Tisztítótüzet írtam, nem purgatóriumot. Amikor Müller élettervrõl beszél, azt mondja, hogy azzal együtt egy jellemet is hoz magával mindenki, ehhez a jellemhez majd társul egy ego. Ez az ego az, ami Buddha szerint változik. Nincs is ezzel gond amíg ura vagy ennek, de ha õ az úr és te vagy a szolga, akkor az gond. Fel kell tenni egy kérdést: Mi teszi lehetõvé a változást? Hogyan történhet ez? Ahhoz, hogy bármi változzon, kell egy alap ami biztosítja a változást. Olyan nem lehet, hogy valami csak úgy elvész a semmibe, ez az alap szerintem örökké mozdulatlan, ahogy a forgó kerék közepe is nyugalmi állapotban van. Ez az alap teszi lehetõvé a szüntelen változást. A tiszta én valójában nem más mint ez az alap. Az én vagyok élménye. Ha az ember spontán, természetes, ellazult állapotban van, és spontán módon válaszol környezete kihívásaira, akkor ez a tiszta én cselekszik. Ez a tiszta én feloldódik istenben, nem hiszem hogy el lehet választani.
Mondok egy példát: Ueshiba Morihei volt az aikido alapítója. Hozott magával egy élettervet, aminek lényege, hogy a benne lévõ diszharmónikus, kaotikus energiákat át kellett alakítania harmonikus, rendezett energiákká.
Ehhez kapott egy jellemet, egy tulajdonságegyüttest.Ehhez társult egy ego, amit a társadalom formált. Igaz a jellemet és egót nem lehet teljesen szétválasztani. Egyik alakítja a másikat. De a lényeg, amikor a mester spontán, ellazult állapotba került, akkor megszûnt az ego. Õ mint cselekvõ feloldódott a cselekvésben, anélkül hogy gondolt volna valamire. Átvette a tiszta énje az irányítást, ahogy korábban írtam hagyta történni a dolgokat.

Szóval az újjászületés technikája:" Elhiszed és megvallod Isten igéjét, Jézus megváltó halálát. Ezzel belemerülsz az õ halálába." "Vele együtt meghalsz." Ezt nem értem, nekem ez száraz teológiai gondolatfuttatás. Amiket írsz azok metaforák, szimbolikus kifejezõeszközök. Nem érzem mögötte a valódi tartalmat, egyszerûen költõi képek.

Kérded mi alapján döntünk olyanról, amit nem tapasztaltunk. Nos, ez elvezet a reinkarnáció és karma kérdésköréhez. Az élettervnek csak akkor van értelme, ha elfogadjuk a reinkarnáció létét.

Még egyszer Hamlet példája : valóban felelõs tettéért, de nem biztos, hogy bûnös.
A polaritás lényege a jó és rossz tudás megszerzésének képessége. Ehhez kell egy megismerõ szubjektum, és egy megismert objektum. Szerintem van polaritás, millióegy példát hozhatnék rá. Maga a korlát is része a polaritásnak. Teremtõk, és teremtmények is vagyunk egyszerre, hiszen isten saját képmására teremtette az embert.
Hogyan lázad az ego a sors akarata ellen? Az ember egyszerûen nem azt teszi amit kell, bûnt követ el, célt téveszt. Nem cipeli a keresztjét, pontosabban nem váltja meg, mondjuk félelembõl.

„Az üdvösséget elnyeri az ember ebben a világban, ha újjászületik. De hogyan zajlik az újjászületés? Mi a technikája?”
A „technika”: 1. elhiszed és megvallod Isten igéjét, Jézus megváltó halálát. Ezzel belemerülsz az Õ halálába, a vére örökre befedez; Vele együtt meghalsz, hogy vele együtt új életre támadj.
2. az ige (Jézus) megfogamzik, meggyökerezik benned és élõ, valódi szellemi létezõvé válik, elkezd növekedni és átalakít, „a halandót elnyeli az élet”. Vagyis: lesz egy élõ szellemi lényed, így képes leszel kapcsolatba kerülni Isten személyével.
Nyilván nem véletlenül használja Jézus erre a születés szó, tehát leginkább úgy lehet megérteni, ha arra gondolsz: Isten „spermája” „megtermékenyíti” a „petesejtedet” és megszületik egy szellemi lény, ami elválaszthatatlanul Isten és te. Ehhez elõbb maradéktalanul fel kell vállalnod önmagad, valamint belátni Isten „másságát” hozzád képest, hogy tudd: itt két különbözõ entitás egyesül. Te nem vagy Isten. Bocsáss meg a durva hasonlatért, de mondjuk úgy: önkielégítésbõl nem születik semmi.

„Müller Péter szerint életünk fontosabb feladatait már a szellemvilágban, "odafent" eldöntöttük. Vállaltunk egy élettervet, életfeladatot, amelyet földi életünkben valósítunk meg.”
És mégis mi alapján dönt valaki olyanról, amirõl semmit sem tapasztalt? Ha azt mondom: válassz az 'erkkoservo' és az 'insivere' közt, akkor mi alapján fogsz dönteni? Honnan tudnád, mit jelent az egyik vagy a másik? Minden döntésünket elõzetes ítéletek, vélekedések, benyomások, információk, elõítéletek alapján hozzuk meg; mindent úgy értünk meg, hogy önmagunkon szûrjük keresztül, a megértésben mi magunk is benne vagyunk; de ha mi nem vagyunk semmik, akkor egyáltalán nem vagyunk döntési helyzetben; mert ahhoz, hogy dönthessünk, már elõzetes tapasztalatunknak, emlékeinknek, elõítéleteinknek, elvárásainknak, elõfeltevéseinknek, posztulátumainknak kell lennie.

„Az utolsó ítéletet nem értem.”
Mivel az etikai ítélettétel, a jó és gonosz közti különbségtétel képessége az ember istenképûsége, ez „emeli” az embereket „az állatok fölé”, ezért ha máskor nem, de egyszer, utoljára, minden ember „ki lesz emelve az állatvilágból” és szembesülni fog a jó és gonosz közti különbséggel. Mivel pedig Isten személy és az ember is személy, ezért a szembesülés maximálisan személyes módon zajlik.

