Már jóval korábban elkészülhetett volna

A forgatás eredetileg már 1984-ben elkezdődött volna, méghozzá az Arizona állambeli Phoenixben, de a Universal Studios Crowe előző filmje, a Szabadnak születtek mérsékelt sikerére hivatkozva nem állt a projekt mögé és folyamatosan késleltette annak elindulását.

Így végül Crowe áthelyezte a székhelyét Seattle-be, hiszen éppen akkoriban jött össze későbbi feleségével, a helyi illetőségű Heart zenekar gitáros/énekesével, Nancy Wilsonnal. A rendezőt teljesen lenyűgözte új otthonának hangulata és légköre, rádiócsatornáinak eklektikussága, melyek egyszerre játszottak ősi blues felvételeket és azt az új hangzást, ami a helyi undergroundból származott. És ami az antitézise volt mindannak, ami akkoriban menőnek számított a Los Angeles-i Sunset Stripen.

Miért éppen Seattle?

1990-ben elhunyt a legígéretesebbnek tartott Seattle-i banda, a multikiadós lemezszerződéssel rendelkező, épp az első stúdióalbumuk megjelenése előtt álló Mother Love Bone frontembere, Andy Wood. Crowe szemtanúja volt, ahogyan a zenei közösség egy emberként gyászolja az énekest a MLB-menedzser, Kelly Curtis lakásában, ezáltal pedig megérezte a város szellemiségét, és lakói összetartását.

Valami olyat akartam írni, ami megragadja és átadja azt az érzést abban a szobában. Nem Andy sztoriját, hanem annak a történetét, hogy az embereknek ösztönösen szükségük van arra, hogy együtt legyenek. Létezik egyáltalán olyan, aki tényleg „egyedül” van?”

Így forgatókönyvében a helyszínt végül Seattle-re változtatta, és hogy hitelesen adhassa vissza a karaktereket, számos helyi zenésszel összebarátkozott, többek közt Andy lakótársával, a Soundgardenes Chris Cornellel is jó viszonyba került.

Cliff szerepét nem Matt Dillonnak szánták

Mivel a feltörekvő helyi rocker karaktere a Soundgarden frontemberével való éjszakába nyúló beszélgetések során rajzolódott ki, Crowe szerette volna, ha Cornell alakítja Cliffet. Végül azonban be kellett látnia, hogy lehetetlen volna összeegyeztetni a forgatás ütemezését Cornell teendőivel, aki akkor még szinte az egyetlen olyan grunge zenész volt, aki már belekóstolt némi sikerbe, így mindennapjait már teljes mértékben a zenével való foglalatoskodás tette ki. Egy cameo és egy koncertjelenet erejéig azonban így is feltűnt a filmben, akárcsak olyan kultikus helyi zenészek, mint a Mudhoney frontembere, Mark Arm, a Tad énekese, Tad Doyle vagy a legendás Seattle-i lemezkiadó, a Sub Pop Records alapítója, Bruce Pavitt.

A Citizen Dicket a Pearl Jam tagjai alkották

Bár a nevük akkor még Mookie Blaylock volt, a Mother Love Bone romjain alakult későbbi Pearl Jam tagjai, Eddie Vedder, Jeff Ament és Stone Gossard alakították Cliff zenésztársait a Citizen Dick nevű fiktív grunge bandában.

Egyetlen daluk csak nemrég vált elérhetővé

A Citizen Dicknek valójában mindössze egyetlen dala született, a Touch Me, I'm Dick pedig címét tekintve egy Mudhoney-szám, a Touch Me, I'm Sick paródiája volt. Ez a track először 2017-ben jelent meg hivatalos formában, a filmzenealbum 25. évfordulós deluxe kiadásán.

Eddie Vedder külön pénzt keresett azzal, hogy gitározni tanította Matt Dillont

Akinek a legtöbb ruhája valójában Jeff Ament cucca volt. De a stáb a basszusgitáros jóvoltából használhatta a dekorációként szolgáló posztereket és kiegészítőket is, valamint ő találta ki a Citizen Dick kamu számcímeit is. Chris Cornell pedig elhatározta, hogy tényleges dalokat ír ezekkel a címekkel, és az egyikből született meg később a Soundgarden egyik legnagyobb klasszikusa, a Spoonman, ami egy kezdeti akusztikus formában a film egyik jelenetében is hallható.  

Cameron Crowe bulizni vitte a színészeket

Hogy hangulatba kerüljenek és belekóstoljanak a város zeneiségébe, Crowe a forgatás előtte elvitte a stáb tagjait az Alice In Chains és a Pearl Jam koncertjeire a Seattle-i Off Ramp Music Caféba. Bár eleinte visszakoztak, az este végére Matt Dillon és a Steve-et alakító Campbell Scott is a közönség soraiban bulizott a pogózók között.

