Erre megint csak azt tudom mondani, hogy az, hogy ki mit szeret, az elsõsorban neveltetés kérdése, a csemete utánozza a szüleit, testvéreit, amit lát. Persze lehet benne genetika is, de elsõsorban a neveltetésen múlik.
A másik az, hogy a gyerekemet nem azért szeretem, mert õ is ugyanazokat a dolgokat szereti, mint én. Ahogy írtam, a gyerek egy önálló személyiség, nem az anya vagy az apa másolata, ezért nem is kell ugyanazokat a dolgokat szeretnie. Ez legjobban a kamaszkorban ütközik ki, mikor a gyerekek próbálgatják saját határaikat, próbálnak leválni, saját stílust, személyiséget kialakítani, és ezért több stílust, több hobbit, stb kipróbálnak.

Lényeg a lényeg, ha elõfordul egy ilyen gyerekcsere, és fény derül erre, értelmes, intelligens, felnõtt emberek meg tudják találni a számukra és a gyerekek számára is legjobb megoldást. (Az elõzõben leírtam, hogy szerintem mi az. De adott esetben az is lehet opció, hogy néhány hónapos ismerkedés, egymáshoz átjárás után cserélnek, de ugyanúgy tartják a kapcsolatot a másik családdal, gyerekkel. A szülõkön múlik, mit tartanak a legjobbnak, nem feltétlenül csak egy megoldás létezik, de a legfontosabb, hogy a gyerekek ne sérüljenek.)
Azért azt is figyelembe kell venni, hogy a gyermek x évig nevelkedett egy családban, majd kiderül a csere, ha ezek után ripsz-ropsz átkerül egy másik családba, teljesen megzavarodik, nem fogja érteni, hogy az anyukája, aki nevelte, miért szereti már kevésbé, és miért kell egy idegen nõt anyjának tekintenie. Talán még arra is gondol, hogy ha ez egyszer elõfordult, máskor is megeshet, lehet, hogy az új anyja gondol egyet, és szélnek ereszti, de már nem lesz hova mennie. (Ezt mint a gyermek lehetséges gondolatmenetét írtam le.)

A József Attilás példád meg arról szól, hogy mi a különbség, ha egy gyereket szeretve nevelnek, vagy ha nem.
A cserekérdésnél azt vettem alapul, hogy mindkét család szeretetben neveli a gyermekét, még azután is, hogy kiderül a csere. Lehet, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, viszont ez lenne az ideális, az intelligens felnõtt viselkedés.

Egyediség és pótolhatatlanság: Ez így igaz, de én ebbõl azt szûröm le, hogy ha egy család nevel egy gyermeket évekig születésétõl fogva, akkor az a gyerek fontossá, pótolhatatlanná válik számukra, bármi is derüljön ki utóbb. Ha mégis kiderül egy ilyen csere, attól még nem fogják kevésbé szeretni az eddig nevelt gyermeket, hanem pl. a másikat, a vér szerintit is igyekeznek megismerni. Így kvázi "két" gyermekük lesz.
Azt hiszem, ugyanazokból a dolgokból eltérõ következtetéseket vonunk le. :)

Kérlek a következõ sorokat ne vedd támadásnak. Azért válaszoltam, mert azt írod, aki nem válaszol, annak nem kell az igazság, és nem tudja megindokolni, hogy miért nem ért veled egyet. Nos, szerintem még az is lehet, hogy egyszerûen csak arról van szó, hogy nincs ideje, kedve és energiája annyit pötyögni, mint amennyit nekem sikerült! ;)

"Ha valaki szül, nem egy darab sz*r pottyan ki belõle, tudod."
Igen, tudjuk. Te tudod?

"A gyereket nem lehet összecserélni, sajnálom."
Lehet vagy nem lehet, elõfordult már néhányszor.

