Makkai-Kovács Beatrix legújabb festményei és korábban még nem látott kisméretű kollázsai szerepelnek a Hybridart Space-ben megrendezett önálló kiállításán, amelynek címe Szabó Lőrinc Valami örök verséből származik. Az alkotót az egyetemi évek alatt is foglalkoztatta a tájkép és az absztrakt művészek kapcsolata, a mostani kiállításon pedig a tőle megszokott, rétegekből intuitívan összeálló festmények mellett a festő konstruktív képépítési gyakorlata is teret nyer a kollázsain keresztül, amelyek a táblaképek líraiságával szemben inkább a konkrétságot képviselik.

A festményeken megelevendő belső tájak, a gyors gesztusokból összeálló kompozíciók az alkotó aktuális hangulatait rögzítik, azok rezgései azonban ránk, befogadókra is átragadnak, és érezzük, ahogy lassan mi magunk is lecsendesedünk, bekerülünk egy olyan kontemplatív állapotba, ahol intenzívebben tudunk figyelni a saját érzéseinkre és percepcióinkra. Az atmoszférikus könnyedségű festmények nyugalmat és békét árasztanak, mozdulatlan természeti tájak vagy épp nyugvó és rezzenéstelen urbánus világok asszociációját keltik. Vagy ahogy Vékony Délia mondja: „a művek bepillantások egy határtalan, végtelen mélységű és összetettségű valóságba”.

És bár csendet és harmóniát észlelünk, a sebesen és puhán felvitt rétegek mégis időbelivé teszik ezeket a festményet, az egymásra rakott gesztusok olyanok, mint a múlt darabkái, amelyek olykor felszínre kerülnek, máskor átírodnak, olykor pedig teljesen lefedik őket a másféle megéléseket szimbolizáló foltok. Aztán ezek a gesztusok végül lassan mégis egymásba érnek, lágyan egyesülnek, a tudatunkba pedig egy absztrakt, belső tájjá állnak össze, ahová szívesen bekuckóznánk magunkat. Makkai-Kovács Bea kompozíciói ugyanis békét sugároznak, a festő olyan harmonikus világokat, safe space-eket hoz létre, amelyekbe szeretnénk bekuckózni, amikor a valóság túlságosan sokká, agreszívvé vagy éppen gyorssá válik.

A műveket nézve érzékeljük, hogy a festő által megteremtett világok lágyan körülölelnek, puhán beburkolnak, védelmeznek, miközben úgy tűnik, hogy ezek a lírai, belső szférák bebarangolhatók, hiszen a színfoltok a kép terébe vezető útvonalakat rajzolnak ki a szemnek, amelyek szemlélése során a saját belső világunkon is merenghetünk és szemlélődhetünk. Impressziók elevenednek meg ezeken a műveken, amelyek az érzelmeinkre hatnak, a kompozíciók atmoszferikussága pedig a szemünkre, a retinánkat hozza lázba.

Makkai-Kovács Bea e képein a levegőt materializálja, a közeget festi, a sűrűséggel-ritkasággal, valamint a transzparenciával-telítettséggel való játék pedig vitálissá teszi ezeket a képeket. A gazdagon rétegzett részletek, az efemernek és tünékenynek ható foltok, valamint a nagyobb kiterejdésű homogén felületek izgalmas vizuális feszültséget teremtenek, a fények és az árnyékok lüktetése, az elmosódó részek és a foltok játéka pulzáló érzetet keltenek, így a befogadás ideje is kitágul, a néző col tempo képes ténylegesen megtapasztalni Makkai-Kovács Bea képeinek hangulatait. Ezek a képek csak akkor adják oda magunkat, ha képesek vagyunk lelassulni hozzájuk, ha időt szentelünk a nézésükhöz.

A mostani kiállításon először láthatók az alkotó kisméretű kollázsai, amelyek új élettel ruházzák fel a gesztusok nyomait őrző vászon- vagy maszkolószalagdarabokat, valamint a színes textileket. Makkai ezeket felhasználva konstruktív tereket épít, a darabok egymásmellettisége horizontális kompozíciókat rajzol ki, amelyek izgalmas párbeszédet azon festményekkel, amelyeken hangsúlyosabban jelennek meg a függőleges strukturák.