„Hamlet élettervének része, a hatalomért vívott harc és ezért még gyilkosságot is elkövet. Kérdés, bûnös-e érte?”
Miért volna ez az életterve része? Az apja szelleme bosszúra akarja rávenni; errõl szól a dráma, nem Hamlet személyes hatalomvágyáról. Polónius megölése pedig tudatlanul történik, nem szándékosan. Ettõl függetlenül ki más volna felelõs érte, mint Hamlet?

„A kígyó az édenkertben a jó és rossz tudás megismerésének jelképe, õ viszi a polaritásba az embert. A kozmikus egység állapotából az ember belezuhan a polaritások világába.”
Nem polaritás van, hanem HATÁR. KORLÁT. Mert teremtmények vagyunk, nem mindenható istenek.

„Az ego, vagyis a különvalóság tudata sorsszerûen kialakul, az embernek az öntudatlan egység állapotából el kell jutnia a tudatos kozmikus egység állapotába.”
Erre leírtam a keresztény utat.

„Az ego fellázad a sors akarata ellen.”
Ez mit jelent? Mi a sors akarata? Hogyan lázad ez ellen az ego?

„ A halálban és szenvedésben ott van a tisztítótûz ereje.”
Nincs purgatórium, ez csak fantasy.

„Buddhának igaza van abban, hogy az én, az ego szüntelenül változik a vágyakkal, szenvedélyekkel összhangban, miközben az alapvetõ sorsfeladat adott, de az ember lényének középpontja változatlan, ez a tiszta én. Az én vagyok élménye itt van. Mentes mindenféle neveléstõl, dogmától, ideától.”
Buddha tagadta az örök változatlan tiszta ént. Szerinted micsoda a tiszta én?

Végül a felelõsség fogalma: Ennek a szónak a töve a felel, vagyis válaszol, mégpedig egy adott helyzetre. Valójában a spontán jelenhez kapcsolódik,nem pedig a jövõhöz. Nem egy mostani cselekedet jövõbeni következményeinek kivetítése. Az esszé is hasonlóképp utal erre.
Végül a mítoszról annyit, hogy gyerekként éreztem, hogy ennek a szónak valami mágikus kisugárzása van. Tudtam, hogy ez nem mese. Bár valódi jelentését nem tudtam volna úgy megfogalmazni mint Dethlefsen. Az Isten világának, transzcendensnek általunk tapasztalható leképezõdése. És az istennek adott válasz a kultusz, mely rituális szertartások keretében ölt testet.

Elolvastam a Dethlefsen tanulmányt, és valóban tetszik. Tükörképe annak, amit gondolok. Igaz ilyen formában én talán nem tudnám megfogalmazni.
Az üdvösséget elnyeri az ember ebben a világban, ha újjászületik. De hogyan zajlik az újjászületés? Mi a technikája?
Müller Péter szerint életünk fontosabb feladatait már a szellemvilágban, "odafent" eldöntöttük. Vállaltunk egy élettervet, életfeladatot, amelyet földi életünkben valósítunk meg. Ez a sors mely szorosan összefügg a jellemmel.Eszerint az elmélet szerint a fejlõdõ magzat már tudja -kódolt formában-, hogy mit kell tennie életében a megváltás, újjászületés érdekében. Azt viszont tényleg nem tudjuk mi lesz ebbõl, hiszen a legtöbb ember egyszerûen elfeledkezik küldetésérõl, vagy valamiért nem akarja teljesíteni.
Az utolsó ítéletet nem értem.
Én fontosnak tartom a tiszta én és az ego szétválasztását, ez az önismeret alapvetõ feltétele!
Én nem mondtam, hogy ezzel le lehetne rázni a felelõsséget magunkról, ha bûnt követünk el.
A gyilkosságot hoztad föl példaként. Müller egyik kedvenc drámáját a Hamletet hozza példaként. Hamlet élettervének része, a hatalomért vívott harc és ezért még gyilkosságot is elkövet. Kérdés, bûnös-e érte?
Isten világdrámát teremtett, ebben a sátánnak, vagy rossznak, éppúgy megvan a szerepe mint a jónak. A kígyó az édenkertben a jó és rossz tudás megismerésének jelképe, õ viszi a polaritásba az embert. A kozmikus egység állapotából az ember belezuhan a polaritások világába. És ez az ember tudatosodásának szükségszerû útja. Keresztül kell menni rajta. Az ego, vagyis a különvalóság tudata sorsszerûen kialakul, az embernek az öntudatlan egység állapotából el kell jutnia a tudatos kozmikus egység állapotába.
Az ember földi élete során drámát kell, hogy megéljen. Ez lehet tragédia vagy komédia. A legtöbb ember azonban nem vállalja ezt. Az ego fellázad a sors akarata ellen. Jézus bátorsága abban rejlik, hogy fel merte vállalni küldetését. A halálban és szenvedésben ott van a tisztítótûz ereje. Visszatérve Hamlethez, szerintem nem bûnõs, hogy megöli Polóniust, ez sorsának része.

Buddhának igaza van abban, hogy az én, az ego szüntelenül változik a vágyakkal, szenvedélyekkel összhangban, miközben az alapvetõ sorsfeladat adott, de az ember lényének középpontja változatlan, ez a tiszta én. Az én vagyok élménye itt van. Mentes mindenféle neveléstõl, dogmától, ideától.

