A színésznő újra bevállalta, hogy csúnya legyen egy szerep kedvéért, vagy jelen esetben inkább iszonyú leharcolt, miközben a múlt és a jelen hibáit akarja helyrehozni.
Minden színésznek és színésznőnek eljön az a pillanat, amikor bevállalja, hogy egy szerep kedvéért elrondítsák. Nicole Kidmannek már egyszer eljött egy ilyen pillanat, Az órák (2002) esetében, amikor Virginia Woolf írónőt játszotta el egy jókora orrprotézissel, elcsúfított bőrrel és hajjal - kapott is érte egy Oscar-díjat. A Pusztító (2018) című bűnfilm kedvéért az egész lényét amortizálták le, ha úgy tetszik, maga a megjelenése lett pusztító. Igaz, cserében fiatalabb, szebb önmagát is eljátszhatta, hogy lássuk az „előtte” és „utána” képeken, milyen sok rossz dolog történt vele. Szerencsére a film nem csak arról szól, hogy Miss Kidman hogyan néz ki.
Nicole a Los Angeles-i rendőrség nyomozója, akitől mindenki frászt kap, mert olyan, mint egy zombi. Csontsovány, imbolyogva jár, a karikák a szeme körül mintha saját életet élnének, a szája olyan, mintha egy kés pengéje lenne. Borzalmasan néz ki, és úgy is él. Hamarosan azt is megtudjuk, miért: majdnem két évtizede társával együtt beépült egy rablóbandába valahol a kaliforniai sivatagban, majd velük együtt részt vett egy bankrablásban, ami balul sült el, és amit a mai napig nem tudott feldolgozni, pedig közben egy kislánya is született. Akit nem ő nevelt fel, de akiről valahogy gondoskodni próbál, már a maga módján, miközben kiderül, a régi bandafőnök visszatért a városba, és ezt előzékeny módon hősnőnk tudomására is hozza.
Ez egy krimi, vagy nevezhetjük thrillernek is, mert vannak titkok, van bűn, rablás, gyilkosság és minden olyan kellék, ami a műfajhoz kell, közben mégiscsak egy egzisztencialista dráma. Ami nem arról – vagy nem csak arról – szól, hogyan talál rá a rendőrnő régi ellenfelére vagy fordítva, hanem arról, hogyan pusztítja el lassan, de biztosan önmagát, és van-e bármi, ami ebben meggátolná. Szóval nem egy vidám és nem egy egyszerű filmről van szó, különösen, ha arra gondolunk, hányszor és hogyan variálja a rendezőnő, Karyn Kusama (A meghívás, Aeon Flux, A bunyós csaj) a különböző idősíkokat, miközben hosszú-hosszú ideig azt sem tudjuk, mi is történt annak idején, ami így megrogyasztotta ezt a nőt. Aki hol bizonytalan, hol törékeny, de többnyire kemény, mint a kő.
És persze ez a film arról is szól, hogy kelti életre Nicole Kidman ezt az asszonyt. Hát persze, hogy jól, ijesztően jól – az alakításra egyébként rásegített egy lábon kihordott influenza is -, ami igyekszik feledtetni egy csomó slamposságot és hézagot a történetben. Például miért szükséges egyszerre két FBI ügynök beépítése egy piti rablóbandába, és azt sem tudjuk meg, hogyan is épültek be, és miket csináltak a rablásig, és pár hasonló apróság, és ami azt illeti, a végső, valóban meglepő csavar után is vakartam még egy picit a fejem, mert nem állt minden össze. És Kidman mellett nem igazán rúghatnak labdába a többiek sem, pedig olyanok kaptak itt fontos szerepet Sebastian Stan, a nagyszerű Scoot McNairy és Toby Kebbell, akit én különösen bírok, és aki itt nagyon furán néz ki hosszú hajú parókában, de ez nem az a film, ahol a szereplők tök jól mutatnak. Kidman azonban nagyon erős, ezt senki sem veheti el tőle – ha nem is mindig jó nézni.
