Az eddigi hozzászólások után kíváncsian vártam a filmet, de végignézve az hatalmas csalódást jelentett számomra. Nem azért, mert nincs benne happy end, vagy mert megfosztanak még egy egyszerû katarzis élményétõl is, hanem mert kevéssé érzem valósághûnek a történetet. Ismét csak készíteni akartak egy holokauszt filmet, habár tény, hogy ebben az esetben egy eléggé jó megközelítési oldalról, a német társadalom háború utáni szemszögébõl.

Ami számomra a történet valóságtartalmát megkérdõjelezi az a fiú – Michael – viselkedése, illetve annak pálfordulása. Fiatalként, elsõ szerelmesként – fiúk esetében ez egy különösen fontos állomás az életben, amit csak a legelvetemültebb jellemek tudnak elfelejteni – fülig szerelmes a tõle jóval idõsebb nõbe. Ez egy életre szóló élményt kellett jelentenie számára.

Aztán joghallgatóként, a bírósági tárgyalás folyamán, de már érett és befutott ügyvédként is egy lépést sem tesz egykori szerelme érdekében, annak megmentéséért. Némi lelkiismereti vívódás révén, de azért csak elviseli, hogy a szerelmét életfogytiglani börtönre ítéljék, noha mindenki tudja, hogy a valóságos bûnei révén ettõl sokkal enyhébb büntetés járt volna csak neki (a többiek megúszták négy évvel). Az Isten mentsen meg bennünket egy ilyen lelketlen társtól, szerelmestõl, baráttól, aki a kisujját sem mozdítja meg értünk, hogy segítsen nekünk a bajban.

Michaelnek a tárgyalás alatti és a késõbbi viselkedését is csak gazemberségnek tudom nyilvánítani!

Hiába próbálja a lelkiismeretét megnyugtatni a beküldött kazettákkal, az nem az igazi megoldás. Egy joghallgatónak, a jogi viszonyokkal tisztában lévõ, késõbb már befutott ügyvédnek igenis elemi kötelessége lett volna, hogy megszólaljon, perújfelvételt kezdeményezzen az egykori szerelme érdekében, hiszen egyedül õ tudhatta, hogy nem Hanna követte el a terhére rótt bûnöket – legalábbis nem õ volt a fõbûnös – hiszen írástudatlansága miatt õ nem írhatta meg azt a korabeli jegyzõkönyvet, amelyet legfõbb bizonyítékként használtak fel ellene. Ezzel a választott hivatását is mélyen elárulta, méltatlanná vált az ügyvédi munka ellátásához.

Pedig ez a gyáva magatartás még egyáltalán nem illeszkedik bele a ’60-as évek NSZK mentalitásába. Akkorra ugyan már tisztában voltak a nácizmus bûneivel, a holokauszt eseményeivel, de még különbséget tudtak tenni a nácizmus és a német nép háborús küzdelme között. Az akkori német társadalom még egyáltalán nem volt olyan agymosott, mint ma, hiszen akkor még minden német család gyászolta a háborúban elesett szeretteit, a terror bombázások áldozatait, még fülükben volt az orosz katonák által megerõszakolt nõk sikolya, még eleven volt az ország kirablása, a német nemzet megalázásának az emléke. Ebben a társadalmi légkörben még nem kellett túl nagy bátorsággal rendelkeznie Michaelnek, hogy szóljon egy-két jó szót a szerelme érdekében, megmentve õt az igazságtalan büntetés terhétõl. Szerintem ilyen formában ennek megtörténte kevéssé képzelhetõ el a háborút is átélt németek – különösen az NSZK-s németek - világában, hiszen õk átélték a háború alatti és utáni idõk borzalmait is, ezáltal árnyaltabban tudtak gondolkodni a történelmükrõl.

A filmben mégsem tette ezt meg, csak a börtönbe beküldött kazettákkal próbálta elfolytani a lelkiismeret furdalását, még a válaszért könyörgõ levelekre sem válaszolt. Hagyta a szerelmét 20 évig szenvedni a börtönben. Emberileg csak egy aljas gazembernek tudom nyilvánítani Michaelt akkori viselkedéséért. (Az egyik hazai újság éppen most közöl egy sorozatot az életfogytiglani börtönre ítélt Rudolf Hess – Hitler korabeli helyettese – életérõl és megemlítésre kerül, hogy a védõügyvédje mennyit harcolt a börtönbeli viszonyok, a fogvatartásának humánusabbá tétele érdekében.)

Nevetséges a film befejezése is, amikor szegény Hannah börtönben megtakarított pénzével elmegy a túlélõ zsidó nõhöz, aki a holokauszt iparból származó pénzébõl (is) fényûzõ módon él New Yorkban és felajánlja neki az összekuporgatott 7.000 márkát (ez kb. 3.500 akkori US dollárt ért). A zsidó nõ pökhendi és megalázó stílusban visszautasítja ezt a pénzt, hiszen a holokauszt ipar jóvoltából ez számára már nevetségesen kevés, még az egy heti jövedelme is jóval nagyobb lehet ettõl. (Giccses momentum, hogy a teás fémdobozt azért emlékként megtartja.)

Egyszóval csúnya történetnek tartom a filmet, de tudjuk nem csak happy endes, rózsaszínû amerikai álomfilm sztorik játszódnak az életben és azok is érdemesek a megfilmesítésre, a bemutatásra.

A színészi alakítások közül magasan a Hanna szerepét játszó Kate Winslet emelkedik ki. Nagyon hiteles és jó alakítás a fiatalkori Michael szerepét játszó David Kross is. Az egyetemi hallgató Michaelt alakító Karoline Herfurth is jót játszik, habár színészileg jobban is ki lehetett volna bontani a tépelõdéseit (nem csak a folyamatos cigizéseivel). Viszont a felnõtt Michaelt alakító Ralph Fiennes szerintem nagyon gyenge alakítást nyújt ebben a filmben. Számomra hatalmas csalódás volt, hiszen számos korábbi filmje alapján sokkal többet vártam volna tõle.

Egyszóval egy eléggé gyenge történetnek és eléggé rosszul kidolgozott amerikai holokauszt futószalag filmnek tartom az egészet. Részemrõl egyszeri megnézésnél többre nem tartom alkalmasnak.