"A különbség csak annyi, hogy én az isten alatt mondjuk így a brahmant értem."
Most kezdtem el olvasni egy tanulmányt, amiben szó van arról, hogy nem a mitikus világkép a különös, hanem az, hogy az ember ezzel szakított. A mitikus, kozmológiai világkép kompakt: az isteni a világ, a természet immanens része, a lét rendje immanens, nem is létezik a "kívül". Legfontosabb jellemzõje a világrend alapjának immanenciája. Nem válik el egymástól a természetfölötti, a természeti és az emberi világ; ezek kompakt egész részei. A társadalmi és emberi élet rendje ugyanazon erõk eredménye, mint amik a természetet alakítják, uralják. Az emberi, társadalmi, politikai rendet kozmikus analógiák szerint fogják fel, de még analógia sincs, hiszen nincs referencia-pont. Az istenek beleolvadnak ebbe a rendbe, és mint kozmikus erõk (nap, föld, szél, tenger stb) manifesztálódnak.
Ezt a kompakt világképet három radikális differenciálás, szétválasztás érte, amik a történelem során össze is fonódtak: a Sínai-kinyilatkoztatás, a görög spekulatív filozófia (és tudományos gondolkodás) valamint a kereszténység.
A Sínai-kinyilatkoztatás a lét alapját világon túliként, transzcendensként határozta meg, ezzel a világ az önállótlan teremtmény pozíciójába került. Ez radikálisan differenciálta a világképet: az ember csak ember, az állat pedig állat – ellentétben a mitikus szimbolizációval. A mítoszok hitelüket vesztik, mert a differenciált világképnek a kifejezésére a mítosz szimbólumrendszere elégtelen.
A tanulmány szerint a mitikus világkép, a mítosz nem primitív, naiv és irracionális, ezt végletesen csak a felvilágosodás környéki "észgõg" látta így, de a modern kutatás felismeri, hogy az achaikus mítoszok a filozófiaival minimum egyenrangú, koherens világképet tükröznek. Ma már a modern szellemtörténeti produktumokkal egyenrangúnak, sõt bizonyos értelemben felettük állóként kezelik a mítoszt; számunkra olyan értéket ad, ami képes kivezetni a modernitás válságából. A mitikustól a racionális gondolkodáshoz való átmenet valójában egy soha véget nem érõ folyamat; a kettõ közt nem szakadék, csak hangsúlyeltolódás van. Ha ezt nem tartjuk szem elõtt, elveszítjük a saját gyökereinket, az önmagunkra való ismerés képességét.
Idáig olvastam, majd folytatom; de már ennyi is elég világosan megmutatja, hogy tulajdonképpen mirõl beszélgetünk.
A mitikus világképrõl szól ez az esszé is: http://www.okotaj.hu/szamok/23-24/utak3.html
Olvasd el, szerintem nagyon fog neked tetszeni, ráadásul arra is frappáns választ ad, hogy mi a felelõsség. "Persze tisztázni kéne, hogy mi a felelõsség."

"Ami személyes is és személytelen. Hiszen te magad írtad, hogy minden létezõ a brahman maga. Valamennyi lény önvalója, szubsztanciája, énje a brahmannal azonos. Minden létezõ a brahmanból gyökerezik. Tehát személyes és személytelen is, vagyis az isten is az."
Nem, ezt nem én írtam, hanem a Terebess-lexikon a hinduizmusról.

"Jézus a szentlélek által fogja betölteni az emberben lakó ûrt, hiányérzetet. Nagyrészt a következõ életben. Feladatokat, szabályokat is ad. Én itt és most akarok üdvözülni, nem érek rá várakozni. Miért kéne az üdvözülésre várni?"
Nem kell várni, az üdvösséget azonnal elnyered, mihelyt újjászületsz. Csak azt nem láthatod és érzékelheted, ebbõl még mi lesz. De hát megbocsáss: a fejlõdõ magzat az anyaméhben sem tudja még, kivel fog barátkozni, hogy fog tanulni, mi lesz a munkája, kivel házasodik és ezt most nem is bonyolítom…hanem azzal foglalkozik, hogy fejlõdik, kész. Épp elég munka az is. Nos, valahogy ilyen az újjászületés után itt eltöltött élet: nem tudjuk még, mi vár ránk, de ez nem is érdekes, mert épp elég dolgunk van azzal, hogy ezt az életet éljük.

""Jézus Isten fia, õ megváltó és Bíró." Hogyan fog ítélni? El nem tudom képzelni, hiszen ember formájában már kétezer éve halott."
A Biblia ír errõl valamennyit. Nem vicces hangon; az ítélet nagyon komoly. Természetesen Isten ítél, Jézus pedig Isten; bár emberként megölték, feltámadt. De nemcsak utoljára fog ítélni – bármikor megítél, ha beleolvasol a Bibliába. Isten ítélete valamennyi embert összezúzza – és ez csak akkor lesz javadra, ha önként hagyod és elviseled, nem kényszerûségbõl és muszájból odacitálva az utolsó ítéletre. Mert az már nem fog segíteni, az már kárhoztatás lesz.

"Mit értünk én alatt? Van egy társadalom által rád erõltetett hamis én, az ego. A legtöbb ember öntudatlanul azonosul az egójával, aminek még tudományos neve is van, ez a személyiség. A másik én a felsõbbrendû, igazi én.Mindenfajta neveléstõl, oktatástól, beidegzõdéstõl mentes tiszta én. Ez lakik a lélek mélyén, mely sorsfeladatot hoz magával.
A fensõbbrendû énben "lakik" az isten."
De miért a társadalom? És miért erõlteti? Egy kisgyerek nem találkozik a "társadalommal", és a nevelés nem "erõltetés"; jó része spontán utánzás. Az pedig, hogy van egy "hamis én" meg egy "tiszta én", szerintem nem helyes szétválasztás. Hiszen most is, ezzel is, mást sem teszel, mint megtagadod, pontosabban letagadod önmagad – az ott nem is én vagyok, csak egy társadalmi hulladék, a társadalom erõltetésének eredménye, a társadalom a hibás, nem én.
A bibliai emberképben épp az a pláne, hogy a környezet akármilyen módon is megnyomorított, akkor is felvállalod önmagad. Elismered önmagadnak minden nyomorúságodat, nem válogatsz és nem menekülsz el sehonnan sehová egy purista, "felsõbbrendû én"-re hivatkozva.
Az ember, amikor bûnt követ el, midig meg tudja magyarázni, miért tette. Mindig van rá racionális, ésszerû, logikus magyarázata, mindig van külsõ kiváltó ok, hiányérzet, fájdalom, bántás. Le lehet tagadni, és azt mondani: ez egy rontott, erõltetett, társadalmi én, az ego – de akkor is, akkor is csak én vagyok. Vagy ha tele vagyok sérüléssel, komplexussal, személyiségzavarral, függõséggel stb. és emiatt nem mûködik az életem, az egy merõ kín – akkor is, az is csak én vagyok. Persze arról sem én tehetek, hiszen a külvilág, a környezete rontott meg és tett tönkre; de a bibliai énképben az a fantasztikus, hogy ezekkel együtt is felvállaljam önmagam. Ezeket se vessem meg magamban, ezeket is önmagam részének tekintsem.
Erre van egy nagyon jó példa, egy Cseh Tamás dal, egy film végén hallottam. Kb. arról szól, hogy azt mondják nekem, felejts el minden borzalmat, szörnyû szenvedést és légy szabad, légy szabad! De Istenem! Ez volt az életem!
Nagyjából ugyanerrõl szól a Sorstalanság végén egy párbeszéd, amiben a Pesten maradt zsidók azt mondják Köves Gyurinak, hogy felejtsen el minden borzalmat, legyen szabaddá, hogy élni tudjon. Meghökken és meg is sértõdik: mi az, hogy elfelejtse? Õ élte át, ne vegyék el tõle, ez az övé, az õ élete; õbenne van, a részévé vált.
Tehát az, ami megtörtént velem, mindaz a külsõ hatás, ami belém épült, akármennyire is károsított – akkor is én lettem, én vagyok.
Például, ha egy anya cigarettázott a terhessége során és károsította a magzatot, annak egész életét valamilyen agyi gyöngeséggel kell töltenie. És mit mondjon? Ez nem is én vagyok? Csak az anyám? Egész életében erre hivatkozzon?
Egyszerûen nem tehetjük meg, hogy egy nagy táblát akasztunk a nyakunkba a különbözõ lelki nyavalyáink leírásával és azok anamnézisének felderítésével. A külvilág bennünket lát, és nem tudja, milyen fájdalom tett bennünket olyanná, amilyenek vagyunk.
Pl. megjelenik valaki egy tehetségkutató showmûsorban, görbe háttal és elsírja magát. Aki nem tudja, az nem érti, miért így viselkedik. De ha nagyon mögé nézünk, az utolsó sorozatgyilkos lotyót is sajnálhatjuk, amiért az élet úgy elbánt vele, hogy végül dühében ölni kezdett.
Ugyanakkor mégsem állíthatjuk, hogy a gyilkosságokat csupán a társadalmilag meghatározott ego követte el, és nem õ. Neki kell vállalni a felelõsséget, õt fogják számon kérni, semmilyen mentõ körülmény nem lehet elégséges ahhoz a súlyhoz képest, hogy elvette mások életét.
Tehát az énre pont olyan formában van mindig szükség, amilyen állapotban épp található. Buddha nagyon okosan látta, hogy az én nem állandó, hanem folyton változik, különbözõ vágyak, késztetések, gondolatok, úgynevezett dharmák összessége, amik folyvást a pillanatnyi erõviszonyaiknak köszönhetõen meghatározzák egy ember viselkedését.
Ha nem is pont így van, de mindenesetre ez közeleb van az igazsághoz, mint egy örökké változatlan, tiszta atman ideája.

