Mi a frász a történelmi tény? :DDDDDD

Van, aminek a tudására nem lehet szimpla spekulációval eljutni. Van, amit csak úgy tudsz megérteni, ha paradigmát váltasz. Mivel spekulációval csak abból lehet következtetéseket levonni, ami elõzetesen valamiféle tapasztalati úton már bekerült a tudatba; mindezen információmorzsákból az elmében összeáll egy világmodell, paradigma. Ami a világmodellbõl (paradigmából) nagyon kilóg (ami a tapasztalati valóságnak nagyon ellentmond), az egyszerûen nem létezik (pl. ufók). Ahhoz, hogy valami ilyesmit mégis létezõként fogadjunk el, a már felépített világmodellt talán nagyon vissza kell bontani és ez fájdalmas, rossz, sokszor értelmetlennek tûnik. És ilyenkor az ember igyekszik meggyõzni magát (és másokat is) arról, hogy az addigi világmodell helyes, ami ezt felváltani igyekszik, az csak hiba, téves ítélet. Minél kellemetlenebb egy paradigmaváltás, annál lassabban megy. És Isten egy olyan paradigma, ami nagyon mély és alapvetõ, aminek az elfogadása kifejezetten traumatikus, drasztikus következményekkel jár. Nagyjából ahhoz hasonlít, mintha valakivel közölnék: rákos (szívbeteg stb), és ahhoz, hogy meggyógyuljon, hosszú ideig (talán egész életében) szigorú és fárasztó megkötések szerint kell élnie. Vagy teljesen lebénult (megvakult), minden addigi tervét elfelejtheti és az életét a nulláról kezdheti, kínok és erõfeszítések várnak rá – ki tudja, mennyi jutalom reményében. Vagy elveszti a munkáját és ahhoz, hogy újra dolgozni tudjon, egyetemet kell végeznie, annak minden kínos kötelességével és fáradalmával. Esetleg el kell költöznie egy másik országba, aminek a nyelvét sem ismeri. Vagy a házastársa hirtelen meghal (lelép), érzelmileg és anyagilag totális romlásba döntve az egyedül maradót. És így tovább, sokféle trauma lehetséges, amikor az embernek paradigmát kell váltania, és ez szörnyen nehéz és fájdalmas lehet. (A Mátrix c. filmben is megpróbáltak érzékeltetni egy ilyen paradigmaváltást, amikor az addig biztosnak hitt valóság összeomlik; Az ember tragédiája pedig egy nagy rakás paradigma összedõlésével mutatta a kétségbeesést, a megkapaszkodási vágyat, a szilárd, végleges és biztos világmagyarázat iránti elementáris igényt). lyenkor sokkal jobb volna azt hinni, hogy mindez nem is igaz, nem a valóság része, tovább lehet élni anélkül, hogy megváltoztatnánk a gondolkodásunkat. Mert a változtatás nehéznek, ijesztõnek, kilátástalannak és értelmetlennek tûnik. A jövõ sivárnak és vigasztalannak tetszik. Ki az, aki el akarja veszíteni az addig felhalmozott befektetéseit egy kudarcosnak tûnõ kalandért? Ami idáig összegyûlt, az legalább biztos. De eldobni azért, hogy a távoli jövõben, talán, a rengeteg erõfeszítésnek legyen egy icipici jutalma? Minek...ennek semmi értelme. Ilyenkor az ember hárít és kapaszkodót (megerõsítést) keres: ugye mindez nem is igaz? Ugye nem kell megváltoznom, ugye maradhat minden továbbra a régi? Ugye nem kell mindent feladni, mindent lebontani, eldobni, a semmibõl újrakezdeni, és csak befektetni, befektetni, anélkül, hogy elegendõ jutalma volna? Ugye nem kell minden vagyonomért egy mezõt venni, amiben (állítólag) kincs van; de hogy a kincshez juthassak, rabszolgamunkával kell feltúrnom, és lehet, hogy sose találom meg.
A paradigmaváltás esetén könnyebb helyzetben vannak a "lelki szegények", akiknek kevesebb a veszítenivalójuk. Minél több a veszítenivaló, annál nehezebb a paradigmaváltás (ezért kötõdnek az újhoz mindig könnyebben a fiatalok, akik még nem fektettek be semmibe, akik még nem érleltek ki semmit, még nem dolgoztak meg semmiért). Keveset könnyebb elveszteni, mint sokat; ezért az új paradigmák ellenzõi mindig azok lesznek, akiknek sok a veszítenivalójuk. Pl. Einstein, aki maga is paradigmaváltó volt, annyi energiát fektetett a kutatásaiba, hogy a még újabb paradigmát már hevesen ellenezte, úgy érezte, az a váltás a világképe gyökereit bontaná fel.
