Bud Spencer és Terence Hill filmjeit unásig ismétlik a tévécsatornák, már amennyiben rá lehetne unni ezekre az örökérvényű filmekre. Szinte minden hétre jut legalább egy közös filmjük, olyan viszont viszonylag ritkán van, hogy egy nap többet is meg tudunk nézni a tévében.

Az pedig kifejezetten ritka, hogy egymás után adjon közvetlenül a tévé két BSTH-filmet. Úgyhogy a mai egy ritka alkalom, amikor az esti bulira készülve megnézhetjük a páros két filmjét is.

A dolog érdekessége, hogy először a Különben dühbe jövünket nézhetjük meg, utána pedig az ...és megint dühbe jövünket. Vagyis a magyar fordításban egymás részeivé váló filmek első és második részét.

A két film között a magyar címen felül gyakorlatilag semmilyen kapcsolat sincs valójában, de ezt sokan tudják.

Az 1974-es Különben dühbe jövünk volt az első Bud Spencer Terence Hill-film, amit a magyar mozik bemutattak. Már akkor nagyon népszerű volt, és ez a népszerűség a bemutatást követő évtizedekben csak tovább nőtt, ahogy egyre több ember ismerte meg a filmeket.

A Különben dühbe jövünk a páros többi filmjét ismerve egészen furcsa alkotás. A főleg különálló Bud Spencer-filmeket írő és rendező Marcello Fondato filmjében a két főszereplő már hozza az alapvető személyiségi jegyeket, amiket a későbbi filmjeikben is láthatunk, de maga a film más hangulatú, mint a korábbi vagy a későbbi alkotások.

Ez volt az első közös filmjük, ami nem western volt, ez volt az a film, ami behelyezte őket abba a piti bűnözőkkel és szürreális karakterekkel benépesített világba, amiben aztán gyakorlatilag az összes többi filmjük is játszódott.

Ebben viszont még nem a legendássá váló pofonok a főszereplők, hanem csak úgy simán az erőszak, a film egy óriási bosszúhadjárat, amiben a két főszereplő semmit és senkit sem kímél, elpusztítanak mindent, ami meggátolja őket abban, hogy visszaszerezzék a film elején tönkre tett autójukat, ami egyébként a zeneszerző Guido De Angelis tulajdona volt.

A film ráadásul tele van szürreális, groteszk jelenetekkel, olyan szándékosan hosszúra nyújtott, elhúzott poénokkal, amilyenek miatt a Family Guy lett évtizedekkel később igazán népszerű. Tipikusan ilyen túlságosan hosszú poén például a motoros párbajos jelenet, a szürreális elemekre pedig a legjobb példa a lufikkal teletömött táncterem módszeres elpusztítása. Na, meg természetesen a teljesen idióta főgonosz, akinek az a terve, hogy egy jövedelmező vidámpark helyén felhőkarcolót épít, és a még talán nála is szerencsétlenebb répamániás csatlósa gyarapítják a film szürreális elemeit.

Ezeken felül akadnak kifejezetten az LSD-vel fűszerezett 70-es évekre jellemző képi megoldások, és az egész filmen végig érződik, hogy Fondato valamire nagyon ráérzett, de még nincs tökéletesre csiszolva a dolog.

A tökélyre fejlesztésre ugyanis várni kellett még pár évet. 1978-ban mutatták be a nálunk ...és megint dühbe jövünk című filmet, amiben már patikamérlegen kímérve kaptuk a szórakoztatást, a nagy pofonokat, a jó poénokat, a bugyuta mellékszereplőket.

A párosnak ez volt a második filmje, amit az USA-ban forgatott. Az első a 77-es Bűnvadászok volt, a Különben dühbe jövünk még Európában, egészen pontosan Spanyolországban készült.

A Bűnvadászokat viszont a magyar mozik csak a rendszerváltás környékén mutatták be, a második BSTH-film a hazai mozikban az ...és megint dühbe jövünk volt. Így már érthetőbb, hogy a hazai forgalmazásban hogyan kapcsolódott össze egymással ez a két film, annak ellenére, hogy igazából a főszereplők személyén kívül semmi közük egymáshoz.

Mivel a Bud Spencer Terence Hill-filmek szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülnek, csak más-más körítésben, ezért nem ördögtől való az a gondolat sem, hogy az összes közös filmjük igazából ugyanahhoz a filmszériához tartozik, csak részről részre kicsit más a főszereplők háttértörténete, illetve a neve.

Az ...és megint dühbe jövünk viszont sok szempontból egészen más alkotás, mint a nagy úttörő 1974-es film volt. A talán legjobban sikerült közös filmet, a Kincs, ami nincset is jegyző Sergio Corbucci tökéletesen érezte, hogy milyen karaktereket kell építenie ahhoz, hogy igazán szórakoztató legyen a filmje.

Itt már megkapjuk az örök ellentétet a két figura között, a magának való, de melegszívű Bud Spencer és a mindig fifikás, akrobatikus, társasági Terence Hill se veled-se nélküled kapcsolatát. A mellékszereplőktől pedig legalább annyi emlékezetes beszólás érkezett a remekül sikerült magyar szinkronban, mint a főszereplőktől.

Igazi nagyszabású vállalkozás volt ez már az 1974-es filmhez képest, minden szempontból. Míg az 1974-es film egy kedves mikrotörténet a bosszúról, addig az ...és megint dühbe jövünk egy gigászi vállalkozás szövevényes sztorival és egy életre zsebre rakható erkölcsi tanulsággal a család, a jótékonyság és a szeretet fontosságáról.