„Nincs az a méretes edény, ami a nem ritkán direkt túlhabzó imitációval előadott dalokból áradó szirupot fölfoghatná. Lana Del Rey Summertime sadness című slágerével indítanak, Celine Dion Tell him-jével zárnak.” (Králl Csaba, Revizor)
Fiktív, képregényszerű világ, popkultúra, véletlenszerűen egymás mellé sodródó emberek, hullámzó, lüktető mozgás, sztereotip szituációk, szemérmetlen szentimentalizmus és vadság, irónia és önirónia. Az éjszakai élet drámáin túl feloldódnak az emberi játszmák és létrejön egy, a zenével összefonódó transz állapot, amelyben az egó az ösztön árnyékába kerül. Molnár Csaba és csapata a Budapest Kortárstánc Főiskola táncosaival kiegészülve ezeket a viszonyrendszereket térképezik fel. Csak nők vannak benne.
„Szemtelen, posztpunk/trancebarokk alkotás (már ha létezik ilyen): kikezdi a színházi művek ontológiai szabályait, megkérdőjelezi a koreográfiába beemelhető mozgás minőségét, és mindeközben pukkasztóan kérkedik is. Tobzódik a trashes-giccses diszharmóniában.” (Komjáthy Zsuzsanna, Színház.net)
„Úgy, ahogy van, állati jó. Érthető (vagy szubjektíven értelmezhető) és élvezhető. Reveláció.” (Kutszegi Csaba, Tánckritika)
Közvetítés itt