti mindezt tétlenül. Régi barátjától, pártfogójától és szeretőjétől, a gazdag, „kommunistazabáló” Joanne Herringtől (Julia Roberts) feltüzelve úgy gondolta, hogy támogatnia kell az afgán szabadságharcosokat a megszállók elleni harcban. Mindehhez elnyerte a cinikus CIA-ügynök, Gust Avrakotos (Philip Seymour Hoffman) támogatását. A nem mindennapi trió beindul, hogy pénzt szerezzen. Hihetetlen akciójuk eredményeként az Egyesült Államok a kezdeti ötmillió dollárról évi egymilliárdra emelte az afgán felkelők támogatását, és ellátják azokat a korábban legyőzhetetlen orosz harci helikopterek kilövésére alkalmas rakétákkal. Ezt meséli el a Charlie Wilson háborúja (2007).

A veterán rendező, Mike Nichols, aki a veterán forgatókönyvíróval, Aaron Sorkinnal dolgozott együtt, nem az afgán háborúra vagy az amerikai külpolitikára koncentrált, hanem kizárólag egy emberre, a való életben is sok szempontból bombasztikus Charlie Wilsonra. És a film legjobb húzása, hogy a szerepet arra a Tom Hanksre osztották, aki abból csinált karriert, hogy mindig kedves, szerethető átlagembert alakított, de most a komfortzónáján kívül mozog, és az nagyon jól áll neki. Egy másik korban a csajozógép, az életet habzsoló Wilson akár egy ellenszenves, faragatlan fickó lett volna, itt viszont talált magának egy ügyet, ami mögé be tudott állni, és amitől ő maga is jobb ember lett. Merthogy az afgán felkelők ügyét először csak azért vállalta fel, hogy imponáljon egy nőnek, személyes tapasztalatai, többek között a menekülttáborokban, azonban megváltoztatták.

Más kérdés, hogy az oroszok kivonulása után – Wilson sürgetése ellenére - az amerikaiak már nem voltak hajlandó invesztálni Afganisztán újjáépítésébe, így az amerikaiak által állig felfegyverzett felkelők kiszámítható módon egymásnak estek, a káoszból pedig a tálibok emelkedtek ki győztesként.