Időről időre készülnek olyan filmek, mint a Mielőtt megismertelek, ahol a szerelmesek kapcsolatának az adja a sorsszerűségét, hogy legalább az egyikük súlyos beteg. És vannak ezek közül nagyon szép történetek is!
A herceg speciel nem herceg, de lehetne akár az is: Will Traynor (Sam Claflin) egy fiatal, gazdag bankár, aki két évvel korábban egy baleset következtében kerekesszékbe kényszerült, míg a szolgálólány is inkább társalkodónő, akit azért vettek fel, hogy a depressziós Willnek társasága legyen. A 26 éves Louisa "Lou" Clark (Emilia Clarke) amolyan csodabogár, aki nem igazán tud mit kezdeni az életével, és egyik állás után a másikba kóstol bele, de a tolószékes férfira való felvigyázás, az ő életkedvének visszahozása olyan munka, ami az ő életét is megváltoztatja.
Innentől kezdve nyilvánvaló a dramaturgia:
az életunt férfi megnyílik az élettel teli, bohókás lány előtt, egy kicsit még boldogok is lesznek együtt, csakhogy! Will már korábban elhatározta, hogy véget vet életének, és már konkrét lépéseket is tett az ügy érdekében.
Hogy mindez teljesen kiszámítható? Igen! Láttunk már ilyet? Hát persze! Jojo Moyes a Romantikus Írók Társaságától az év regénye címet elnyerő művéből készült brit Mielőtt megismertelek (2016) végtelenül egyszerű, klisét klisére halmozó darab, aminek azonban két erénye van. Bár a könnyeinkre utazik,
nem akar túlságosan manipulálni, és van két szerethető főszereplője.
A Trónok harca Daenerys Targaryenjeként megismert Emilia Clarke - aki ezúttal eredeti, barna hajszínével szerepel - és Az éhezők viadala filmekből ismerős Sam Claflin között tényleg érződik az összhang, és őket külön-külön is jó nézni, még akkor is, ha tudjuk, hogy mindez bőven megfelel a giccs definíciójának.
Ne legyünk gonoszak, jó néha egy kis melodrámát nézni, és nem baj, ha a filmesek ehhez nem hétköznapi, szürke embereket, hanem szép és vonzó főhősöket használnak. Mert képzeljük el, mi van, ha Will Traynor egy nem túl előnyös külsejű, kellemetlen természetű építőmunkás, aki albérletben lakik, és úgy bénul le, hogy leesik az állványról, és akinek gyógyszerre is alig van pénze, nemhogy társalkodóra. Ez már sokkal valóságszerűbb történet lenne, lehet, hogy Ken Loach megrendezné, mert ő szociálisan érzékeny, talán nyerne is egy díjat Velencében vagy Locarnóban, de alig nézné meg valaki. Hát ezért kapunk megbízható rendszerességgel egyszerre szomorú és életigenlő filmeket szép és halálos beteg fiatalok szerelméről!