Bár, amirõl írsz, a felsõbbrendû, tiszta én, amiben benne él az Isten – ehhez hasonló gondolatot a Biblia is ismer: aki újjászületett, annak belsõ embere, szelleme már képtelen lesz bûnre; az már egyesült Istennel. De a Biblia szerint ezen én elnyeréséhez szükség van az "ego" legteljesebb mértékû elfogadására, felvállalására is. És szükség van az Istennel való személyes kapcsolatra, ami csak Krisztus helyettes áldozatának elfogadása után lehetséges.
Tehát, mint írtam: a mágikus gondolkodás nem számol a transzcendens létezõvel, abban az erõhatás közvetlen; a vallásos gondolkodásban azonban a numen mindig ott áll közvetítõként, bármirõl is legyen szó.

"Én és Isten egyesülése Jézus megváltói mûve. Ezt nem tudom értelmezni."
Nem ez a megválói mûve, hanem a megváltói mûve ezt teszi lehetõvé.

Apránként küldöm a válaszaim, mert a gépem lefagy. Az igaz, hogy a tudat másképp szemléli a valóságot meditatív helyzetben.
Kérdés, az, hogy mi az isten munkája?
A különbség csak annyi, hogy én az isten alatt mondjuk így a brahmant értem. Ami személyes is és személytelen. Hiszen te magad írtad, hogy minden létezõ a brahman maga. Valamennyi lény önvalója, szubsztanciája, énje a brahmannal azonos. Minden létezõ a brahmanból gyökerezik. Tehát személyes és személytelen is, vagyis az isten is az.
A felelõsség vállalása csak akkor létezik, ha van én. Így fejtegeted. Ez igaz, de csak akkor ha nem az egóról beszélünk. Persze tisztázni kéne, hogy mi a felelõsség.

Jézus a szentlélek által fogja betölteni az emberben lakó ûrt, hiányérzetet. Nagyrészt a következõ életben. Feladatokat, szabályokat is ad. Én itt és most akarok üdvözülni, nem érek rá várakozni. Miért kéne az üdvözülésre várni?
"Jézus Isten fia, õ megváltó és Bíró." Hogyan fog ítélni? El nem tudom képzelni, hiszen ember formájában már kétezer éve halott.

Az igaz, ha helyzetem javításáért nem teszek semmit, akkor semmi nem fog változni.
" A hamartanein szót Thorwald Dethlefsen emlegeti valamelyik könyvben, (Sors mint esély, vagy Út a teljességhez.)
Alapvetõ különbség, hogy a vallásos ember nem gondolja mindenre az én, az emberi tudat önállóan képes volna. Istennek kell megvilágosítani.

Mit értünk én alatt? Van egy társadalom által rád erõltetett hamis én, az ego. A legtöbb ember öntudatlanul azonosul az egójával, aminek még tudományos neve is van, ez a személyiség. A másik én a felsõbbrendû, igazi én.Mindenfajta neveléstõl, oktatástól, beidegzõdéstõl mentes tiszta én. Ez lakik a lélek mélyén, mely sorsfeladatot hoz magával.
A fensõbbrendû énben "lakik" az isten.

"Önmagamat tagadom, önmagamtól távolodom el, önmagam szerepét nem vállalom fel" Itt van az eb elhantolva. Én és Isten egyesülése Jézus megváltói mûve. Ezt nem tudom értelmezni. Ha önmagam tudatára ébredek meditációban, persze megváltozik a tudatom. A valóság nem változik meg? Megváltozhat. A belsõ változása maga után vonja a külsõt. Pl: Valaki lopott, és ezután nem fog.