Johnny Depp nemet mondott Steve szerepére

A színész indoka az volt, hogy még nem állt rá készen, hogy egy jelenetben kimondja azt, hogy „szeretlek”. De elsőre Bill Pullman sem akarta elvállalni Dr. Jeffrey Jamison megformálását, méghozzá azért, mert az édesapja nem szerette a plasztikai sebészeket. Crowe végül úgy győzte meg a színészt, hogy azt mondta neki, hogy Dr. Jamison sem élvezi a munkáját. Matt Dillon egyébként szintén továbbadta az egyetemi rádiós DJ-ből lett építész Steve szerepét, hogy eljátszhassa a wannabe rocksztárt, Cliff Ponciert. 

Jeremy Piven monológja sok pénzbe került a készítőknek

A pénztárost alakító színész az alig több mint egyperces jelenetében dicsérő szavakkal illeti Steve-et, amiért ő volt az egyetlen DJ, aki össze tudta keverni a Public Enemy Bring the Noise című dalát Elvis Costello (What’s So Funny ‘Bout) Peace, Love, and Understanding című klasszikusával. Mivel azonban kimondta a számok címeit, az alkotóknak jogdíjat kellett fizetni a szerzők számára azok felhasználásáért. Még szerencse, hogy Piven magáért a jelenetért mindössze 216 dollárt kapott.

Campbell Scottot kis híján lecserélték

Mégpedig a frizurája miatt. A színész előző filmjében, A szerelem erejével című drámában ugyanis egy leukémiás beteget alakított Julia Roberts oldalán, ezért a haja még nem nőtt vissza teljesen a forgatás kezdetéig. A Warner Bros. emberei szerint azonban betegnek tűnt, ezért azt javasolták, hogy cseréljék le őt egy másik színészre. Végül szerencsére a haja elég hosszú lett ahhoz, hogy a munka vele folytatódhasson.

Mindkét férfi főszereplő fejfájást okozott a rendezőnek

Crowe a forgatás során meglehetősen nehezen viselte Scott szűnni nem akaró, ellenséges szarkazmusát. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a színész bemutatott a kameraasszisztensnek, és kis híján össze is verekedtek. De Matt Dillonnal sem volt egyszerű a munka: ha egy jelenetet többször is fel kellett vennie, kisétált és ököllel beleboxolt egyet a falba, mielőtt visszatért a kamerák elé.

Számos sztár cameot találunk a filmben

A Janetet játszó Bridget Fonda akkori barátja, Eric Stoltz játszotta a beszélő pantomimest, Tim Burton Debbie videójának rendezőjeként tűnt fel, maga Crowe pedig az a riporter volt, aki meginterjúvolta Cliffet az Alice in Chains-koncert közben. És ez volt Paul Giamatti első filmszerepe is, aki mindössze annyit mondott: „Mi van?”, amikor Steve és Linda az első randijukon nem tudták levenni a szemüket arról, ahogy a partnerével csókolózott.

Kis híján be sem mutatták

Mire 1992. szeptemberében a mozik vetíteni kezdték, Amerika és a világ már grunge lázban égett. Nem sokkal korábban azonban még az sem volt biztos, hogy a film egyáltalán a nézők elé kerül. A Facérok forgatása ugyanis 1991 tavaszán vette kezdetét, de a Warner Bros. nem látott fantáziát a történetben, így folyamatosan eltolták a bemutató dátumát. Azonban mire a munkálatok 1992 januárjában befejeződtek, a Nirvana vezetésével a Seattle-i színtér már felforgatta a világot, így a forgalmazó végre zöld utat adott a premierre. Sőt, címnek Kurt Cobainék dala után a Come As You Are-t javasolták, ami főleg azért ironikus, mert épp a Nirvana volt az egyetlen a négy nagy grunge banda közül, akik semmilyen formában nem szerepeltek sem a moziban, sem a filmzene albumon.

Cameron Crowe szerint a Jóbarátokat is a Facérokról nyúlták

A film sikerén felbuzdulva a Warner Bros. Television felkérte Crowe-t, hogy adaptálja a filmet egy TV-sorozat formájába, ami „hat huszonéves lakótársról szól, akik a szerelmet keresik.” A rendező nemet mondott, ám amikor a WB 1994-ben elindította a Jóbarátok című szériáját, a hasonlóság annyira szembeötlő volt, hogy Crowe az ügyvédjéhez fordult. Azonban a sitcom készítői pont annyi részletet változtattak meg, hogy ennyi egyezéssel meglehetősen nehéz lett volna bizonyítani, hogy az alapötlet valóban a Facérokból származik.