A kiállításhoz kapcsolódóan limitált példányszámú fotókönyv jelent meg, amely megvásárolható a Capa Központ pénztárában.
„… a különféle hangulatokon való sietős átkelés technikája. A sodródás fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a pszichogeográfia természetének felismerésével és egy játékos-konstruktív magatartás igenlésével, amely minden pontján szemben áll az utazás és a sétálás klasszikus fogalmaival.”
/Guy Debord a sodródásról, In: Les Lèvres nues #9, 1956, Ford.: Mihancsik Zsófia/
Las Vegas 9650 km. Helsinki 1445 km. Róma 822 km. Lisszabon 2476 km. Sydney 15783 km… A nevekhez passzintott kilométerszámokból kiderül, mi a földrajzi viszonyítási pont: a kép Budapesten készült, a magyar főváros földszintes házakkal teli külterületén, egy szokatlan irányjelzőkkel teli fa előtt. Olvasva a szélrózsa minden irányába mutató, színes táblácskákra festett metropoliszneveket azonban pillanatok alatt beindul az imagináció, és a helyszín a távolba vész. Másodpercenként földrésznyi távolságokat ívelnek át a hirtelen képzeletbeli ugrások: a mandarinzselészínű félkarú rablók mellől a tengerszagú Finn-öböl partjára, onnan a Colosseum évezredes boltíveihez, tovább a Jardim Botânico őspálmái alá és már gondolatban éppen a Sydney-i Operaház lépcsőjéről tárul fel a szomszédos jachtkikötő látványa, amikor egy kutyaugatás visszaránt az ittésmostba, Budapestre.
Határvidék Budapest és valami más között – ezt mutatja be Halász Dániel Határvidék című fotósorozata. Az átmenet zónáját, úgy, hogy magát az átmenést is átélhetővé teszi. Fotói Budapesten készültek, de nem a kihagyhatatlan látnivalók, a mesés történelmi emlékek, a zavaros-bölcs Duna, vagy a járókelőkkel teli Andrássy út mentén, hanem olyan, jórészt ismeretlen helyeken, helyzetekben, ahonnan két lábon vagy gondolatban csak egy ugrás a valahol máshol. Halász a főváros földrajzi és virtuális perifériáit két alkotói módszer segítségével deríti fel.
Egyfelől kószál, fényképezőgéppel a kezében, a közigazgatási értelemben vett városhatár mentén – az alvóvárosok, pompás kirándulóövezetek, zöldterületek, országokon átívelő vasútvonalak, zajcsökkentő kerítésekkel takart autópályák, gyártelepek, lovastanyák, újonnan közművesített telkeken épülő családi házak mellett –, és képein részben ezeket a határmenti bolyongásokat dokumentálja. Bár Halász megfigyelési körzete elsősorban nem Budapest emberektől nyüzsgő belvárosa, alkotói magatartása itt a XIX. század végi Párizs zsúfolt utcáin nyomuló flâneuréhez hasonló. A flâneur – teoretikusai szerint – mindig fokozott figyelemmel kószál, a bejárt terület legkisebb részletét sem tévesztve szem elől. A természettudós, a detektív vagy a fotográfus tudatállapotához hasonló éberséggel jár-kel, ahogy Victor Fournel Amit Párizs utcáin látunk című 1858-as szövegében írja: „A kószálás mozgó és szenvedélyes dagerrotípia, amely a legapróbb nyomokat is megőrzi, és amelyben állandóan változó visszfényeivel együtt reprodukálódik a dolgok menete, a város mozgása, a közszellem, a tömeges hiedelmek, ellenszenvek és csodálatok sokarcú fiziognómiája.”
Másfelől sodródik egyik miliőből, hangulatból a másikba, úgy, hogy mindig vissza-visszatér Budapestre. A Határvidék tájképei, tárgy- és épületfotói, hangulatképei láttán újra átélhetővé válik az alkotói sodródás, ám a kószálással ellentétben ez nem csupán fizikai helyváltoztatást jelent. Inkább az internetes szörfözéshez hasonlít: az egymás után támadó asszociációk mentén, hiperugrásról hiperugrásra járható be egy nem lineáris, képzeletbeli út Budapest „határvidékein”. Elmerengve az említett útjelzőtáblán, a „Budapest főváros 1882” feliratú mérföldkő évszázados kopásain, a kerítés mögül kikandikáló transzportjármű passzivitásán, a Ferihegy fölötti égen haladó repülő irányán és a kisállattemetőben emelt márványkutyaház túlvilági lakóján a Határvidék nézője különböző virtuális helyszínek és egy olyan ritkán ábrázolt Budapest között oszcillál, ahol a Lánchíd csak kirakatmatricaként látható. (Mucsi Emese kurátor)
Hozzászólások