Már a címnél álljunk meg egy szóra! A Kapj el, ha tudsz címet egy nagyszerű Leonardo DiCaprio-film bitorolja, amire a TV2 próbált reflektálni, és egyetlen betű megváltoztatásával máris kipréseltek magukból egy vetélkedőcímet. A kérdés viszont az, hogy miért kell ragaszkodni ehhez a "címből címet generálunk" formulához, és miért nem lehet egy eredeti névvel illetni a műsort. Ha nagyon ragaszkodunk a cím logikájához, tulajdonképpen kijön a lényeg, vagyis ha tudod a választ, kapd el a labdát, de ehhez tudnunk kell a játék lényegét, és akkor meg fogjuk érteni a címet. Addig viszont olyan, mintha valaki elírt volna egy betűt. 

A játékhoz kell egy bizonyos fokú kulturális alapműveltség, és jó reflexek meg egy minimális labdaérzék: egy hatalmas ledfalon látunk tíz képet/ábrát, és a helyesnek vélt választ tartalmazó falrészlethez kell az egyik játékosnak állnia, és várnia, hogy a felülről az „ölébe hulljon” egy labda. A játékospár akkor is megnyeri a fordulóért járó összeget, ha helytelen volt a válasz, viszont olyan közel állt a megfelelő mezőhöz, hogy a lepottyanó labdát egy kis vetődéssel el tudja kapni. Három játékospár verseng egymással az első fordulóban, utána fordulónként egy páros kiesik, a harmadik fordulóban már csak egy pár marad, akik a fődíjért, az ötmillió forintért játszanak.

A szabályok egyszerűek, de egy kicsit szedett-vedettnek tűnik az egész: szükség van lexikális tudásra, de azért nincsenek igen komoly kérdések, szükség van egy kis erőnlétre, de nem nagyon (egy labda elkapására azért nem kellenek kisportolt testek és atletikus alkat), és reflexekre, de ez sem igazán jellemző. A stúdió és a ledfal hatalmasnak tűnik, előtte kicsit elvesznek a játékosok, viszont a második fordulós memóriajáték ábrái eléggé kivehetetlennek tűntek, és a a kamera sem teszi meg azt a szívességet, hogy ráközelít az ábrákra.

A játékvezető, Kasza Tibi nem változott semmit: kicsit ripacs, kicsit egotripes, kicsit viccelődős a játékosok kárára, a maga javára, és a játék vége felé már úgy tűnt, hogy ő is unja a banánt. Ez annak is köszönhető, hogy a show több fajta vetélkedő típust és stílust akar egybegyúrni, amitől elvileg pörgősebbnek kellene lennie a végeredménynek, azonban ez mégsem jött össze, a második reklámszünet után már nagyon kell igyekezni, hogy ne csukódjon le az ember szeme.

Az, hogy a játék kissé távol marad a tévénézőtől, annak is az eredménye lehet, hogy a felépítése más, mint a többi mostani vetélkedőnek – míg a a megszokott formátumokban egy versenyző vagy versenyzőpáros játékát követhetjük az elejétől a végéig, addig itt egymás utáni körökben következik a három játékos pár két-két feladat után. Így nem tudjuk őket megszokni, nem alakul ki az empátia és szimpátia, az együtt izgulás a játékosok és a tévénézők között. Szerencsére ennél a játéknál nem divat az egymás hátsójának a fényesre nyalása, mint mondjuk a Gundel Takács Gábor nevével fémjelzett Áll az alkuban, de ez természetesen azért is van így, mert itt a játékospárok egymás ellen játszanak. Ez a verzió viszont így nem segíti a játékosok elfogadását, megszeretését és az együtt izgulást, ami egy tévés vetélkedőnél komoly hátránynak számít.

A játékok kissé egysíkúak, szinte minden fordulóban azt a sokak által rendkívül utált feladatot kell megoldani, miszerint két egymástól teljesen távol álló eseményt, személyt kell évszám alapján összekötni. A második körös memória feladat jóformán megoldhatatlan feladat elé állítja a játékosokat, hiszen lehetetlen tíz ábrát befogadni, megfigyelni úgy, hogy utána feladatokat tudjunk megoldani erre vonatkozóan. Persze a tíz ábrát fel is oszthatja egymás közt a versenyző páros, ahogy azt tette okosan az egyik tegnapi pár is. Az viszont elég zavaró, hogy miközben az egyik pár játszik, a másik pár mikrofonja is behallatszik az aktuális megjegyzéseikkel.

A döntőben, ahova már csak egy játékospár kerülhet, egy kicsit megkönnyítették a játékosok dolgát. Míg az eddig ismert vetélkedőkben az utolsó, döntő kérdésnek szánt feladat előtt el kell dönteniük a játékosoknak, hogy kockáztatják-e addig összegyűjtött pénzüket, itt megismerhetik az utolsó kérdést, sőt a válaszokat is, és csak ezután kell eldönteniük, hogy vállalják-e a válaszukat, ergo kockáztatják-e addig összegyűjtött pénzüket, és inkább az ötmilliós fődíjért játszanak. Ez egy kicsit elvesz az izgalomból, amivel csak a tévében szereplő játékospár nyer, a tévénézők viszont veszítenek egy izgalmi faktort.

Összességében lagymatagra sikerült a vetélkedő, nincsenek nagy csúcspontok, és a TV2-höz híven el is húzzák a játékot, mint a rétestésztát, és Kaszát sem biztos, hogy most fogjuk megszeretni. Ha egy kicsivel rövidebbre szabnák, talán felpörögne, és akkor nem kéne attól félni, hogy a ránk törő álomkór miatt lemaradunk a lényegről, arról, hogy megnyerték-e az ötmilliót.