Bizonyára nem 2 forint volt.... de nekem pont az a sallangtalan embert ábrázolja, akit megtört az élet és nem egy heroikus idealizált figurát.

Akkor még nem is beszéltem arról , hogy vágta ki Melocco Miklós pátosz és heroizmus nélküli szobra az emberekbõl azt a bizonyos indulatot....

Már hogyne lenne magánemberi mivoltáról hiteles és pontos forrás?

Mondjuk a Naplója, eseteleg... :)

Amúgy pedig, attól még, hogy Kossuth elnevezte a "legnagyobb magyar"-nak, nem volt vezérüzü típus. Sokkal inkább visszahúzódó-teoretikus elme volt, aki a koncepcióját elsõsorban nem az országgyûlésen vagy a Kaszinóban, hanem fõleg a mûveiben fejtette ki. Nem volt igazán jó szónok és hamar indulatba tudott jönni, ha arról volt szó. Nemhogy az egyszerû ember, de még a köznemesek nyelvén sem értett igazán - Kossuth-tal szemben, aki jó szónok volt, valóban vezérürü típus, és indulatba jövés helyett az indulatba hozás mestereként jeleskedett, ügyvédként pedig gyorsan megtanulta, melyik társadalmi rétegnek mit kell ígérni a gyorsan felívelõ népszerûség érdekében.

Széchenyi elsõsorban nem politikus, hanem polihisztor volt és elméleti szakember, ezenkívül pedig katona - ezért értett mondjuk egy katonai egység jó irányításához. Jó, ebben a tekintetben talán tényleg vezérürü volt. S õ volt az elsõ, aki elõször lépett fel forradalmi eszmékkel az országgyûlésen, a politikai élet egyetlen valamirevaló fórumán. De döntésével olyan egyedül volt, mint az ujjam, ahogy sajátos álláspontjával késõbb is. Igaz, sokaknak tetszett a hídépítés, a lóverseny, meg a folyam-szabályozás, voltak páratlan cimborái, mint például Wesselényi Miklós, de politikai eszméivel, amelyek ezeknél a vívmányoknál fontosabbak voltak számára, teljesen önmagára volt utalva.

Eperjes pontosan egy ilyen karaktert hoz - aki könnyen dühbe jön, aki elõször teszi meg a fontos lépéseket, még ha sokan is kiabálnak kígyót és békát rá, s aki meg tud állni önmagában is, sziklaszilárdan, ha kell. Nem csak átvitt értelemben - van olyan jelenet a filmben, ahol percekig tud állni, alig megszólalva, mereven, egyenesen elõre nézve - akár egy katona. Akár Széchenyi. És van benne valami a történeti karakter önfelörlõ felelõsségérzetébõl, de egyúttal az azt oldó humorából is, amely tulajdonságok kettõségének ábrázolását Eperjes a döblingi jeleneteknél viszi tökélyre.

...

Azt hiszem, ez cseppet sem konvencionális ábrázolása a "legangyobb magyarnak".

S sokaknak talán pont ez volt a bajuk a "Hídemberrel".

Ha egy klasszikus, de unalmas történelmi filmet kapnak Széchenyirõl, esküszöm, kevesebben kiabálnák azt, hogy "pfuj, kurzusfim!", meg "pfuj, hányadék!". De, mivel ez az alkotás valóban rendhagyó, különleges lett, s olyan, amilyen még nem készült Magyarországon annak elõtte - ez kiverte a biztosítékot sokaknál. Az, hogy nem egy álpátosszal operáló Széchenyit kaptak, hanem egy kétségekkel viaskodó, néha gyenge, hús-vér embert.

Egy újabb szobornak jobban örültek volna, mint egy ilyen formabontó alkotásnak.

