a könyv sem tetszett a film meg pláne hogy nem

nem rossz a film.
persze, a könyv ezerszer jobb, és zavart, hogy kihagytak/átvariáltak a filmben lényeges dolgokat, de tetszett a zene, és Audrey szerintem nagyon aranyos volt benne.

**spoiler***
A vége a kedvencem, meg amikor a Westminsterben Langdon(Hanks) próbálja megfejteni a cryptexet.

Egyetértek veled, én is mindig azt mondom, hogy könyvben jobb. Én pont így vagyok még a Sorstalansággal is, az is klasszi sokkal jobb volt könyvben. Szerintem van, amit egyszerûen nem szabadna filmre vinni...

Könyvben jobb.

Ez egy sz*r.Tolem 2/10-et kapott.Mar a film felenel leesett,hogy a csaj lesz a leszarmazott,kozvetlenul azutan,hogy az oreg meselt rola.Annyira nevetseges a film,hogy az hihetetlen.Nem tudom,hogy a tobb szaz oldalas konyvnek ezutan hozza merjek e allni vagy sem.Vagy,akar az Angyalok es demonok filmnek vagy konyvnek.Elcsepelt,szokasos Jezus Isten volt e vagy ember dilemmaval.Mas filmekben is elojott.Mar annyira untam az oreg bacsit(Ian Mckellen-akit egyebkent imadok a Gyuruk ura ota,es mint szinesz maradt is nalam,mint kedvelt),de a figuraja,amikor atcsapott rosszba az faraszto volt.Meg az is,mikor Tom Hanks ott all a nyomorek "bacsi" mellett 5 centire es meg arra is keptelen,hogy a pisztolyt kivegye a kezebol es kirugja a labat,esetleg utana addig usse az oreget,mig el.Legalabb faradtak volna azzal,hogy 3 meterre alljon tole es akkor nem annyira zavaro az embernek a helyzet.Ez ketszer is elofordulhatott volna a filmben.(A templomban allva,es meg kesobb,mikor 3an voltak egy elhagyatot reszen a templomnak es leterdeltek elotte.)Alig birtam vegig nezni,de mar kivancsi voltam,ha egyszer elkezdtem nezni,akkor mar valahogy vegig szenvedem.Jean Reno....ot is imadom,mint szineszt,de ebben a filmben....jeszusom;)

Dan Brown szuperintelligens fickó, aki megtanulta hogyan kell sikerkönyvet írni.

Ha másért nem, hát a késes kézért az Utolsó Vacsorán megérte megismerni a történetet.

Hát ha még Jézus homoszexuális viszonyát egyik apostolával is bele lehetett volna keverni Mária Magdaléna mellé, akkor lett volna igazán döfi. (Magdalénával a kapcsolata nincs tisztázva az Írásban, de az ki van mondva, hogy Jézus szerelmes volt az egyik apostolba, asszem Jánosba.)

Az egyik barátnõm elaludt a filmen és leesett az ágyról. Szerintem 4/10

azért a Mézga családhoz nem hasonlítanám... szeritnem egyáltalán nem olyan unalmas.

Dögunalmas film, a Mézga család is különb nála. Amolyan vallás helyetti vallás, igaz minden benne van, ami szükséges a sikerhez: üldözés, titkok, rejtélyes szervezetek, tabudöntögetés szándéka, már csak a kutya és szex hiányzik, de talán majd legközelebb. Én inkább maradnék dr. Jones ostoránál.

A filmet még nem láttam. De a könyvet olvastam. Lenyûgözõ. Imádom az ilyen történeteket.
Szóval a filmet érdemes lenne megnéznem szerintetek? Vagy inkább hagyjam ki?

Ezt a filmet sem értékeltem túl sokra, ahogy az Angyalok és Démonokat sem, s ráadásul SZERINTEM Audrey Tautou is "maga alá játszott" - semmi extra élményt nem nyújtott. A könyvben pedig nem egy naiv , olykor butácska kislánynak képzeltem ahogy azt a filmben érzékelhettük..

Az angyalok és Démonok tényleg unalmas, de ezt a filmet nem tartom annak.

