Diane Kruger, Virginie Ledoyen és Léa Seydoux a nagy francia forradalom előestéjén bújnak selyembe és brokátba, és néha ki is bújnak belőle.
A balsorsú Marie Antoinette királyné élete és sorsa több rendezőt is megihletett az elmúlt években. Sofia Coppola 2006-os Marie Antoinette Kristen Dunst főszereplésével a „posztpunk esztétika” jegyében modern megközelítésben ábrázolta a királynét, Benoît Jacquot (Sade márki, 3 szív) viszont valamivel - de csak valamivel! – hagyományosabb történetmeséléshez folyamodik.
Hősnője nem maga a királynő, hanem annak okos, mégis kissé naiv felolvasónője, kis eufémizmussal a társalkodónője, egy cseléd a csillogó Versaillesban, akit megérint a pompa, a ragyogás és leginkább az érzékiség.
1789-ben járunk a királyi palotában. Párizsban és vidéken már kitörni készül, sőt, ki is tört a forradalom, ám az arisztokrácia nem hajlandó észrevenni a baljós jeleket. Őket sokkal jobban érdeklik az ékszerek, a ruhák és persze az udvari intrikák. A legújabb hírek szerint a sokak által megvetően csak „az osztrák nőnek” – ami gonosz szójáték is egyben – nevezett királyné újabban a szépséges Gabrielle de Polignacot tüntette ki kegyeivel. Az ifjú Sidonie Laborde azonban az elhanyagolt nőt látja , aki képes a gyengédségre is, és bár estéit egy kopár kis cellában tölti, egész nap rajongott űrnője nyomában loholhat, ám a változások őt is megérintik,
A Chantal Thomas regényéből készült és valóban Versaillesban forgatott 2012-es Búcsú a királynémtól igazi stílusbravúr, ahogy az intrikák és csillogó külsőségek között pörögve vezet minket a rendező a végkifejletig egy kifejezetten női történetben.
A férfiak itt csak háttérfigurák, maga XVI. Lajos is szinte csak egy statiszta, míg Marie Antoinette-et játszó Diane Kruger és a szeretőjét alakító Virginie Ledoyen valósággal ragyognak. Napjaink egyik legfelkapottabb francia színésznője, Léa Seydoux nagyszerű rezonőr, akinek tágra nyílt szemein keresztül mind a dekadens ragyogást, mind züllött sötétséget, mind a változástól való félelmet megismerjük.