Még valamit, ami talán felmerülhet benned: honnan veszem azt, hogy személyes Isten segítsége a mentõcsónak és nem a világegyetem/karma törvénye hozta elém; avagy csak véletlenül adódó lehetõség volt? Miért állítom, hogy Isten személyes?
Ha az a célom, hogy Istenben találjam meg az énemet, azt a személytelen brahmanban nem találhatom meg. Mert a személytelen nem teremthet személyeket, ha mégis, úgy azok nem egyesülhetnek vele; ha mégis, úgy nem találhatják meg benne a személyiségüket; pontosabban csakis elveszthetik benne azt. Ha pedig valaki elveszti az énjét, akkor nem vállal felelõsséget.
Ha azt mondod, de igen – úgy nem vagy következetes.
Ha viszont az embernek felelõsséget kell vállalnia, úgy az Istennek is. Más Istenrõl pedig nem tudok, aki felelõsséget vállalt volna, mint Jézus.
A felelõsség azt jelenti, hogy minden körülmények közt ki tudod mondani: én vagyok.
Tudod, hogy a Bibliában Istent pont így hívják? ÉN VAGYOK. A JHWH tetragram ezt jelenti. Amikor Jézust keresték a Getsemáné-kertben, ezt mondta: ÉN VAGYOK. Nagyon sajnálom, hogy a Passió-filmbõl kimaradt ez a jelenet, mert nagyon fontos volt. Szóval Jézus kimondta az Isten-nevet: ÉN VAGYOK. És a római katonák a földre zuhantak elõtte.
Nem akkor használta nyíltan és egyértelmûen az Isten-nevet, amikor a mennyei dicsõségben földre borulva hódolnak elõtte az angyali seregek és az üdvözültek; hanem akkor, amikor mindenki helyett felvállalta a büntetést, amikor mindenki helyett vállalta a felelõsséget. Szóval amikor az egész világért felelõsséget kellett vállalni, akkor nevezte magát Jézus azon az Isten-néven, amit senki sem mert kimondani – mert ez a felelõsség neve: ÉN VAGYOK.

Én csak akkor vagyok, ha felelõsséget vállalok. Amíg nem vállalok felelõsséget, addig csak azok léteznek, akikre mutogatok, akiket okolok, akiket vádolok, de én magam nem.
A bibliai Isten tehát abszolút személyes; ha pedig az, akkor személyesen segít, akkor ami történik velem, az nem karmikus következmény, nem a személytelen világegyetem logikája vagy nem véletlen. Tehát, ha jó dolog történik velem (pl. észreveszem a mentõcsónakot, amikor épp elnyelni készül az áradat); akkor a személyes Istennek adok hálát érte.

Neked már a Passió a Passziód! :DDD

Még valamit, ami talán összefoglalóan megérteti, mire gondolok. Tehát azt írtam, hogy
"- nekem kell alakulnom, nekem kell elfogadnom a körülményeimet;
- nekem kell tennem a változásért, nekem kell felismernem az ehhez szükséges eszközöket, segítséget, alkalmakat, külsõ körülményeket, a megmentõt;
- nekem kell felismernem, definiálnom magamban azt is, hogy egyáltalán mi bajom van, valójában mire van szükségem; mert amíg rossz diagnózist állítok fel, addig a gyógyszert sem keresem."
Ez összességében azt jelenti: nekem kell vállalnom a felelõsséget. Ha képes vagyok felelõsséget vállalni, akkor leszek képes
- elfogadni az adott körülményeket
- mégis, az adott körülmények közt megragadni a változáshoz szükséges eszközöket
- egyáltalán felismernem, helyesen és világosan értékelnem a helyzetemet.

Amíg ez nincs így, addig
- csupán menekülnék a rám nehezedõ, nyomasztó körülmények elõl, magamat a körülmények kiszolgáltatottjának érzem, tehetetlennek, cselekvésképtelennek, passzívnak, áldozatnak látom; tehát a helyzetem javulása érdekében a körülményeim, a külsõ helyzetem, a "többiek", a "másik" javulásában reménykedek
- mivel a magam szerepét passzívan élem meg, aki kénytelenül alkalmazkodik a körülményeihez, éppen ezért képtelen vagyok, nem merem elfogadni azt a felkínált segítséget, ami nem illik bele az elképzeléseimbe, azaz a tudatomban létrejött, önmagamról alkotott képembe, amit az aktuális körülményeim formáltak. A kínálkozó lehetõség kényelmetlennek és egyáltalán nem kielégítõnek tûnik, abban magamnak erõteljes és fárasztó szerepet kellene vállalnom, a segítség új és félelmetes, kiszámíthatatlan és abszolút nem ésszerû. A leírt példában magamnak kéne felmásznom a helikopterbe, amiben sosem utaztam, amitõl félek; de már a kötélhágcsón a levegõben való mászás is fárasztó és félelmetes. Gyönge vagyok, hidegen fúj a szél, tériszonyom van és biztos, hogy leesek. Sokkal jobb volna, ha hirtelen elapadna az ár, és minden visszatérne a megszokott mederbe.
- az edigiekbõl következik, hogy ezért nem is vagyok hajlandó reálisan elgondolkozni a problémáim igazi természetén, mert ahhoz önmagamba kéne tekintenem, magamban keresni az erõt, és ez fáj; sokkal kényelmesebb, ha keresek egy külsõ célpontot, amit/akit vádolhatok, amire/akire háríthatom a felelõsséget, amit/akit kinevezhetek bûnbaknak, így magamat ártatlan áldozatnak tüntethetem fel, magamat jogosan sajnálhatom és joggal sírhatok a csúnya, rossz külvilág bántalmai miatt.

Tehát: ebben az állapotban önmagamat tagadom, önmagamtól távolodom el, önmagam szerepét nem vállalom fel; ebbõl a világból csak egy dolog hiányzik: ÉN.