Azért, mert fényévekkel jobb a könyv és aki olvasta, az mind azt mondja, hogy ez attól elmarad. Egy szóban, hogy mi a baj szerintem a filmmel? Unalmas. Nem tudja visszaadni a könyvet. Ugyanez a helyzet az angyalok és démonokkal.

Ez szerintem is egy jó film, nem értem miért van így lepontozva. Abszolút méltánytalannak érzem.

Ez egy nagyon jó film.A könyv is tettszett.Silas a legfurcsább.Nem tudom eldönteni, hogy megérdemelte a sorsát, vagy sajnálnom kellene.
A kódok nagyon tetszettek benne.
A vallási tartalmáról találtam egy nagyon jó kritikát:
A Da Vinci-kód a Biblia mérlegén
A kódolt szenzáció
A közelmúltban médiaszenzációt kiváltó Júdás evangéliuma mellett (Elõzõ számunkban Korunk hõse: Júdás címmel írtunk e témáról.) a 2003-ban megjelent és világsikert aratott vallásos bestseller, A Da Vinci-kód körül is népes tábor és ellentábor alakult ki.
Úgy tûnik, hogy a XXI. század – látva a hagyományos kereszténység erõtlenségét és világunk nyers földhözragadtságát – õsi titkok, rejtélyek, különféle összeesküvés-elméletek leleplezésével kívánja kielégíteni a modern ember vallási fantáziáját és szenzációéhségét. Dan Brown regénye – annak ellenére, hogy filmesített változata megbukott az idei cannes-i filmfesztiválon, és legalább öt vaskos kötet próbálta bizonyítani súlyos tévedéseit és csúsztatásait –, máig a sikerkönyvek közé tartozik. Sõt, a filmszakma a hollywoodi giccsipar termékeihez sorolja, mégis Mel Gibson Passiójához hasonló kasszasikert jósol A Da Vinci-kódnak.

Rövid cikkünkben nem térhetünk ki arra, miért foglalkoztat ma milliókat ez a vallási krimi, és sok más, a Biblia megbízhatósága iránt gyanút ébresztõ irodalom; pusztán a regényben leírt néhány tévedésre szeretnénk rámutatni. A szerzõ mûve elején rögtön kijelenti: a fikciót valóságnak tekinti. Dan Brown szereplõi tulajdonképpen történelmi állításokat tesznek Jézusról, Máriáról és az evangéliumokról. A cselekmény olyan történelmi témára épül, amelyet az olvasók kénytelenek tényként kezelni – és nem az írói képzelet termékeként, mivel a szerzõ mûve bevezetõjében a következõt állítja: "A mûtárgyakról, épületekrõl, dokumentumokról és titkos szertartásokról szóló, a regényben szereplõ ismertetések megfelelnek a valóságnak."

Ahhoz, hogy tisztában legyünk a könyv mondanivalójával, súlyos állításaival, valamelyest ismernünk kell a cselekmény fõ vonulatát is. Ez röviden összefoglalva a következõ: Párizsban rejtélyes körülmények között meggyilkolják a Louvre elismert kurátorát, Jacques Sauniére-t. Robert Langdon harvardi professzor, a vallási szimbolika szakértõje és Sophie Neveu – aki egészen véletlenül Sauniére unokája – nyomozásba kezd. Késõbb megtudják, hogy Sauniére egy titkos vallási csoport vezetõje volt. A csoportot a történelem során Sion-rend néven ismerték, és a szent Grál mibenlétének és rejtekhelyének titkát õrizte. Langdon és Neveu kalandjaik közben megismerkednek egy bizonyos Sir Leigh Teabinggel, a gazdag arisztokrata Grál-kutatóval, aki feltárja elõttük a Grál rejtélyének történeti hátterét. A Grál nem Krisztus kelyhe, hanem az az edény, amely a magját felfogta – azaz Mária Magdolna méhe –, azé a Magdolnáé, aki állítólag Jézus szeretõje és felesége volt, gyermeket fogant és lányt szült neki. Jézus keresztre feszítése után Mária Magdolna és a gyermek a mai Franciaország területére menekült, és megalapította Krisztus évszázadokon át fennmaradó dinasztiáját.