Gyémánt hasonlat: Ennek aztán köze nincs a gyerek-témához. Pont te írod, hogy a gyerek nem egy darab szar, ami kipottyan az anyából, erre képes vagy ilyen hasonlattal élni? Könyörgöm! A gyémánt egy tárgy, bármilyen értékes is, az csak egy tárgy. A valód gyémántomat nem azért akarom visszakapni, ha hamisra cserélik, mert olyan mély érzelmi kötõdés fûz hozzá, hanem azért, mert komoly értéket (értsd: vagyont) képvisel, amit akár el is adhatok, ha ne adj isten megszorulok. Ellenben minden egyes gyerek, minden egyes ember egyformán értékes, fontos. Egy gyerek sosem lehet "bizsu", bárkié is.
"Tudod mit - meg is érdemled, amit kapsz az élettõl, ha megelégszel a bármivel és nem kell az igazi."
Ezt most tulajdonképpen mire érted? Tárgyakra? Vagy emberekre? Szerinted ha valaki nem vérrokon, az már meg sem érdemli a szeretet, annál az évek alatt kialakult kötõdés nem számít, azt már le lehet köpni, az már nem is ember??

"Meglehetõsen tanulságos, hogy mennyire nem kötitek össze a gyereket azzal, hogy tulajdonképpen hogyan és miképp is jön létre."
Mégis milyen tanulságot vonsz le ebbõl? Azt hiszed, az emberek többsége nincs tisztában azzal, hogyan fogan meg egy gyerek? Mert akkor pár száz évvel mellélõttél...

" És ha én szeretem a férjemet, akkor azért szülök neki gyereket, mert az valamiképp az õ kiterjesztése, a gyerekben ott van benne õ."
"a filmben van egy szerelmespár, a srác meghal autóbalesetben; erre a lány kihordja és felneveli a srác klónját"
Tehát te azért szülsz gyereket, mert akarsz még egyet a szerelmedbõl?
A gyerek önálló lény, individuum, saját személyiséggel rendelkezik. Az emberek nem "még többet akarnak a párjukból" a gyerekszüléssel, hanem életüket akarják kiteljesíteni, boldog családi életet, saját családot akarnak. Szokásaikból, hiedelmeikbõl valóban sokat adnak át a csemetének, de ez már más tészta. Nem klónt akarnak, hanem egy újabb családtagot, az élet körforgását továbbvinni. Tinilány-álomvilágra utal, ha valaki annyira lila ködösen "szerelmes" a partnerébe, hogy akar belõle még egyet kicsiben.
(Ha "még többet" akar valaki a párjából, akkor vagy több idõt töltenek együtt, többet szexelnek, vagy megcsalják egymást, de ez már megint máshova vezet.)

"Miért fosztanám meg ettõl õket, és miért fosztanám meg magunkat a saját szerelmünk gyümölcsétõl? Akárhogy is csûri-csavarja valaki, ez a "hagyjuk rá, mert tökmindegy" hozzáállás undorító és gonosz."
Nos, senki nem akar senkit megfosztani, de azt látni kell, hogy a kötõdések nem azért alakulnak ki, mert vérrokonok vagyunk, hanem azért, mert idõt, energiát fordítottunk a másik megismerésébe, a kapcsolatunk minél jobbá, erõsebbé tételébe; megszerettük, megismertük, kiismertük egymást, közel kerültünk, stb. Ezek miatt alakul ki egy szoros kötõdés, kapcsolat, nem azért, mert rámutatnak egy random emberre: 'hopp, õ a véredbõl van, igaz, hogy idegen, de szeresd'.
Ez nem csûrés-csavarás, és közel sem tökmindegy. A tökmindegy pont ennek az ellenkezõje lenne, hogy egy szeretett személyt csak úgy eldobunk, mert valaki azt mondta, nem is a rokonunk. Na ez valóban undorító és gonosz lenne. A szeretet nem vérség alapján, hanem érzelmek alapján mûködik.
Szvsz ilyen helyzetben a legjobb megoldás az, ha mindenki marad a saját családjában, tehát ahol nevelkedett, de rendszeresen, mondjuk hetente-két hetente látogatják a vér szerinti szülõket, fokozatosan megismerkednek, közös programokat szerveznek, sõt a két család is csinálhat hébe-hóba közös programokat. Ez a legemberibb megoldás.