Épp ezért a vallások az én definiálását, megtalálását tartják egyik legfõbb céljuknak.
Te elég hasonlóan gondolkozol az én szerepérõl, mint a keresztény vallás, hiszen az ént te is az istenben keresed, másrészt mind a keresztény vallás, mind te tudsz az én, pontosabban az én vágyainak megtagadásáról is; de:
a kereszténység az énre való ébredés elõfeltételét, tehát az én megtalálásának, felismerésének, megismerésének, kibontakozásának, az én és az Isten egyesülésének elõfeltételét Jézus Krisztus megváltói mûvében határozza meg, tehát végsõ soron azt állítja, ez csakis az Isten elõzetes munkája, elõzetes tevékenysége alapján lehetséges, vagyis: Isten csinált valamit, amit ha elfogadsz, akkor lesz lehetséges számodra az önmagadra való ébredés.
A te álláspontod szerint nem szükséges ehhez semmiféle elõzetes isteni munka, beavatkozás, elég, ha te a meditációval önmagad tudatára ébredsz, tehát ez csupán a tudatban lezajló változás. Vagyis: nem a tudattól független valóság változik meg, csupán a tudat szemléli másképp ugyanazt a valóságot.
A kereszténység szerint Isten egy, a tudattól, sõt az egész világtól független létezõ, a munkája, cselekvése is a tudattól, az ember észlelésétõl függetlenül létezik; tehát Isten munkája a tudatomtól független, valódi tevékenység. Ha elfogadom, azzal persze a tudatom is megváltozik; de nem a tudatom hozza létre a változást, hanem a változás alakítja a tudatomat.
Vagyis: Isten elõzetes munkája miatt vagyok képes felismerni, hogy bûnös vagyok, hogy megmentésre van szükségem, amiatt vagyok képes felelõsséget vállalni a tetteimért, és Istennek a tudatomtól független objektív munkája az, hogy újjászül. Az az én tehát, amire ráébredek, nem egy Istentõl független én, hanem az az én, amiben már Isten is benne van.

Nos, valahol itt kapcsolódik bele ebbe az, amit mondtál, tehát hogy az énben az isten is benne van - csak te ezt Jézus elfogadása nélkül látod megvalósíthatónak, a kereszténység viszont nem.

Na akkor újfent, javítás: bizonyos dolgokat hogyan értelmezek és mihez kezdek velük.
valamint: amivel tehát (...) elüti az idejét

Az a baj, hogy szörnyen sietek, nem gondolkozom, még az elütési vagy mondatszerkesztési hibákat sem javítom ki, nemhogy gondolkoznék. Tehát utólag még annyit: igen, valamilyen formában óriási szerepe van az ÉN ítéletének, észlelésének, a TUDATNAK abban, hogy bizonyos dolgokat hogyan értelmez és miket kezd velük. Ugyan nem tudást mondanék, hanem tudatot, de mégis, ebben közel járunk egymáshoz. Vagyis:
- nekem kell alakulnom, nekem kell elfogadnom a körülményeimet;
- nekem kell tennem a változásért, nekem kell felismernem az ehhez szükséges eszközöket, segítséget, alkalmakat, külsõ körülményeket, a megmentõt;
- nekem kell felismernem, definiálnom magamban azt is, hogy egyáltalán mi bajom van, valójában mire van szükségem; mert amíg rossz diagnózist állítok fel, addig a gyógyszert sem keresem.
Az általad felvázolt "meditációval brahmanra ébredõ tudat" és az általam leírt vallásosság közt, újra ismétlem, az az alapvetõ különbség, hogy a vallásos ember nem gondolja, hogy minderre az ÉN, az emberi tudat önállóan képes volna; csupán akkor, ha Isten megvilágosítja, irányítja, segíti.

A gazdag fickóról még annyit, hogy a feleség találóan fogalmazott. Nem vagyok marxista, nem azt mondom, hogy az embert a munka emeli ki az állítvilágból; de azt állítom, hogy az ember lényegéhez tartozik a hiányérzet, és a betöltésére irányuló küszködés, munka, harc, célirányos cselekvés. Ha valakinek a kisujját sem kell mozdítania, mégis minden szüksége túláradó bõséggel van betöltve, az valahol nem tud emberré válni. Amivel tehát emberünk elüti az idejét, azzal akár maradhatna a fán is. Mindenesetre a felesége nyugtatókon és altatókon él, a pszichiátereket és a világot járja, a lánya pedig öngyilkossággal fenyegetõzik, ha az anyja nem válik el.

"Ezek szerint meg lehet tapasztalni a transzcendenst."
:)) Igen, mivel létezik.

"Vagy másképp az emberben szunnyadó lehetõségekrõl való biztos tudás, tehát a valódi hit tudás."
Igen, abban igazad van, hogy ez nagyon fontos és alapvetõ kapcsolatban van az ember énjével. A különbség csupán annyi, hogy az ember és önmaga megismerése közé iktatod-e a nument vagy sem. Ez viszont olyannyira alapvetõ különbség, ami rettenetesen meghatározó.

"Sajnos az ismerõsöd nem tud meditálni."
Agykontrollt tanult, az alapján meditál, amitott tanult.

"Pascal szerint az emberben lakó ûrt, hiányérzetet, csak Jézus Krisztus töltheti be szentlélek által. A kérdés csak az, hogyan."
Legnagyobb részben nem itt fogja betölteni, hanem egy elkövetkezõ életben. Másrészt olyan célokat, feladatokat és szabályokat ad, amik együttesen képesek értelmet és fontosságot kölcsönözni a hétköznapoknak. Harmadrészt közösség teremtésével, a közösség megélésének élményeivel (a pszichológia szerint igazán ez az elsõdleges és alapvetõ). Negyedrészt hasonló átélésekkel, mint amiket a meditáció kapcsán írtál: békesség, öröm, nyugalom.

"És ki az a Jézus Krisztus? Van egy lengyel film aminek a címe. Mindannyian Krisztusok vagyunk."
Jézus Isten Fia, azaz maga Isten. Õ a Megváltó és a Bíró, aki ítélni fog élõket és holtakat. Õ a testté lett Ige, azaz a Biblia szövegével is azonos.