A regény szerint a Sion-rend élén sok híres ember állt, akik mind ismerni vélték Jézus és Mária házasságának igazságát. Közéjük tartozott Leonardo da Vinci is, aki Az utolsó vacsora címû világhírû festményén Jézus és tanítványai körében megörökítette Mária Magdolnát. Da Vinci más festményein is elrejtett Jézus és Mária valódi kapcsolatára történõ utalásokat, hogy azok, akik ismerik az igazságot, láthassák és felfedhessék azt. Langdon és Neveu Sir Leigh Teabing segítségével fokozatosan feltárja a Grál körüli rejtélyt és a titkos iratokat, melyek felfedik valódi hatalmát. Rejtjeles üzenetek nyomán haladnak egyik helyrõl a másikra – míg el nem jutnak a Grál igazságáig és rejtekhelyéig.

A regény alapvetõ mondanivalója tehát, hogy a kereszténység – ha minden korabeli dokumentumát figyelembe vesszük – összefüggésbe hozható ama titkos Grál-legendával. Azaz a Krisztus és Mária Magdaléna házasságából született utódok képviselik azt az isteni vérvonalat, amelynek tagjai késõbb a Grál-lovagrendet is alkották, akiknek isteni erõt tulajdonítottak a történelemben. Vajon hogyan jutott Dan Brown ezekre a különös következtetésekre?

A Bibliával kapcsolatos állítások
Idézzük fel a regénybõl Sir Leigh Teabing Grál-kutató fejtegetéseit: "Jézus Krisztus bámulatos hatású történelmi figura volt, minden idõk legrejtélyesebb és legihletettebb vezetõje... érthetõ, hogy hívek ezrei örökítették meg az életét szerte az országban... Az Újtestamentumhoz több mint 80 evangéliumot vettek számításba, de csak nagyon keveset választottak ki közülük: Mátéét, Márkét, Lukácsét és Jánosét." (337. o.)
Teabing kijelentése számos történelmi tévedést tartalmaz. Jézus szavait és tetteit semmiképpen sem örökíthették meg hívõk ezrei. Épp ellenkezõleg: semmilyen bizonyíték nem utal arra, hogy bárki is megörökítette volna tetteit még életében. Az sem állja meg a helyét, hogy 80 evangéliumot vettek volna fontolóra az Újszövetség összeállításakor. Pontosan nem tudjuk, hogy öszszesen hány apokrif evangélium létezett, de ma sem ismerünk nyolcvanat, legfeljebb két tucatról tudhatunk. De miért éppen ez a négy evangélium került be a Bibliába, a kánonba?

A kánon kifejezés görög eredetû, vesszõt, vonalzót, mérõvesszõt jelent. A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva azt jelenti, hogy a hit alapelveit tartalmazó, Istentõl ihletett iratok gyûjteménye. Már az i. sz. II. századtól kezdve találkozunk a keresztény irodalomban ezekkel a kifejezésekkel: az egyház kánonja, az igazság kánonja, a hit kánonja. A kanonizáció röviden megfogalmazva azt a folyamatot jelenti, amelynek során a kora keresztény egyház felismerte az egyes iratok kanonikus (Istentõl ihletett) voltát, és folyamatosan a többség által elismert iratgyûjteményhez csatolta, melyet rendszeresen felolvastak az istentiszteleteiken.

Az újszövetségi iratok néhány évtized alatt keletkeztek, mégis hosszabb idõt vett igénybe az újszövetségi kánon kialakulása. Ez nem azért történt, mert sokáig vitatkoztak volna egyes iratokról, hanem mivel a keresztény egyház már az I. században az egész Római Birodalomra kiterjedt, idõbe telt, míg az összes irat általánosan ismertté vált. Athanasius püspök i. sz. 367-ben kelt, 39. sz. húsvéti levelében felsorolja mind a 27 újszövetségi iratot, mint amelyeket kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken és az egyházi életben. Athanasiusnak ez a levele az újszövetségi kánon kialakulásának és lezárulásának egyik legfontosabb dokumentuma.

