Itt régen emberek éltek – hirdeti egy emléktábla egy belső-erzsébetvárosi romkocsma falán. A felirat találó, de önironikus is, hiszen a szövegnek helyt adó intézmény maga is egyike – a folyamat aktív részeseként, haszonélvezőjeként – azoknak a romkocsmáknak, amelyek a negyed „bulinegyeddé” változását előidézték, azt a régi lakók nagy része számára élhetetlenné tették.

Persze ez csak részben igaz: hiszen nem minden ember, nem mindenféle ember tűnt el a környékről. Ez az a változás, aminek során piaci és nem piaci erőknek sikerült a korábban itt lakók szegényebb, védtelenebb részét elűzni. A kicsit kevésbé kiszolgáltatottakkal valamiféle kompromisszumot kötöttek annak érdekében, hogy a környék fizikailag is átalakulva jövedelmező (jórészt turisztikai) vállalkozásoknak és magasabb státusú, ideköltöző lakóknak biztosítson kívánatos terepet. De hasonló események a szomszédos kerületekben is zajlottak, zajlanak – bizonyos fokig eltérő mechanizmusokkal, de a lényeget illetően nem nagyon különbözően – így azután azt is mondhatjuk, hogy nem is csak helyi jelenségről van szó. Ezekről a kérdésekről azután urbanista-városszociológus kollégáimmal nem keveset írtunk, néha éles vitákat is folytattunk.

Az itt látható képek ezekkel a városfejlődési folyamatokkal kapcsolatosak. Nem csak a tudományos kutatás érdeklődése, de nem először fordul erre fényképezőgép lencséje sem. Hosszú és izgalmas a lista, most csak a legutóbb megjelent számomra lényeges könyvet említem: Molnár Zoltán albumát a Csak képek sorozatból.

Ez a kiállítás azonban már nem mutatja azokat, akik áldozatai-szereplői a városban zajló drámának. Itt már csak az ember nélküli, magányosan megmaradt jeleket mutatom, amelyek így sokszor még hangosabban szólnak arról, hogy itt régen emberek – kiszolgáltatott, esendő emberek – éltek. Talán ezen a módon azt a kérdést is segítenek feltenni a képek, hogy mi is lett azokkal, akik itt laktak, vajon hová is lettek.

Tudom, hogy ez nem nagyon optimista nézete a városfejlődésnek. Tudom, mert szóvá is tette néhány kiváló kollégám, hogy miért nem a pozitív, előrevivő, szép és izgalmas vonatkozások iránt érdeklődöm, miért nem azokat fotózom követendő példának. Azt hiszem, Esterházy Péter szavaival tudok legjobban válaszolni: „A fotózás azért mindig úgy működik, mint a Nagyítás című Antonioni filmben. Oda néz, ahova nem kéne. A fotós ki van szolgáltatva a szemének. A fotó a titok ígérete.” (Csanádi Gábor)