Csak ezt akartam leírni. Az teljesen irreleváns, hogy én magam mennyire vagyok önálló vagy önállótlan. Mert azokat is nevezheted önállótlan embereknek, akik mártírként haltak meg a hitükért, mint pl. a következõ idézetben:
"Az ünnepelt színész most már csakugyan ott állt a színfalak mögött. A bokáig érõ, bõ, fehér inget, amit szerepe kívánt, már magára öltötte, de az arcát nem festette ki. Sápadt volt, és idegesnek látszott, lihegve intett a rabszolgájának, hogy törölje le homlokáról a szüntelen gyöngyözõ verejtéket. Egy másik szolga, kezében vödröt lóbálva, azt kérdezte tõle, kezdi-e már.
- Várj egy kicsit. Nagyon szaladtam, ki kell fújni magam - támaszkodott neki egy cölöpnek. - A fejem is megfájósodott.
Rá-rászorította mind a két tenyerét a halántékaira, mereven nézett maga elé, aztán nagyot sóhajtott.
- Kezdhetjük.
Elõbb a szolga lépett ki a vödörrel, és fölnyújtotta azt a keresztre a szamárfejûnek. Rögtön megjelent Genesius is, és riadtan állt meg a színpad közepén. Ötvenedszer játszotta már ebben az istenteleneket kigúnyoló jelenetben a kikeresztelkedõ szerepét, de soha még ennyi gyámoltalanság nem volt a játékában, se ilyen õszinte ijedelem az arcában. Teste reszketése még a bõ ingben is látszott, és az arcára rá volt írva, hogy minden hajaszála külön-külön fél a pokoltól.
- Nagyszerû! Hihetetlen! - suttogták mindenfelé. - Mennyivel jobb így, mint mikor ki van festve!
Genesius ott állt az elõtérben, arcáról csurgott a vér, és bíbor patakokban öntötte el a fehér inget. Fejét égnek szegezve, két karját fölemelve, az egész színházat betöltõ hangon mondta:
- Látjátok, én most már keresztény vagyok! Kövessétek példámat!
Máskor is kijelentette ezt, minden este, amint a szerepe kívánta. Megkérte a Khresztoszt, lábait átölelve, hogy tisztítsa meg õt, és lelkét tegye olyan fehérré, mint az inge, az erre fölemelte a vödröt, s úgy leöntötte bárányvérrel, hogy alig bírta a szemét kinyitni utána, míg fölszólította a közönséget példája követésére.
Együgyû dolog és utálatos jelenet volt, de utána mindig percekig zúgott a taps. A színész nem is szokta végét várni, sietett a színfalak mögé, lemosatni magáról a vért. Most azonban különös jó hangulatban lehetett Genesius, mert már harmadszor ismételte meg a fölkiáltást, egyre élesebb hangon.
- Látjátok, én most már keresztény vagyok! Kövessétek példámat.
A tetszés egyre viharosabb lett. Sokan fölálltak, és a ruháikat lengették a színész felé. Az most már leeresztette a karjait, ölelõ formán terjesztette ki, s eddig fölemelve tartott arcát is a közönség felé fordította.
Az elsõ sorban valaki elkiáltotta magát:
- Genesius sír!
A messzebb ülõk újra tapsoltak és kacagtak, az elsõ sorok azonban elcsöndesedtek. Többen is észrevették, hogy a színész szemében csakugyan könnyek csillogtak, s arccsontjairól már lemosták a vért.
- Rosszul vagy, Genesius? - kiabáltak föl hozzá részvéttel. Mások körülnéztek, és orvosért kiáltoztak.
Az archimímus magasba lendített jobb karjával jelezte, hogy mondani akar valamit. Egyszerre csönd lett, mindenki elõregörnyedve hallgatott.
- Értsétek meg, rómaiak, hogy én most már valóban keresztény vagyok, és kövessétek példámat!
Mint az elõbb a taps erõsödött, most a csend mélyült. Egyik páholyból felindulástól remegõ asszonyhang hallatszott.
- Én is keresztény vagyok!
- Mi is azok vagyunk! - ezt három mély férfihang egy helyrõl kiáltotta.
A szenátorok padjaiban egy öreg ember állt fel. A kortól berozsdásodott hangon szólt fel a színpadra.
- Genesius, én követem a példádat.
Az utolsó szó már belehalt az ordítások zûrzavarába. "Keresztre velük!" "A bestiák elé!" "Máglyára az istentelenekkel!" Mindenki felugrált, öklüket rázó tömegek indultak meg a színpad felé, amely hirtelen elsötétedett. Mások sikoltozva tódultak a kijáratokra. Róma hatezer rendõre közül negyven vigil jutott Pompejus színházára, azok elállták az ajtókat. Fegyver nélkül fogtak össze huszonhét keresztényt, csupa önként jelentkezõket." (Móra Ferenc: Aranykoporsó)