"A mentõhelikopteres példa nem a legjobb, mert mi van ha nincs külsõ segítség, ami te Isten segítségének mondtál."
Igen, igazad van - a legtöbb esetben a külvilág nem fog megváltozni, hanem nekem kell megváltoznom; nem a körülményeim alakulnak, hanem nekem kell alakulnom. Pl. elfogadnom azokat a körülményeket, amik ellen berzenkedem. Ha már sikerült elfogadnom azt, ami VAN, és már nem ragaszkodom ahhoz, hogy változzon - sokszor akkor változik.
A mentõhelikopteres példa mégis jó, mert lefordítva azt jelenti: ha meg akarok gyógyulni, menjek orvoshoz. Ha valóban javítani akarok a helyzetemen, tegyek érte. Ha valamiben változni, változtatni akarok, ragadjam meg a kínálkozó lehetõségeket. Amíg csak siránkozom valami miatt, amit szörnyû hiánynak, gátnak, akadálynak érzek, de ÉN MAGAM nem teszek semmit sem a helyzet javításáért, csak várom a mennyei felmentõ sereget, a mentõangyalt, akkor a helyzetem nem fog javulni, sõt. Tehát ha ÉN IGAZÁN AKAROM, hogy a helyzetem javuljon, akkor fel fogom ismerni a megmentésemre küldött segítséget, és elfogadom isteni közbeavatkozásként a mentõcsónakot, és sûrûn hálát adok az Úrnak azért, hogy kirendelte a csónakot a megmentésemre. Szóval ha a mentõcsónakban nem ismerem fel a menekülés esélyét, Itsen mentõ szándékát, akkor vagy nem is akarok menekülni, vagy én akarom meghatározni, hogy Isten mit és hogyan tegyen; szóval nem fogadom el tõle azt a lehetõséget, amit Õ kínál fel.
Éppen ezért volt, hogy a legtöbb kortársa nem ismerte fel Jézusban Isten megmentõ gesztusát, és úgy viselkedtek, mint a példázatbeli ember az árvízkor: Isten, hol marad a megmentõ, akit megígértél? Jézus nem kellett nekik, nem volt elég jó, egyszerûen nem fért bele abba az elõzetes elvárásba, amit õk korábban felállítottak magukban a Messiásról. Jézus nem úgy viselkedett, mint egy "igazi Messiás", egyáltalán nem. Legalábbis a számukra. Jézust tehát azok fogadták el, akik igazán meg akartak menekülni, akik már tûkön ültek a fenyegetõ árvíz miatt, és hálás örömmel belezuttyantak a Jézus-feliratú mentõcsónakba. Akiknek nem voltak elõzetes elvárásaik, akik nem akarták megszabni Istennek, milyen módon mentheti meg õket - örültek, hogy menekülhetnek.

A másik oka annak, ha nem használom ki a kínálkozó lehetõségeket, csak siránkozom, hogytulajdonképpen nem az az alapvetõ problémám, mint amit annak érzek, amit definiálok magamnak, hanem valami alapvetõbb és megnevezhetetlenebb, mait egyelõre nem is látok, amit nem tudok felismerni. De ha bávatagon elmegyek a segítség mellett, akkor az azt jelenti, hogy valójában más bajom van, más gyógyszerre van szükségem.

"Visszatérve a bûnre, az tényleg céltévesztés a görög "hamartanein" szó erre utal."
Ó, ezt köszönöm, nem isismertem ezt a szót, bár azt hallottam már, hogy a görög 'bûn' fogalom céltévesztést jelent, csak sosem értettem, miért. Csak most, hogy beszélgettünk róla. Te honnan ismered ezt a kifejezést?

"Végül szeretnék annak a dúsgazdag fickónak a helyében lenni! Azt, hogy mit kezdenék magammal csak akkor tudnám, ha a helyében lennék.Talán a világot járnám."
Õt ez sem érdekli. A felesége szerint olyan, "mint aki most mászott le a fáról". Hogy ez mit jelent, inkább nem részletezem.

Ezek szerint meg lehet tapasztalni a transzcendenst. "A hit a láthatatlanról való meggyõzõdés". Vagy másképp az emberben szunnyadó lehetõségekrõl való biztos tudás, tehát a valódi hit tudás.
Sajnos az ismerõsöd nem tud meditálni. Azt millió formában lehet csinálni, pl. aktív, dinamikus módon (futás), vagy passzív, statikus módon (karosszékben ülve).
Eckhart Tolle:" Lépj bele a jelen pillanatba. Csak legyél, és élvezd a létezést!"
Csuang Ce: "Légy üres."
Müller Péter:" Meditációs állaptban elfelejtek várakozni. Ilyenkor elfelejtem az idõt. Békés leszek, boldog."
Egyetértek a bûn jellegére vonatkozó leírással. Ha valamilyen hiánybetöltési kísérlet rendeltetésének megfelelõen történik, az nem bûn.

Pascal szerint az emberben lakó ûrt, hiányérzetet, csak Jézus Krisztus töltheti be szentlélek által. A kérdés csak az, hogyan. És ki az a Jézus Krisztus? Van egy lengyel film aminek a címe. Mindannyian Krisztusok vagyunk.
" A mindenség változik meg úgy, ahogyan irányítod"- írod. Nem változik meg a mindenség, csak a tudatállapot. Ilyenkor az ember igenis Istenre bízza magát, ahogy írtam hagyom a dolgokat történni, sem érte, sem ellene nem tehetek semmit. Spontán állapotban van az ember. A mentõhelikopteres példa nem a legjobb, mert mi van ha nincs külsõ segítség, ami te Isten segítségének mondtál.
"Isten az ok és a gyógyszer, megoldás a hiányérzetre." Én is ezt írtam, más szavakkal.

Visszatérve a bûnre, az tényleg céltévesztés a görög "hamartanein" szó erre utal.
Végül szeretnék annak a dúsgazdag fickónak a helyében lenni! Azt, hogy mit kezdenék magammal csak akkor tudnám, ha a helyében lennék.Talán a világot járnám.

Kidõlésig ostorozod õket? :D

Ááááá. Önmagamnak próbálom értelmezni a vallási dogmákat és ehhez különbözõ áldoztokat használok fel, amíg csak ki nem dõlnek. :/

Még mindig vitaorkán dúl a Golgota felett? ;-)

"A szeretet definíciója: Hagyom, hogy a másik önmaga lehessen, némi gondoskodással, odafigyeléssel, törõdéssel."
Ez nagyon jó, releváns fogalmazás, tetszik.

"A Beckham gyerekek viselkedésérõl annyit, hogy így lehet képmutató, álszent felnõtteket nevelni."
Ezt viszont nem értem.