Háborús példád: Már megint másról beszélsz. Ez az eset közel sem ugyanaz, mint az elcserélés. Ugyanúgy elrugaszkodtál a témától, mint a gyémántos példádban. Ebben az esetben a logikus és emberi megoldásnak azt tartom, hogy fájó szívvel, de visszaadom az elõkerült apának a gyermekét, ellenben lehetõségeimhez mérten látogatom, amennyiszer csak tudom, tartom vele a kapcsolatot, és igyekszem jó viszonyt kialakítani az apával is: tehát biztosítom az apát arról, hogy nem akarom elvenni a gyermekét, de az évek alatt kialakult erõs érzelmi kötõdés miatt tartani akarom vele a kapcsolatot, és figyelemmel akarom kísérni a fejlõdését, segíteni a gyermeknek, ha szükséges.

Én nem akarlak meggyõzni, ahogy látom itt senki nem tudta ezt megtenni, én sem szeretném, elfogadom, hogy te így állsz a dologhoz, ahogy, csak te is fogadd el, hogy a másik nem így gondolja, vagy nem ezt tartja jónak, amit te erõltetsz, ne akard belemagyarázni mindenki kis buksijába számtalan példán keresztül, hogy márpedig csak te gondolod helyesen ezt a vérvonal-nevelszülõ, csere-nem csere dolgot.
Azokkal egyezem (ezért nem szeretném részletezni), akik már elmondták a véleményüket, és amely vélemények a te nézõpontoddal ellentétesek voltak, az indoklásaikat is megfelelõnek tartom.

Jól van, inkább ne eröltesd a véleményed senkire, szerintem többen vagyunk, akik nem egyezünk a nézõpontoddal, és nem is fogunk, de kár feszegetned, és bizonygatnod, hogy márpedig úgy a helyes, ahogy te gondolod, mert pl én is ütközök a véleményeddel, de nem kezdem el most fejtegetni, hogy miért. Azt hiszem nyilvánvaló.
Én is mindig elkövetem azt a hibát, hogy bõven, példákkal illusztrálva kifejtem a véleményem, és mindenáron próbálom meggyõzni a másikat arról, hogy úgy a helyes, ahogy én gondolom (hiszen nyilvánvaló, hogy én gondolom jól, nemde?), viszont mikor látom, hogy nem vevõk rá, és kitartanak a saját elméletük mellett, abbahagyom, mert nincs értelme erõszakoskodni, és tiszteletben kell tartani, ha más másképp áll a dolgokhoz, vagy egy adott szituációhoz. Ennyi.

Megvolt az 7-10 éves hidd el nekem, mivel iskolából hozta haza az anyukája. 4-5 éves gyerek még nem jár iskolába.
Amúgy meg nem fárasztom a témával magam tovább, mert egyre meredekebb elméleteket gyártasz.

Nekem általában mindig mindenrõl megvan a saját véleményem,és nagyon ritkán fogadok el feltétel nélkül valamit amit látok, vagy hallok. Most is átrágtam magam a témán mûsoron kívül is, de lényegileg úgy érzem hogy rendben volt az amit láttunk. Efelõl nem tudsz meggyõzni, mert te egész egyszerûen nem akarod látni a dolgok másik oldalát is. 7-10 évig nevelsz egy gyereket aztán közlik hogy az vér szerint nem is tiéd, akkor most mondj le róla ! kapsz cserébe egy olyat aki vér szerint a tiéd, de nem a te nevelésed, nem ismer téged, idegenkedik tõled, semmi érzelmi kötõdés nincs még meg, de a tiéd, és vigyed szevasz. Ne mond már nekem hogy nem érdekelne hová került a másik kislány, az akit te eddig a sajátodként neveltél.
Kár errõl vitázni amúgy. Nem értünk egyet és kész.

Szerintem viszont x év után már érthetõ reakció, viselkedés.

Azt hogy mennyi joga van és mihez szerintem most ne is keverjük ide, mert PL fennállhat a filmben látott eset is mikor egyik pár sem szerette volna a cserét, és én pont azt taglalom itt neked hogy miért. Kialakult az a bizonyos erõs kötõdés a szülõ és a nevelt gyerek közt, mely oda s vissza kölcsönösen megvan megvan. A Jogi dolgokról meg csak annyit hogy egy ilyen esetben egyedül a kórház vonható felelõsségre, és a szülõket nemigen terheli semmiféle kötelezettség.