E rövid összefoglalásból is láthatjuk, hogy Isten nem bízta csupán emberekre, zsinatokra, egyházi tekintélyekre, hogy mi kerüljön a Bibliába. "Van valami – a legszorgalmasabb történeti kutatás által sem felderíthetõ – titokzatos mozzanat abban, ahogyan a Biblia iratai szent iratokká lettek..." (Karner Károly: Bevezetés a teológiába, Bp., 1954, 91. o.) Isten tehát nem hagyhatta, hogy beszéde bármilyen konspirációnak, összeesküvésnek vagy politikai-vallási érdekeknek, manipulációknak essen áldozatul. "Keressétek meg majd az Úr könyvében, és olvassátok: ezeknek egy híjuk sem lesz, egyik a másiktól el nem marad, mert az Õ szája parancsolta és az Õ Lelke gyûjtötte össze õket" – mondja Ésaiás próféta (34, 16).

Nagy Constantinus és a Biblia kanonizációja
"– Ki választotta ki ezeket az evangéliumokat? – kérdezte Sophie.
– Hát ez az! – tört ki Teabing lelkesen. – A kereszténység alapvetõ iróniája! A Bibliát, amelyet ma ismerünk, a pogány római császár, Nagy Constantinus állította össze. – Teabing elmosolyodott. – És minden, amit tudnia kell a Bibliáról, benne foglaltatik a kánonjogász, Martin Perty mondásában. – Teabing megköszörülte a torkát: – A Bibliát nem a mennyországból kaptuk faxon.
– Tessék?
– A Biblia emberi termék, drágám. Nem Istentõl való. A Biblia nem a felhõkbõl hullott alá valamely csoda révén." (337. o.)
Az újszövetségi kánon kialakulása elhúzódó folyamat volt, amely évszázadokkal Nagy Constantinus elõtt kezdõdött, és még halála után sem fejezõdött be. Magának Nagy Constantinusnak tulajdonképpen semmi köze nem volt hozzá, hiszen az õ idejében a Biblia 66 irata szinte már teljes terjedelmében ismert és elfogadott volt a kereszténység körében. Az i. sz. 206-ból való Codex Baroccio, amely a Hatvan könyv címet viseli, az Ó- és Újszövetség 66 iratából 64-et tartalmaz, csak Eszter könyve és Jelenések könyve hiányzik belõle. Az egyháztörténet-író Eusebius (i. sz. 340 körül) az Újszövetség valamennyi iratát felsorolja, de megemlíti, hogy hat könyvvel kapcsolatban egyesek ellenvetéseket támasztanak.

Teabing utolsó két mondata nyilvánvalóvá teszi, hogy a valláskutató nagyon szeretné a Bibliát a közönséges emberi alkotások szintjén kezelni, hogy zavaros következtetéseit bizonyíthassa. Pedig maga a Biblia önmagáról is, jól ellenõrizhetõen az ellenkezõjét állítja annak, amit ma – nem csak Dan Brown regénye kapcsán – sokan gondolnak a Szentírásról. Jézus szavai szerint: "Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik." (Máté evangéliuma 4, 4) Pál apostol kijelentése szerint: "A teljes írás Istentõl ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített." (II. Timótheus 3, 16–17) Péter apostol pedig a következõket mondja: "Az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektõl indíttatva szólottak az Istennek szent emberei." (II. Péter 1, 20–21)