Hát mivel magánemberként hiteles és pontos forrás nemigen van róla,maradjunk abban hogy a "legnagyobb magyarról" van szó.Mindenesetre egy tekintélyes valaki volt minden valószínûség szerint ,amolyan vezérürü típus,akit a többiek követni szoktak.Ezt ki lehet következtetni a legendás cselekedeteibõl is,kezdeményezõkészség és elmélyült gondolkodás jellemezte ez is biztos.
Tehát amolyan egzaltált nyim nyám figura,akiket Eperjes jól alakít,nem passzol ebbe a képbe.Valószínû õrülete is olyan jellegû lehetett,ami átlagembernek hosszú ideig nem is volt észrevehetõ, csupán rögeszméi foglya volt és lelkiismerete õrölte fel,de ez nem Eperjes féle szemforgató bávatag tekintetben nyilvánult meg pl.

A magyar arisztokráciában, bár elõfordult, egyáltalán nem volt eklatáns az efféle "belterjesség". Olyannyira nem, hogy Széchenyi sem ilyen házasság gyermeke. Egzaltált, felfokozott, pergõ észjárású ember lehet valaki úgy is, hogy nem unokatestvérek vagy másodunokatestvérek gyermeke... :)

Mit nem hallok, Széchenyi kissé degenerált lett volna? Erre bizonyíték? Egyáltalán hogy rokoni házasság lett volna a családjában?
Na ne,én azt mondanám, hogy ne Eperjes modorosságához csiszolgassuk a valóságot,hanem Eperjes ha jószínész lenne,megpróbálhatná a valódi karaktert hozni legalább nagyrészben.Kb úgy ahogy Bessenyei szokta Görgeit,Kossuthot stb hitelesen,mégha némileg patetikusan is.

Az arisztokrata családokban gyakori a másod sõt elsõ unokatestvérek házassága, meg úgy általában szinte az összes arisztokrata család rokonságban áll egymással. Ez óhatatlanul együtt járhat némi degeneráltsággal, ami nem okvetlenül az észbeli képességek hiányát jelent, hanem egy felfokozott érzékenységet, szenzibilitást.
Ezt egyáltalán nem rónám fel Széchenyi hibájának, ettõl még nem csorbul az emberi nagysága.
Eperjes ezt a tulajdonságát jelenítette meg zseniálisan.

Nem tévedsz vagy nem,tévedsz:)

