Talán csak a '80-as és a '90-es években volt annyi Stephen King-adaptáció, mint mostanság – a retróláz úgy tűnik, a horror nagymesterét is visszahozta a popkultúrába. A King-adaptációk többsége viszont mindig is csapnivaló volt, hitvány utánzata csupán az eredeti regényeknek. Utóbbiaknál ugyanis az író a maga ráérős tempójában mutathatta be a karaktereit, akik többnyire teljesen átlagos életet éltek valami Isten háta mögötti városkában, egészen addig, amíg egy elhallgatott sötét titok vagy valami földöntúli erő fel nem forgatta a szürke hétköznapjaikat.

Bitang nehéz jó adaptációt csinálni Stephen King regényeiből

A Ragyogás-Halálsoron-A remény rabjai szentháromságon, valamint a szorosan utánuk következő tavalyi slágerfilmen, az Azon túl kritikus vagy geek bloggerlegyen a talpán, aki elkerülve a népharagot, igazságosan el tudja dönti, melyik a 10 legjobb Stephen King-adaptáció. 

A Castle Rock esetében viszont könnyű dolgunk van: kizárt, hogy bekerülne be a Top10-es listába. Természetesen egy félelmetesen jó hangulatú, szépen fényképezett sorozatról van szó, csupa kiváló színésszel – az ilyenekre szokták elsütni azt a közhelyet, hogy tisztességes iparosmunka.

Jobb a Fűnyíróembernél, rosszabb az Aznál

Amikor J.J. Abrams tavaly bejelentette, hogy tízrészes Stephen King-tévésorozatot készít, kis túlzással felrobbant az internet. 2016-ban ugyanis mindenki az egekbe magasztalta (a Port.hut is ideértve) a Netflix Stranger Things sorozatát, ami iszonyúan jól visszahozta a '80-as évek és a korai King-regények hangulatát, sőt maga a horrofejedelem is azt mondta rá: olyan, mint egy Stephen King  Greatest Hits. Márpedig egy ilyen mezőnyben csak akkor van értelme Stephen King-tévésorozatot gyártani, ha az ugyanolyan jó, de inkább jobb, mint a harmadik évadára készülő Sztranger Things. Ez az, ami most nem igazán sikerült Abramséknek – valószínűleg pont azért nem, mert Castle Rock címmel egy utaláscunamival nyakon öntött antológiasorozatot kreáltak, ahelyett, hogy egy konkrét King-műből facsartak volna ki mindent, mint az Az stábja.

Az első négy rész hangulatával amúgy nem volt különösebb gondom, nagyon ügyesen vonultatja fel mindegyik epizód a jól ismert King-toposzokat. Castle Rockot aligha kell bemutatni a Mester rajongóinak: itt játszódott többek között a Holtsáv, a Cujo, a Hasznos holmik, a Halálos árnyék és az Állj mellém, a sorozat középpontjában pedig ugyanaz a Shawshank börtön áll az erődszerű, komor falaival és a szadista őreivel, amit A remény rabjai mozifilmben láthattunk. Ez az a hely, ahol tanyát vert az ősi Gonosz, hogy újabb és újabb alakban mindig megkeserítse a lakók életét. Ide érkezik meg a nagyvárosi ügyvéd, Henry Deaver (Andre Holland), miután a Shawshank igazgatója (Terry O'Quinn) nagyjából az intró második percében öngyilkos lesz, és a fegyház évekkel korábban lezárt szárnyából előkerülő, kettyós fogoly (Bill Skarsgard) Deaver nevéd kezdi el motyogni.

Az erős nyitány után fokozatosan megismerjük Castle Rock lakóit, az élükön magával Deaverrel. Ő ugyanis kisgyerekként szintén itt élt, csak amikor tizenéves korában Maine államban beköszöntött az évszázad hóvihara, az apjával együtt eltűnt. Ám míg a fater egy emberi roncsként került elő, majd nem sokkal később meghalt, neki a haja szála sem görbült két hét vadonban fagyoskodás után – csakhogy az addigi emlékei a sokkhatás miatt úgy ahogy voltak, kitörlődtek az agyából. Az igazságot egyedül a szomszéd tinilány, Molly (Melanie Lynskey) tudja róla, mivel (ahogy az már a Stephen King-történetekben lenni szokott) különös képességei vannak: hallja mások gondolatait. Kiváltképp azokét, akikhez olyan szorosan kötődik, mint Deaverhez, akiben tiniként titokban szerelmes volt.

Az emlékeit elvesztő ügyvédnek tehát nem egyszerű visszatérnie a szülővárosába, a börtönből előkerült, furcsa srác kálváriája pedig már elsőre is kacifántosabb jogi esetnek tűnik, mint a korábbi perei együttvéve...

Nincsenek szimpatikus szereplők, a sok kikacsintás közt elvész az igazi misztikum

Két idősíkon bonyolódik tehát a történet, Deaver 1991-es eltűnésekor, és a Castle Rockba való visszatérése idején. Ezek mellé jönnek bónuszként az olyan, egyelőre beazonosíthatatlan időpontban játszódó flashbackek, amikor például az első rész elején öngyilkos börtönigazgató levelét olvassa valaki, Terry O'Quinn pedig szépen eljátssza, ahogy a derék, mélyen vallásos fősmasszer szemlátomást mindenféle istentelen dolgot művelt anno a nagyobb jó, Cactle Rock megmaradása érdekében. És ő csak az egyik főrohadék a történetben, mert ebben az elátkozott, álmos kisvárosban tényleg senki nincs, akinek ne lenne valami sötét folt, vagy kínos takargatni való a múltjában. Régi ismerősként persze itt van Plangborn seriff a Hasznos holmikból, a régi újságkivágások az ámokfutó kutyáról, Cujóról meg az Állj mellém! hullájáról szólnak, és alighanem az sem véletlen, hogy az egyetlen normálisnak tűnő szereplőt, Jackie családneve is Torrance, akárcsak a Ragyogás kisfiújának. Régen rossz azonban, ha J.J. Abrams csapata azt hiszi, hogy egy Stephen King-sorozat az ilyen fanservcie-cunami miatt lesz jó.

Kiknek ajánljuk? A Stephen King-regények fanatikus rajongóinak biztosan nem, ők alighanem csak fanyalognának a sok kihagyott ziccer miatt. Azoknak viszont mindenképp látnia kell a Castle Rockot, akik az Az, A setét torony vagy a Carrie remake-je után kíváncsiak lettek egy hosszabb játékidejű King-adaptációra, ahhoz viszont már túl fáradtak esténként, hogy elolvassák a Mester féltéglányi klasszikusait.

Ítélet: 6/10

A Castle Rock első négy része augusztus 2-től már elérhető az HBO GO-n, a tévés premier augusztus 26-án lesz az HBO3-on.