Nagy Constantinus és Jézus természete
"– A vallások összeolvasztása során Constantinusnak meg kellett erõsítenie az új keresztény hagyományt, így került sor a niceai zsinat néven ismert, híres ökumenikus tanácskozásra...
– Ezen a zsinaton – folytatta Teabing – a kereszténység számos kérdését vitatták meg és bocsátották szavazásra. Például a húsvét idõpontját, a püspökök szerepét, a szentségek kiszolgáltatását, és természetesen Jézus isteni voltát.
– Nem tudom követni. Isteni voltát?
– Drágám – mondta Teabing –, eddig a történelmi pillanatig Jézust halandó embernek tekintették a követõi. Nagy és hatalmas prófétának, de embernek. Halandónak.
– Nem Isten Fiának?
– Nem bizony – válaszolta Teabing. – Jézus 'istenfiúsága' a niceai zsinaton merült föl, és ott is fogadták el.
– Várjon. Azt akarja mondani, hogy Jézus isteni mivolta egy szavazás eredménye volt?
– Méghozzá viszonylag szoros szavazásé – tette hozzá Teabing. – Miután hivatalosan Isten Fiává nyilvánították Jézust, Constantinus az emberi világ fölött álló istenséget teremtett Jézusból, akinek a hatalma megkérdõjelezhetetlen." (340. o.)
Teabing ismét valós tényeket vegyít ártatlannak tûnõ hazugságokkal. Valóban Constantinus hívta össze a niceai zsinatot i. sz. 325-ben, és az egyik vitatéma Jézus isteni mivoltával állt kapcsolatban, de az biztos, hogy nem szavaztak Jézus isteni mivoltáról: ez általánosan elfogadott tény volt a keresztények között a niceai zsinat elõtt 250 éve.

A vitatott kérdés a zsinaton az volt, miként kell érteni Jézus "kettõs" természetét, azaz hogyan értsük, hogy egyszerre isteni személy és ember is volt. Pontosabban arról szólt az úgynevezett "ariánusvita", hogy Krisztus az Atya teremtménye-e, vagy pedig egylényegû Istennel. A niceai zsinat 325-ben az Arius és Athanasius között folyt vitával kapcsolatban végül Athanasius mellé állt, miszerint Jézus az Istennel egyenlõ, aki isteni hatalmát letéve, de isteni természetét megõrizve teljesen emberré lett. Ez a nézet egyezik a Biblia tanításával is.

A legkorábbi keresztény szerzõ – akinek 13 levelét örökítette meg az Újszövetség –, Pál apostol húsz-harminc évvel Jézus halála után, azaz 250 évvel a niceai zsinat elõtt írta leveleit, amelyek Jézus Krisztust egyértelmûen Istenként és emberként mutatják be. A Filippibeliekhez írt levélben ezt olvashatjuk: "Annakokáért az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is, aki mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy õ az Istennel egyenlõ, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lett." (2, 5–7)

Hasonló állításokat fogalmaznak meg az evangéliumok is, hiszen Jézus Krisztus szavait többször úgy idézik az evangélisták, mint Isten Fiának vagy emberfiának a kijelentéseit. Ezt az állandó jelzõt Jézus Krisztus nemigen kaphatta volna két és fél évszázaddal késõbb a niceai zsinaton, "szoros szavazás" eredményeként.

A legelsõ evangélium, Márk evangéliuma a témája megjelölésével kezdõdik: "A Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete." A legkésõbb, i. sz. 90–95 között íródott János evangéluma még egyértelmûbben fogalmaz: Jézust nem csupán Isten Fiaként említi, bár az is (lásd például János 1, 1. 8; 3, 16. 18), hanem bizonyos értelemben úgy mondja: maga az Isten (János 1, 1–3. 14. 18). János evangélista tehát már az I. században Istennek tekinti Jézus Krisztust, aki által Isten a világot teremtette, aki megismertette Istent (az Atyát) a világgal, mivel Õ maga is isteni lény volt, és aki önmagáról a következõt mondta: "Én és az Atya egy vagyunk." (János evangéliuma 10, 30)

Jézus Krisztus és Mária Magdolna
A regényben a következõket olvashatjuk: "– Az evangéliumoknak ezen a pontján Jézus már gyanította, hogy rövidesen elfogják és keresztre feszítik. Ezért utasításokat adott Mária Magdolnának, hogyan vezesse tovább az egyházat, ha Õ már nem lesz... A meghamisítatlan evangéliumok szerint nem Péter volt az, akinek Jézus utasításokat adott a keresztény egyház megalapítására, hanem Mária Magdolna..." (359–360. o.)
– A Sion-rend szerint – folytatta Teabing – Mária Magdolna állapotos volt a keresztre feszítés idején. Krisztus meg nem született magzatának biztonsága érdekében Magdolnának nem volt más választása, mint elmenekülni a szent földrõl. Jézus megbízható nagybátyja, arimatheai József segítségével Mária Magdolna titokban Franciaországba utazott, amelyet akkoriban Galliának neveztek. Itt biztonságos menedékre lelt a zsidó közösségen belül. Itt, francia földön adott életet egy kislánynak, aki a Sára nevet kapta." (368. o.)

