Barbai Béla képzőművész kiállításának fókuszában deszkaképei állnak. A művész ezeket deszkainstallációkból és a deszkalap digitális feldolgozásából készült giclée nyomatokból hozta létre. A mintegy húsz deszkakép iker-kompozíciókként alkotnak egy-egy tematikai egységet, amelyekben a szálirányban vágott háromdimenziós deszkák szolgálnak modellül a vászonra nyomtatott kétdimenziós műalkotásokhoz. A képek mellett egy térinstalláció is helyet kapott a kiállítótérben, ahol boxokba vagy mini atelier-sorba rendezett kompozícióegyüttes hivatott az élet és halál kettősségét felidézni a fakockák szimbolikáján keresztül.

Barbai figyelmének középpontjában a fa áll. Az élő fa, amely az egyik legősibb organikus szimbólumunk és a deszka, amely a fatörzsből nyeri el „holt” formáját. Az átmenet folyamatos és elválaszthatatlan. A deszkában ott lüktet az élő fa lenyomata, amely nem a horizontális vágás által létrejövő évgyűrű metszetrajza, hanem a vertikális metszés által kialakult belső „térkép” vagy „úthálózat”, amely grafikai rajzolatával és felületi textúrájával önálló műalkotásként is értelmezhető a síkművészetben. Az alkotóművész, a „homo ludens” ebben az esetben a „játékos ember” Barbai Béla felfigyel a természet által „felajánlott” képfelületre a deszkán, a deszkában és fotótechnikai eljárással ezt teszi meg keretre
feszített vászonkompozíciói alapjának. Természet és ember tiszteletteljes összhangja jön létre, amelyben a teremtő természet és az alkotó ember a művészi kreativitás kölcsönhatásának köszönhetően folytatja dialógusát.

A kortárs képzőművészet szellemi irányzatai szintézisre lépnek Barbai képi világában. A deszka, mint talált tárgy egyfajta ready-made az alkotó kezében és főleg szemei előtt, ami nem a művész tudatos közreműködésével létrejövő assemblage-ban megnyilvánuló tervszerűséget vagy szándékosságot tükröz, hanem akciót jelent, ahogy a művész kijelöli vagy mondhatnánk kivágja a természet által létrehozott valóságból a saját maga művészi realitását. Ez a deszkakép, amelyet aztán Barbai nem átall a mesterséges intelligencia algoritmusa „elé vetni”, hogy elidőzzőn, rácsodálkozzon és mulasson egy merőben másfajta törvény és automatizmus végeredményén. Az alkotóművész a természet és a gép között foglal helyet. Barbai „fizikátlanítja” önmagát, mert számára a természet örök és immanens, a gép pedig csak eszköz és efemer. De akkor ki vagyok én? Teszi fel a kérdést. Egyetlen válasz van: művész. A művész, aki interpretátor a fizikai és a metafizikai valóság között, akinek a létezés művészet és a művészet létezés.

A deszka-történetek olyanok mint a zen kóanok. Teli vannak szimbólummal, de nem tartalmaznak szimbólumokat, van narratívájuk, de nem lényeges a sztori. Talán Barbai történetei, de lehet, hogy inkább történetek, amelyeket Barbai mesél el. Egy azonban bizonyos. Sugárzik a képekből az életigenlés, a játékosság, a kretivitás… a derű. A kiállításnak nincs üzenete, állapota van, és az ez.