A történet kiindulópontja, hogy a Laura Dern által alakított főhősnőt, a dokumentumfilm-rendezőként tevékenykedő Jennifer Foxot egy nap zaklatottan hívja fel az édesanyja (Ellen Burstyn). Talált ugyanis a régi holmijai között egy iskoláskorában írt fogalmazást, ami ugyan fikciós sztorinak van beállítva, de az anya meg van róla győződve, hogy igaz történetről van szó. A kis Jennifer, azaz Jenny azt írta le az iskolai beadandóban, milyen különleges kapcsolat fűzte két különleges emberhez, egy felnőtt szerelmespárhoz.

Ahogy Jennifer megpróbálja felidézni magában a történteket, a nézők nemcsak egy borzalmas, manipulációtól, szextől és pedofíliától hemzsegő történetet ismerhetnek meg, de működés közben láthatják az emlékezet, az önbecsapás és a tagadás mechanizmusát. A történet tehát nemcsak az eseményeket beindító novella miatt kapta ezt a címet, hanem azért is, mert bemutatja a történetmesélés lényegét – méghozzá kivételesen nem a filmes narratíváét, hanem azt, ahogyan mi magunk kreálunk emlékeket a saját magunk számára, s ahogy az emlékezet, a tudatalatti megpróbálja felülírni a valódi emlékeket és történéseket.

Jennifer ugyanis lépésről lépésre végül sikeresen idézi fel harminc éve eltemetett emlékeit az őt behálózó és kihasználó két felnőtt, lelkiismeretlen, becstelen és beteges emberi lényről, ám mi, nézők nem a komplett sztorit, azaz ennek végeredményét nézhetjük végig, hanem ennek a felidézésnek a folyamatát. Mindez pedig Jennifer Fox dokumentumfilm-rendező bemutatkozó játékfilmjében (a névegyezés nem a véletlen műve, az alkotó a vele gyermekkorában valóban megtörtént eseményeket ábrázolja) vizuálisan és technikailag is igen szemléletesen jelenik meg.

Amikor a főhősnő lelki szemei előtt megjelenik az a régi nyár, amikor egy lovastanyán táborozhatott, ahol a lovasoktató-táborvezető asszonyon kívül egy ottani tornatanárral is megismerkedett, először úgy rémlik neki, már 15 éves volt. De miután beszél másokkal, akik szintén jelen voltak az eseményeknél, és rájön, hogy valójában még csak 13 volt, végignézhetjük ugyanazt a jelenetet még egyszer – csak ezúttal egy másik, fiatalabb gyerekszínésszel.

Ehhez hasonlóan Jennifer folyamatosan reflektál is a flashbackekre. Közbeszól, ha valamire rosszul emlékszik, és van, hogy emiatt konkrétan visszapörgetik a képsort, és újra megmutatják, hogyan is történt valójában; vagy egyszer csak eltűnik a kandallóból a tűz, mert igazából nem égett, csak az idő megszépítette az emlékeket. De az ilyen játékok legszélsőségesebb esete az, amikor Jennifer párbeszédbe elegyedik, sőt összevitatkozik saját gyerekkori önmagával, a kis 13 éves Jennyvel.

Ennek hatására az az érzésünk támad, hogy nemcsak az emlékek rekonstruálása egy képlékeny, folyton változó valami, hanem a film is, hiszen nem egy végleges, lezárt történetet nézünk, hanem egy folyamatos változásban lévő, minduntalan újraírt alkotást. A történet ezzel ugyan nem válik igazi hardcore, nézőpróbáló kísérleti filmmé, de a szóban forgó megoldásokkal határozottan közelíti őket.

Ennél sokkal zavarba ejtőbb azonban a mű azon vonása, hogy teljesen olyan, mintha valakinek a terápiáját néznénk. Nem azzal van a probléma, hogy Jennifer Fox a saját élményeit örökíti meg, hiszen számos önéletrajzi ihletésű mű született már. Inkább azzal, hogy elvileg egy fikciós alkotást látunk, nem pedig dokumentumfilmet, amely fikciós alkotásnak viszont az elején felhívják rá a figyelmünket, hogy minden megtörtént, amit látni fogunk. Aztán pedig nem azt nézzük végig, milyen borzalom esett meg a főhősnővel/alkotóval gyermekkorában, hanem azt, ahogy ezzel felnőttként szembesül, először tagadni próbálja, majd megkezdődik a trauma feldolgozása – és még ennek lépéseibe is beavatódunk, mintha végigkísérnénk a terápiáját.

És legyen még annyira megrázó a Jennyvel történt múltbeli történet, sokkal felkavaróbb végignézni az igazi Jennifer Foxszal gyanúsan sok hasonlóságot mutató Jennifer által bejárt út részleteit. Amiatt pedig, hogy az alkotó más személyekkel játszatja újra a vele történteket, az egész olyanná válik, mint egy pszichodráma foglalkozás – és ezt kényelmetlen érzés kívülállóként kilesni. Ezen pedig még az sem változtat, hogy az író-rendező saját maga tesz bennünket kukkolóvá.

Kiknek ajánljuk? A történet első blikkre (egy bizonyos életkor fölött, persze) mindenkinek szól, hiszen fontos témát dolgoz fel. De a súlyos mondanivaló amúgy is sok nézőt el szokott riasztani, az alkotó által választott, fentebb már ismertetett experimentális megoldások pedig valószínűleg további közönségrétegeket tartanak majd távol tőle. Tehát mindazoknak ajánljuk, akiket mindez nem ijeszt meg.

A történet május 27-től kizárólag az HBO GO-n látható.