"Az ifjú Kossuth kétségkívül nem volt mentes a korosztályát jellemzõ kedvtelésektõl; így a kártyázástól sem tartóztatta meg magát. Bár megbízható és lelkiismeretes képviselõje volt ügyfeleinek, az adósságcsinálás és az anyagi eszközök kissé nagyvonalú kezelése is sajátja volt. Apró, de jellemzõ tény, hogy pesti tartózkodása idejérõl fennmaradt négy magánlevele közül kettõben kölcsönt kért. Zemplénbe visszatérve is megesett vele, hogy ügyfelei kezénél lévõ pénzét fektette be különbözõ „borspekulációiba”, s fennmaradt levelei tanúsága szerint viszonylag gyakran volt szüksége kisebb-nagyobb kölcsönökre. Ezzel természetesen nem állt egyedül, s bár ilyetén ügyei valószínûleg nem maradtak titokban, ezek soha nem rendítették meg a megbízhatóságába vetett hitet. 1831. szeptember 20-án Zemplén megye árvaszéke egy bizottmányt küldött ki a koleralázadás során meggyilkolt Reviczky Tamás árvái javainak összeírására. A bizottmány Kossuthot bízta meg a bényei és toronyi pincénkben található borok összeírásával s – állítólag – eladásával. Kossuth még aznap megjelent a toronyi pincénél, s itt a pince felvigyázója révén még aznap vevõt szerzett a borokra, s fel is vette az értük járó összeget. Nem sokkal ezután – anélkül, hogy a pénzt az árvák javainak kezelésével megbízott kurátornak átadta volna – Székesfehérvárra utazott, s innen írott levelében közölte, hogy október 20-ra tervezett visszaérkezte után át fogja adni a pénzt. Október 21-én a kiküldött bizottság elnöke, Bydeskuthy Mihály, felszólította Szentiványi Károly másodalispánt, hogy Kossuth ellen indítson eljárást, egyrészt azért, mert a borokért most jóval több pénzt lehetne kapni; másrészt azért, mert Kossuth még mindig nem fizetett; végül, mert Kossuthnak nem volt felhatalmazása az adásvétel lebonyolítására. Egyben jelentette, hogy az eladott borokat zár alá vette. Nem tudni, hogy Kossuth ekkor már visszaérkezett-e, de tény, hogy október 24-én újabb 1000 forintos kölcsönt vett fel. Az árvaszék december 2-án tárgyalta az ügyet, majd úgy határozott, hogy bizottságot küld ki az ügy kivizsgálására. A bizottság jelentésének beadása után az árvaszék úgy döntött, hogy a borokat visszaszállítja a toronyi pincébe, s Kossuthot kötelezi a vevõ, Roth Izsák kárának megtérítésére. Ez azonban ismét némi haladékot szenvedett, mert Roth december 13-án beadványban közölte a megyei közgyûléssel, hogy Kossuth még mindig nem fizette vissza számára a vételárat. A közgyûlés csak február 10-én foglalkozott a beadvánnyal, s 11-én ismét elmarasztalta Kossuthot a boreladás körüli eljárásáért. Kossuth még aznap megszerezte Róth Izsák nyugtáját arról, hogy immáron nincs több követelése Kossuthtal szemben, mert az mindent megfizetett. S ezzel az ügy le is zárult. Konstruált eljárásról volt-e szó, amelynek célja az volt, hogy Kossuthot lehetetlenné tegye, vagy tényleg hibázott az ifjú táblabíró? Az újabb kutatási eredmények fényében úgy tûnik, hogy Kossuth valóban anyagi zavarainak ideiglenes enyhítésére használta fel a borért kapott összeget, s ennek elköltése után csak újabb kölcsön felvételével tudta fedezni azt. Kossuth számára azonban fontos tanulságokkal járt e procedúra. Valószínûleg ekkor tudatosult benne, hogy a közéleti szereplésnek fontos elõfeltétele az anyagi értelemben vett tisztakezûség is. Olyan tanulság volt ez, amelyet haláláig észben tartott. Milyen hatással volt ez az ügy Kossuth zempléni pályafutására? Úgy tûnik, hogy a konstruált eljárásra vonatkozó állítás nem állja meg a helyét. A megyei hatóságok ugyanis nem használták fel az ügyet Kossuth meghurcolására. Bydeskuthy csak a Kossuth által megadott fizetési határidõ lejárta után egy nappal jelentette az ügyet az alispánnak. Roth beadványa és annak tárgyalása között két hónap telt el! Inkább némi jó, mint rosszindulat látszik az ügy kezelésében, noha természetesen nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Kossuth elvbarátai igyekeztek késleltetni az ügy tárgyalását."

(Hermann Róbert: Kossuth problémák.Kisebbségkutatás - 2002. 4. szám.)

Nos, ebbõl a tanulmányrészletbõl világosan látszik, hogy Kossuth nem "lopta el" explicit módon az árvák pénzét (s fõleg nem forgatta ki õket teljes vagyonukból!). Célja egyértelmûen profitcsinálás volt, persze saját szakállára. Ez csakugyan nem volt túlságosan etikus cselekedet - s ezt õ is be kellett, hogy lássa - de egy az egyben lopásnak sem tekinthetõ. Hermann és mások is úgy vélik, hogy ez a szerencsétlen eset hozzájárult személyiségének kialakulásához, fejlõdéséhez.

Másrészt: a Hídemberben nem derültek éppenséggel ki ilyen nagyon terhelõ információk Széchenyirõl. Felfokozott idegállapotú ember volt. Na és aztán?

Már az is bûn?

Harmadrészt pedig: miért ne lehetne "nagy emberek" hibáiról filmet csinálni, ha azok hozzájárulnak az illetõ személyiségrajzának árnyalásához és még mások számára is tanulságul szolgálhatnak. Ott van például "A király beszéde"...