A tényekre hagyatkozva, az elsõ három pont tisztázása után ez utóbbi állításokat már nehéz komolyan venni. Pedig Dan Brown eddigi teóriája, történelmi csúsztatásai mind azt a célt szolgálták, hogy alapot találhasson annak a tényektõl és valóságtól elrugaszkodott állításnak, miszerint Jézus Krisztus összeházasodott Mária Magdalénával és gyermekük született. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egyetlen kora keresztény forrásban sem történik utalás Jézus házasságára vagy feleségére. Ez nemcsak Máté, Márk, Lukács és János kanonikus evangéliumaira igaz, hanem az összes ismert evangéliumra és a korabeli apokrif iratokra is. Nem utal Jézus házasságára Pál, Péter, Fülöp, Tamás evangéliuma sem, Mária mennybemenetele sem, A nazarénusok evangéliuma, Az egyiptomiak evangéliuma, Az eboniták evangéliuma sem – és így tovább. Gondoljunk csak bele, hány alkalommal említhették volna a felsorolt írások Jézus házasságát vagy feleségét. Az újszövetségi evangéliumok szólnak Jézus édesanyjáról, nevelõapjáról, fivéreirõl és nõvéreirõl, miért ne említették volna – ha lett volna – a feleségét is? Név szerint felsorolják a tanítványait, több hívét, köztük nõket is (Lukács evangéliuma 8, 1–3), a feleségét miért nem? Helyenként még a hívei feleségeire is történik utalás. Pál apostol megemlíti az apostolok feleségeit és Jézus földi testvéreinek feleségeit (I. Korinthus 9, 5), Jézus feleségét miért nem említik? Nyilván azért, mert nem volt neki.

Ha a regény fantáziálása helyett a Biblia álláspontjára vagyunk kíváncsiak Jézus és Mária Magdolna kapcsolatát illetõen, ez röviden így foglalható össze: Máriának Márta és Lázár a testvére, s utóbbit Jézus feltámasztotta a halálból (János evangéliuma, 11. fejezet). Mária az, aki megkente Jézus lábát drága nárduskenettel (Lukács 7, 38–50; Máté 26, 7–13; János 12, 3–8). Mária Magdolna az, aki Jézus feltámadásakor elõször érkezett a sírhoz és találkozott is Vele (János 20, 1–18).

Egyébként Jézusnak semmi oka nem lett volna arra, hogy titokban tartsa, ha házasságot köt. Ugyanis nem tekintette alacsonyabb rendû életformának a házasságot. Éppen ellenkezõleg: a kánai menyegzõn való részvételével és már az Õ korában is egyre gyakoribb válásokkal szemben újra megerõsítette a házasság teremtésbeli, eredeti rendeltetését és méltóságát. "Annakokáért, amit az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza. Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el az ellen. Ha pedig a feleség hagyja el a férjét és mással kell egybe, házasságtörést követ el." (Márk evangéliuma 10, 9. 11–12)

Összegzés – kérdõjelekkel
Ezek tehát a bibliai tények, majdnem kétezer év távlatából. S még nem szóltunk a regény egyéb rejtelmeirõl: a holt-tengeri tekercsekkel, a naghammadi kódexekkel, a Sion-renddel, az Opus Deivel és Leonardo da Vinci mûvészetével kapcsolatos csúsztatásokról. A Grál-legenda nyomán született kegytárgyak és tanok a középkortól kezdve a modern korig sok embert, köztük uralkodókat, hadvezéreket és politikusokat is nagyon vonzottak. Például a Grált a nácik hosszú éveken át, költséges expedíciókat szervezve keresték, mivel olyan misztikus és transzcendens erõt tulajdonítottak neki, hogy szerintük annak birtokában legyõzhetetlenné vált volna a harmadik birodalom. Közismert, hogy a német náci párt, élén Adolf Hitlerrel, szoros kapcsolatban állt bizonyos okkultista-spiritiszta szervezetekkel.
Hol van tehát a határ az alkotói szabadság és a tények elferdítése között? Korrektnek nevezhetõ-e a tájékozatlan olvasó összezavarása, a fikció összemosása a valósággal, a mese elegyítése a történelemmel? S miért van az, hogy a tömegek jobban éhezik a legendákat, mint a valóságos tényeket? Úgy tûnik, korunkban is egyre inkább valósággá válnak Pál apostol majd kétezer esztendõvel ezelõtt tett kijelentései: "Lesz idõ, amikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyûjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük: és az igazságtól elfordítják az õ fülüket, de a mesékhez odafordulnak." (II. Timótheus 4, 3–4)