1. :) De, feltûnt. :) Argumentum ad horrendum linkeltem be (az azonosul vele, aki kitörölte).
2. "Ma vettem kekszet, de csak késõn eszméltem, hogy az a neve: Hit. Meg is riadtam egybõl, szerintem ez nyíltan klerikális és kirekesztõ." (Sajnos ez is csak idézet, kedvenc hóbortos oldalamról. Egyelõre sikerült legyõzniük a náci túlerõt).

raj és rajabbik

Vallási fanatikus....vicces. Azért nézelõdtem ott, mert mára eltûnt a portról az összes náczivadász link, sõt különös módon a honlapot ma a netrõl is kihackelték. A náczivadászról pedig egyenes út vezet az antidogma portálra.
Ami az említett cikket illeti: végigolvastam, bár szívesen jeleztem volna csupán ennyivel
<-
amit hozzáfûzök: errõl a dologról a véleményét mindenkinek önmagának kell megalkotnia, nem elég egy hosszadalmas cikket végigolvasni és más véleményével azonosulni; ha az a vélemény épp az, hogy errõl a dologról a véleményét mindenkinek önmagának kell megalkotnia és nem elég csupán valaki más véleményével azonosulni. Hogy lásd, mire gondolok, két honlapot ajánlok: http://elmondo.blog.hu/?token=01ab0d14eaa05868e35b6caa71541c4b és http://szellemieroszak.wordpress.com/

Kedves Sárkányzsíroskenyér,
Szomorúan konstatálom, hogy bár általában nagy vonalakban egyetértek veled, de számomra visszaköszönõ harcias és igazságtalan keresztényellenességedet nem hagyhatom szó nélkül.
Tolsztojjal nekem is jó néhány problémám van, de hogy tévedne, mert nem találja az élet értelmét, ez igen sommás és ismét igaztalan, pláne az általam idézett részbõl ezt levonni!

Sztem kétség nem sok fér hozzá, hogy Tolsztojnál nagyobb író nincs a világirodalomban, mindenképpen úgy fogalmazható, hogy abszolút zseni. Az én bajom vele az, hogy nevetségesen kicsinyesen hiú módon nem igen bírja elviselni, hogy rajta kívül más zseni is létezhet.
Shakespearerõl alkotott véleménye közismert , Beethoven se volt a szíve csücske, érezhetõ, hogy Goethe se, aztán pl Napoleon ellen a Háború&békében nevetsegesen ágál, nem átall, pánszláv, szlavofill baromságokat támogatni. Ha jól emlékszem, speciel Lenin “szenilis vénembernek” nevezte(persze erre való utalást manapság nem találok, nem tudom ellenõrizni). Szerintem bigott keresztény,és civilizáció ellenes. Tkp a saját zsenijét sem tudta megfelelõen kezelni. LatorL megjegyzése jellemzõ: a KareninaAnnát azért írta, mert ki akarta fejteni a kor, elsõsorban persze, szexuális erkölcsérõl és a nõkrõl való rossz véleményét. Mivel azonban példátlan írói tehetsége miatt egyszerûen képtelen nem igazat írni, ezért Anna kvázi önálló életre kelt és az író bigott szándékától függetlenítette magát. Szerintem te is ott tévedsz, hogy a tévedést az élet értelmének nem találását T.-nak a rovására írod, holott nem õ nem találja, hanem az általa ábrázolt figura, Levin. Ez pl egy idõben Heathcliff fórumozónak volt tipus hibája, hogy egy film, könyv szereplõje miatt a szerzõvel kezdett vitázni, pöröln, pedig az csak hitelesen ábrázolt egy létezõ emberi mentalitást.
Azt állítom, hogy tagadhatatlanul az emberi fajba genetikusan kódolt egy bizonyos „transzcendenciaigény”. Ennek az igénynek a kielégítésére az „eszmék piacán” meglelhetõ lehetõségek közül a legkülönb a judeo-kereszténység, esetleg még a buddhizmus.
Tkp. ennek az igénynek egy fajta kielégítõje az általad kultivált „vallásos ateizmus” is. És szerintem az sem méltóbb és különb, mint az elõbb mondtam kettõ.