Igen, ezzel a véleményeddel már egyet tudok érteni.
De azért most is azt mondanám, hogy hagyjuk meg nagyjainkat a talapzatukon.
Vagy azt szeretnéd, ha olyan filmek, stb. készülnének, amelyek arról szólnak , hogy a fiatal Kossuth, mint árvaszéki ügyvéd lenyúlta az árvák pénzét? Hogy csak a család mentette meg, nehogy sikkasztásárt börtönbe vessék? És ez az ember lett az elsõ felelõs kormány pénzügyminisztere? Vajon énekelgetnénk-e "Kossuth apánkról", hogy "ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni..."
Én még most is azt gondolom, hogy nem az emberi gyengeségekrõl kell filmet csinálni nagyon-nagyon sok pénzért.....

A Széchenyi korai éveinek ad hoc-jellegû bemutatására vonatkozó véleményedet osztom. Talán írtam is, nem egyszer, nem kétszer, hogy a film kissé szétesõen indul és késõbb is megmarad valamiféle tabló-szerûségnél, egészen 1848-ig, amikor is nagyon élõvé, realisztikussá válik. És ott persze azt is emlegettem, hogy lehetett volna több Széchenyi-Kossuth vita, mármint tartalmi szempontból.

De: hogy miért vetítik a filmet március 15-én? Nos, egyrészt van benne forradalmi március, csak legfeljebb Te nem figyeltél fel rá. Ugyanis a forradalom, ahogy Vasvári Pál már megfogalmazta volt, egyszerre zajlott Pozsonyban - sõt, ott bontakozott ki -, Pesten és Bécsben.

A film érzékletesen és részletesen mutatja be az elsõ magyar felelõs kormány születésének pillanatait a forradalmat alig megelõzõen (az a jelenet, amikor Kossuth (Nagy Ervin már itt is jól csinálja, amit csinál) az országgyûlésen elküldi a francba, majd utána, a szünetben, odamegy hozzá azzal, hogy "volna itt egy kombináció", az bizony a politika kvintesszenciája!), és Széchenyi örömünnepét is, mikor elfogadja a miniszteri tárcát. Ez volt hõsünk márciusa, no meg az a bizonyos bécsi vita Metternich-hel (ha még rémlik valami - "Széchenyi gróf úr Magyarország diktátora kíván lenni?"). Õ nem vonulgatott, nem forradalmárkodott - másként védte a hazát.

A híddal kapcsolatos baleset rendkívüli szimbolikus értéket kap a filmben - Széchenyi a dinasztia és Magyarország kibékülésére vonatkozó reményeinek elvesztését is szimbolizálja. Ez kiderül a felvezetõ jelenetekbõl, és az õrült Széchenyit ábrázoló, a balesetet követõ szekvenciákból is.

Szóval a forradalom is, a baleset is teljes mértékben a helyére kerül benne.

Mivel pedig Széchenyit a szabadságharc kibontakozásakor vitték Döblingbe, és a következõ években általános letargiában szenvedett, valószínûleg ezért nem esett már túl sok szó róla. Csupán Batthyány - az egyik fõkarakter - kivégzését láthattuk, és volt egy szekvencia, ahol a már elkészült hídon, 1849. õszén vonul át az osztrák hadsereg. Ott le is írják, hogy a szabadságharc elbukott, Kossuth elmenekült etc.

A döblingi dolgokról leírtakkal alapvetõen nem értek egyet.

Eperjes Széchenyi alakításában, ahogy a többiben is, itt pont az a nagyszerû, hogy egy olyan figurát hoz megfellebbezhetetlen zsenialitással, aki õrültnek tetteti magát, de valójában, ahogy meg is fogalmazza: "egy más szféra", mint a többi kortársa, s fõleg, mint a Bach-huszárok. Egzaltáltnak egzaltált, de nem idegbeteg és nem ripacskodik. Zseniálisan prezentálja azt a Széchenyit, aki már mindenre felkészült, és harcmodort váltva támad az udvarra - mert most csak ennyit tehet. S mint a filmbõl ki is derül - õ már felkészült a feltámadásra.