Célom nem valamiféle mûvészetellenes, vallási ellenpropaganda volt, sõt meggyõzõdésem, hogy a valódi mûvészet közelebb visz a valóság, az igazság megértéséhez. Dan Brown regénye és filmes feldolgozása távol áll ettõl; a vallási krimi kategóriájában is gyenge alkotásnak minõsül. De sajnos ide sorolhatunk több vallásos vagy bibliai témájú könyvet illetve filmet is, mint például Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése címû filmje, vagy Mel Gibson Passiója.

Mindebben a legszomorúbb mégis az, hogy sokak számára az igazság, a történelmi tények nem képesek felvenni a versenyt a megfoghatatlan, titokzatos rejtélyekkel, a szenzációhajhász badarságokkal. De ez is csak az ókori latin bölcs megállapítását igazolja, hogy tudniillik a tömegeknek mire van leginkább szükségük: kenyérre és cirkuszra. Pedig kár – hiszen volna más is, lassan kétezer éve: "A Te igéd igazság" – mondta Jézus Krisztus félreérthetetlen egyszerûséggel (János evangéliuma 17, 17). Mindazoknak, akik igazán kíváncsiak arra, hogy a kereszténység miért és hogyan jutott jelenlegi állapotába, s miként lehetséges, hogy annyi vitatás és támadás ellenére máig a legnagyobb hatást gyakorolta történelmünkre, Dan Brown és társai titokzatos kódrendszere helyett magát a Bibliát ajánlhatjuk alaposabb tanulmányozásra, különösen prófetikus iratait, Dániel és Jelenések könyvét. Kevesebb fantáziálással, s több odafigyeléssel mindenki számára világossá válhat, kik és hogyan mûködtetik "a megtévesztés mamutrendszerét" – amint egy XIX. századi szerzõ találóan jellemezte. De ennél többet is megtudhatunk, mégpedig azt, hogy Isten nem kódolt, rejtjeles, alig kibogozható üzeneteken keresztül kívánja az ember tudomására hozni a Róla szóló ismereteket és boldogságunk útját, hanem Fiában megnyilvánuló szeretetének és áldozatának megismerése által.

Felhasznált irodalom
Károlyi Gáspár Biblia-fordítása
Dan Brown: A Da Vinci-kód (Gabó Kiadó, 2004)
Vankó Zsuzsa–Reisinger János: Bevezetés a Biblia tanulmányozásához (BIK Kiadó, Bp., 1993)
Bart D. Ehrman: Tények és tévedések A Da Vinci-kódban (Gold Book Kft., 2005)
Soós Attila

Ez egy szimpla könyv/film. Nem kell mögöttes tartalmakat keresni, mert nincs.
Egy krimirõl van szó, amely szórakoztató, pörgõs, rejtélyes.

De sajnos manapság az emberek nemcsak hogy imádják, de teremtik a konspiráció-elméleteket. Szomorú.

Nos nekem az a véleményem hogy itt emberek egyfajta "Szent írást" látnak ebben a könyvben/filmben és ez engem aggaszt már csak azért is mert ez nem az.Ez egy izgalmas és élvezhetõ film mind addig amíg nem próbál megdönteni a hitünkben.Ahogyan Dan Brown is meg mondta:"egyszerû, szórakoztató olvasmány, krimi." ,nem pedig holmi titkos szekták/szervezetek összeesküvésének leleplezése...