Miért van az, hogy ma már egész élethű városokat tudnak digitálisan létrehozni, egy nyomorult farkasembert viszont nem? Benicio del Toro is milyen ramatyul néz ki farkasként!
Azt értem, hogy régen, amikor csak műszőrrel, ragasztóval és béna műagyarakkal meg körmökkel dolgoztak, csak idétlenül kinéző filmes farkasemberek születtek, de annak volt egy esetlen bája, mint amikor Michael J. Fox farkasemberré vált gimnazista kosarasként pattogtatta a labdát Az ifjú farkasemberben (1985). A technika azonban annyit fejlődött az elmúlt években, hogy mára már illene félelmetesen jó példányokat létrehozni, de még az Alkonyat (2008) félmeztelen indián srácokból átváltozó farkasai is gagyin néznek is ki és esetlen a mozgásuk. Ugyanez a helyzet a 2010-es Farkasemberrel (2010), ahol Benicio del Toro lesz a telihold hatására vérszomjas ragadozó, de ezt a filmet nem is ezért szeretjük.
Klasszikus történetről szól, az 1941-es A farkasember újbóli feldolgozásáról, a „korkülönbséghez” képest meglepően kevés változtatással, és ez a fajta régimódi hangulat jót is tesz Joe Johnston (Jumanji, Hidalgo - A tűz óceánja, Amerika Kapitány: Az első bosszúálló) munkájának. A viktoriánus Angliában járunk, ahol Lawrence Talbot (del Toro), a Shakespeare-színész, aki annak tragikus körülmények között veszítette el az anyját, kénytelen visszatérni a szülői házba. Felkeresi ugyanis a fivére menyasszonya, Gwen (Emily Blunt), aki arra kéri, segítsen neki megtalálni eltűnt szerelmét. Lawrence visszatér rég látott apjához (Sir Anthony Hopkins) Blackmoorba, ahol megtudja, hogy a környéken egy vérszomjas szörny garázdálkodik, ami után már a Scotland Yard legendás felügyelője (Hugo Weaving) is nyomoz. A szörnyről pedig azt mondják a helyiek, hogy akit megharap, teliholdkor vérfarkassá változik.
A lényeg a lényeg, hősünk vérfarkas lesz, és mint ilyen, egyszerre vadász és zsákmány, hiszen sokan lihegnek a nyomában, és ott a kérdés is, fenevadként mennyi emberség van benne, ki van tőle biztonságban és ki nincs. A veterán Johnston, akit konkrétan a forgatás megkezdése előtt három héttel kértek fel a rendezésre, a hasonló erkölcsi kérdéseket érthető módon kissé elmaszatolta, és arra koncentrált, hogy egy épkézláb történetet hozzon össze, és ez sikerült is – de ez az oka annak is, hogy a vérfarkas bevallottan nem sikerült annyira, mint szerette volna. Nem akarta a műfajt megújítani – pedig a Universalnál már ekkor gondolkodtak egy új Szörnyverzumban -, csak egy izgalmas régimódi kalandot hozott össze, ami furcsa módon mégis akkor a legizgalmasabb, ha nincs akció. Persze ha sikerült összehozni egy filmbe Benicio el Torót, Sir Anthony Hopkinst és Emily Bluntot, akkor innentől kezdve ez már nem volt olyan nagy kunszt. Persze eltűnődik az ember azon is, mi lett volna, ha végre sikerült magát a farkasembert is jól megcsinálni.
