Babinszky Csilla kiállítása olyan válogatás az életműből, mely egy karakteres ívet mutat be, jár végig az egyes termeket követve. Műveit az illúzióval való játék, a szem becsapása jellemzi, ami metaforikus jelentést is hordoz, a valóság és a látszat közti ingázást, az illúzió illúzióját.

Babinszky Csilla rajzi érzékenysége ugyan szembetűnő, mégis sokféle művet készít, többféle témában és technikával. Ugyanakkor a sokféleségben visszatérő mozzanat a mintha-élmény. Megpendít dolgokat, úgy csinál, mintha…, de aztán mégsem.

Az egész kiállításban fontos szerepet kap a látszat, a valamilyennek látszani vágy és szükség, a valóság és illúzió, a szimulákrum. A kiállítás egyik legfontosabb kulcsszava az eredeti értelmében alkalmazott imázs, mely meggyőződések, elgondolások és benyomások összessége, amelyekkel az egyén bármiről (tárgy, ember, csoport stb.) rendelkezik. Az imázs a tudatban „lakozik”, mint a tapasztalatok bizonyos tükörképe, leképeződése. De az egész a művész helyének keresése: mi az, ami látszik, az öndefiníció, a művészi helye, szerepe és brand kérdése. Az intézményrendszer kritikája is megjelenik.

A kiállítás kezdő és végpontja a Rokokó című pohárinstalláció, mely egyszerre köszönti és búcsúztatja a nézőt. A poharak a falra vízszintesen helyezve hatalmas poharat formálva. A poharak egy részébe vörösbor van töltve, de az elhelyezkedéséből következően sem elvenni, sem meginni nem lehet.
Az első teremben meghatározó a Seki című mű. A seki egy japán szó, mely a kínai eredetű go játék szakszava a patt helyzet kifejezésére, melyből egyik fél sem tud továbblépni, ugyanakkor az életben maradáshoz a másik életben hagyása is szükséges. A go fekete-fehér világa jelenik meg a fekete-fehér asztal és annak az árnyékát adó feketére festett babszemek által, a dolgok színe és fonákja, ahogy a kiállítás címe is mondja. A seki a párbeszédre képtelenség, mégis ennek a szükséges voltának a metaforája.

A Seki művel, pontosabban a babokkal némi formai hasonlóságot mutat a túloldalon a rizses sorozata (Egy szem rizs, Nem egy szem rizs, Életmentő élelem), mely a mennyiség-minőség és a kontextus kérdését járja körbe.
A következő nagy egység az illúziókeltés terepe, melynek a középpontjában 2 térbeli csendélet áll és egy, ami ennek a térbeliségnek a határán. Az installáció-szobrok minden nézetből a lehető leghűségesebben követve az eredeti tárgyat, egy CD-lejátszót a hangfalakkal és egy komputer. A megtévesztő látszat, a szem becsapása ebben a szekcióban érvényesül leginkább, szemléltetve, hogy a valósághoz való viszonyunk mennyire ambivalens. A valóság illúziója által érheti a nézőt a csalódás, hisz a tárgyakból semmi sem használható, az egész csak egy szimulakrum.

A terem koncepciójához illeszkedik a Re-Recycling című mű, melynek egyik oldalán egy ceruza képmása található, melynek az modellje 7.33 dollárba került. A kép és a másának, pontosabban a szimulakrumának a viszonya a művészettörténet egyik legtöbbet elemzett kérdése. Ez a kérdés merült már fel a 8. századi bizánci képrombolás idején is, milyen viszonyban van a képmás az ábrázolttal, a szentképek átveszik-e a szentek helyét. De Magritte Ceci n’est pas une pipe művén át a konceptuális művészetig (pl. Kosuth Egy szék három szék). A kép másik oldalán viszont a 7.33 dollárt rajzolták meg a ceruzával, vagyis magát a pénzt amiből a ceruza készült.

A következő szekció arra keresi a választ, hogy a személyt, az alkotót mennyire határozzák meg a külsőségek, pontosabban a brand, a ruházat hogy fejezi ki vagy épp rejti el a személyiséget. Bizonyos szempontból a művészet is termék, áru, az alkotója is építi vagy épp kéne, hogy építse a maga brandjét a gyűjtők, a kurátorok, a galériák, a múzeumok felé. Legyen állandó, hogy beazonosítható legyen, de változzon, hogy divatos maradjon. Ez így együtt persze lehetetlen, s erre az abszurditásra, elvárásra reflektál Babinszky Neked brand kell I-III. 3 részes munkája. Ehhez a műhöz hasonló kérdést jár körbe a Strip -avagy ezek a ruháim, de hol vagyok én? című 5 részes rajza, ahol úgy tűnik, hogy a ruhák határozzák meg a viselőit, ám ha csak a külsőségekre figyelünk épp a lényeg, a személy tűnik el benne.
A külső meghatározottságból a következő terem személyes terepre lép át. Itt is a rejtőzésen és megmutatkozáson van a hangsúly, de mégis másképp, a lélek bugyrainak a feltárulkozása. A Szeretlek-sorozata 14 képből álló mű, egy füzet repetitív módon a szeretlek szó szerepel. A két festmény az első és az utolsó darabja a munkának, s a többi oldal fotográfia. Az eredeti füzet is a kiállítás részét képezi. A mániákus ismétlődés teljes feltárulkozást, sőt megszállottságot jelez. Ugyanakkor ennek az elrejtése is, ahogy a Személyes idő I-II-n látható. Mindkét sorozat ráadásul a fotó, a festmény, a firka, a jegyzetfüzet médiumának különös találkozása, a befelé tekintő éné.

A kiállítás 5. termében folytatódik az elrejtőzés és feltárulkozás ambivalenciája (Self-Sabotage I-II.), de a fókusz itt az alkotó pozíciójáról, a művészi létforma érvényességére keresi a választ. Miközben az aukciókon hatalmas összegekről hallani, az alkotók többsége bizonytalan egzisztenciával és jövőképpel rendelkezik, úgy érzik, a társadalom számára felesleges a tevékenységük. Ebben a lehetetlen küldetésben a „szemét” pozíciójával azonosulnak. Ez több munkán is visszaköszön. A nejlon-installáción, a Bármi lehet, a Self-Sabotage I-II. és Kontempláció műveken. (Bordács Andrea, kurátor)