Kiállításunkban Békés megye hagyományos gazdálkodásának néhány jellemző részletét, figyelemre méltó motívumát idézzük fel. A gazdálkodás két meghatározó területe az állattartás és a földművelés, melyek egymáshoz való aránya, a szűkebb közösségek gazdasági életében betöltött súlya folyamatosan változott. Évszázadokig a fejlődést a legeltető, árutermelő baromtartás biztosította. A tiszántúli pásztorművészet archaikus ágát képviselik a békési, sárréti, dobozi pásztormunkák. Malomhajtásra alkalmas folyóvízben bővelkedett a Körösök vidéke. Az első Gyula környéki malomhelyről 1261-ből van adatunk; a vízimalmok helyét a XIX. századra átvették a szárazmalmok; a molnárok közösségük megbecsült tagjai voltak.

Sajnos csekély megyei visszhangra lelt a korszak kiváló gazdasági reformere, Tessedik Sámuel, aki "A parasztember Magyarországon" (1786) című könyvében már az istállózó állattartás, a vetésforgó, a takarmány az ipari növények termesztésének hasznát hirdette. Európa legkorábbi állami ménesbirtokát 1785-ben Mezőhegyesen létesítették, s a hazai lótenyésztés kiemelkedő központjává vált.