Nem értek egyet azzal a véleménnyel sem, hogy idealizáljuk inkább nagyjainkat és hagyjuk meg a talapzatokon, ahelyett, hogy megmutatnánk: õk is érzõ, látó, gondolkodó emberek voltak, hibákkal és erényekkel egyaránt bõséggel ellátva, s emellett, vagy ezek ellenére lettek nagyok és jelentõsek. Maga Bereményi, a Hídember elsõ felében még nem, a második etapban viszont teljes mértékben ezt teszi.

De, mivel ez a majd három órás monstrum mégsem áll össze egységgé, azért lehet azt mondani, hogy mégsem igazán jó film (annak ellenére, hogy zenéjében, fényképezésében végig példátlanul igényes marad!). Viszont a döblingi események bemutatásának zsenialitását és rendkívüli kidolgozottságát nem lehet kifelejteni az összképbõl.

Egyébként Darvas Iván tényleg zseniális volt a filmben. Dehát õ mindig az volt...

Én azt kifogásoltam a filmmel kapcsolatban, hogy Széchenyi korai éveirõl olyan ad hoc módon mesélt, kiragadva egy-egy történést. Utaltak a lipcsei csatára, aztán egy kicsit a nyugati utazgatásaira, az al-dunai útjára, a tudományos akadémia megalapítására tett felajánlására, stb., stb, de mit mondjak, szinte csak olyan szemelvények szintjén.
Utaltak a Kossuthtal való ellenszenvére, de véletlenül sem úgy, hogy az eszméiket ütköztették volna, inkább olyan iskolás "haragszomrád" módra. (nem üdvözölte, meg kivonult....)
Persze, azt nem vártam, hogy Petõfivel karöltve megy a Nemzeti Múzeumhoz, hiszen tudom, hogy soha nem volt forradalmár, sõt. De itt az élete bemutatásakor a forradalom, de még inkább a szabadságharc még olyan háttér szinten is csak igen kevéssé szerepelt.
És ez még akár igaz is lehet, én nem tudom, lehet, hogy az õ mindennapjaihoz valóban nemigen ért el ez a forradalmi zsivaj.
De akkor miért vetítik ezt a filmet pont március 15-én, a forradalom évfordulóján? Hiszen semmi köze hozzá.
Aztán ott van a Lánchíd. Az utolsó pillanatban baleset történik, Széchenyi bedobálja a fiait a Dunába, majd õ is beugrik, vagy beleesik (?). Van egy kis víziója a sógornõjérõl, korábbi szeretõjérõl, aztán? Aztán a hídról nincs több szó. Baleset volt. Ennyi.
Furcsamód én az utolsó éveit, a döblingi 11 évet - legalábbis, ahogy a film ábrázolta - összeszedettebbnek látom, mint a korábbi évtizedeit bemutató részeket.
És igen, ez a fejezet nagyon passzol Eperjesnek, az egzaltált, idegbeteg Széchenyi bemutatása. Csak sajnos én végestelen-végig azt éreztem, hogy Eperjes egy ilyen labilis, "dilis" Széchenyit mutat be nekünk.
Lehet, hogy az én hibám, de nemzeti nagyjainkról nem szeretek úgy gondolkodni, hogy labilis idegzetû, csapongó, stb. volt. Persze, valószínû, hogy nemzeti nagyjaink sem voltak emberi hibáktól és gyengeségektõl mentesek, úgy általában, de nem ezért, hanem ezek ellenére tiszteljük õket. Az utókorra hagyott értékeik alapján kell megbecsülni õket, és talán ekként kellene ábrázolni is õket, nem annyira a hibájuk, gyarlóságaik alapján. Biztos az én hibám, de én a szobrokat talapzaton szeretem látni.