"Azt írod, empirikus úton nem lehet megtapasztalni a transzcendenst, csak elbeszélésekre hagyatkozhatunk. Ha nem lehet megtapasztalni, akkor az elbeszélések szerzõi hogyan írhattak róla?"
Így definiál a vallástudomány. De már hogyne lehetne megtapasztalni. A hit a láthatatlanról való meggyõzõdés. Valamirõl meggyõzõdni pedig csak tapasztalati úton lehet. A Biblia (kissé nyakatekert fogalmazása szerint): "A hit a remélt dolgok biztosítékon alapuló várása, a nem látható valóságok nyilvánvaló bizonyítása." "A hit tehát biztosítékon, bizonyítékon alapul, ellentétben a gyakran hiszékenységgel párhuzamba hozott szó értelmével, aki mindent elhisz, amit mondanak neki. A hit sok esetben nem látható dolgok biztosítékát jelentik, ahogy azt a fenti példa is mutatja." (ez utóbbi szöveg a wikipédiából való)

"A takarítás példát említve, lehet gondolatokkal teli fejjel is csinálni, de akkor az nem meditatív, sõt inkább szórakozottságot eredményez."
Megkérdeztem imerõsömet, aki szokott meditálni, hogy mit szól a takarítás közbeni meditálás ötletéhez – azt mondta, ilyen nincs.
Én is azt gondolom, hogy ezt csupán nyugati használatra találták ki azoknak az elfoglalt embereknek, akik el sem tudják képzelni, hogy ennyi idõt tevékenység nélkül töltsenek. Muszáj összehozni a meditálást valamivel, amivel "hasznosan telik az idõ".



"A "céltalanság veszélyes lehet…az evés kedvéért enni". Azt írtam ,hogy célvezérelt lehet valami pl. Éhes vagyok, és ezért eszek…"
"Aztán valaki ehet azért, mert szomorú, fáradt, ideges…És vannak, akik szinte minden hiányérzetüket úgy érzékelik, hogy "éhes vagyok… valamilyen oknál fogva képtelenek megkülönböztetni a különbözõ hiányérzeteiket…a valódi hiány betöltésére nincs lehetõségük, ezért azt tudat alatt átirányítják, nevesítik, és az evéssel valamiféle pótkielégülést nyernek. Ha ez többször ismétlõdik, függõséggé alakul: a homályos és névtelen hiányérzet ezután mindig éhségként fog nevesülni."

Itt abbahagytam, nem írtam tovább, ami ebbõl következik. Tehát: az emberek sokszor egyáltalán nem tudják megfogalmazni, definiálni a hiányérzetüket. Csak valamiféle homályos érzésük van, azt igyekeznek valamihez kötni, kitalálni, hogy pontosan mi is hiányzik éppen. Ha nem találják ki a pontos okot, akkor a megoldási kísérlettel legfeljebb idõlegesen elnyomják az érzetet, de nem szüntetik meg a valódi okot. Tulajdonképpen mondhatjuk azt is, hogy ez a fajta céltévesztés az, amit kisebb fokon hibának, tévedésnek; súlyosabb esetben bûnnek nevezünk. Ha betegség-analógiára gondolsz, akkor látható, hogy lehet olyan téves kezelés, aminél nem sokat számít, hogy tévedés - de akár halálos is lehet.
Vagyis: önmagában a hiányérzet nem bûn. Mivel ezt írtad: "Ha véleményed szerint az emberi lény ezen életében alapvetõen hiányos, és korlátokkal teli, akkor így kivétel nélkül minden hiánybetöltési kísérlet bûn. Ez a hiánybetöltési kísérlet valójában a vágy. Én azt mondom a vágy nem bûn, hanem a lélek sóvárgása valami után. Vágyakon keresztül kell menni, hogy annak hiábavalóságát megtapasztaljuk."
Nem, nem minden hiánybetöltési kísérlet bûn, mert nagyon sok pontosan célbatalál. Maradjunk az evésnél: miért lenne bûn az evés? Ha éhes vagy és a jóllakás érdekében eszel, pontosan célbatalálsz. De mégis lehet bûnné tenni az evést. És akkor fog az evés bûnösen megromlani, ha már nem a rendeltetésének megfelelõen használod, azaz nem az éhség elûzésére, hanem valamilyen más, megnevezhetetlen, érthetetlen hiányérzet elnyomására – ahelyett, hogy vennéd a fáradságot, hogy megkeresd a bizonytalan és érthetetlen hiányérzeted valódi okát. Ugyanezt a sémát bármire rá lehet húzni. A legnagyszerûbb, legcsodásabb és legerényesebb dolgokat is teheted valami helyett; akár árvákat is örökbe fogadhatsz CSAK AZÉRT, hogy ez tompítsa, elnyomja a hiányérzetedet.
A Biblia több alkalommal is utal az efféle önáltatás hiábavalóságára. Pál így ír a szeretet himnuszában:
"Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek
S vessem oda testem, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem."
Ezt az alapelvet is fejtegeti ugyanitt:
"Tudásunk csak töredékes,
Töredékes a prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Ami töredékes, véget ér.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színrõl-színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok."
Van egy történet, amelyben két nõvér szerepel, akik vendégül látják Jézust. Az egyikük a szolgálatban sürgölõdik, a "lusta" viszont leül a tanítványok közé. A szorgoskodó dühösen kéri Jézust, hogy szóljon rá a testvérére, az is dolgozzon, segítsen neki. Jézus azonban így felel: "Márta, Márta, sokra igyekezel és az zaklatottá tesz téged. De kevés a szükséges vagy csak egy: Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tõle." Ez a részlet tökéletesen világítja meg azt, amit a Biblia sugall:
- egyrészt Márta sürgölõdése, mellyel hiányt akart betölteni, csak még inkább növelte a hiányérzetét - nem kielégítette, hanem zsémbessé tette, ez tehát egy tipikus "céltévesztõ" megoldás volt;
- másrészt, hogy az ember hiányérzetei között vannak transzcendens hiányérzetek, amelyeket csak a transzcendens elégíthet ki; ebben a világban semmi. Tehát nem minden hiányérzetnek van evilági oka és gyógyszere. Vannak olyan hiányérzetek, melyekre a gyógyírt, a beteljesülést sehol másutt sem találhatjuk meg, csak Istenben, az Õ jelenlétében, a Vele való kapcsolatban, közösségben, úgy, hogy rábízzuk magunkat. Vagyis maga Isten az ok és gyógyszer, megoldás a hiányérzetre. Ahogyan ezt Blaise Pascal, a fiatalon elhunyt kitûnõ matematikus megfogalmazta: "Az emberben Isten alakú ûr van, amit csak Jézus Krisztus tud betölteni a Szent Lélek által".

Valójában a Biblia szerint minden egyes hiányunkat Istenre kellene bíznunk és minden egyes hiányunk beteljesítését rajta keresztül várnunk, a Vele való közösségben cselekedve. Hogy ez mit jelent, arra írok két példát.
- Jézus mindig hálát adott az ételért; emiatt szokás az asztali áldás a kereszténységben. Gyerekkoromban egyetlen egyszer voltam istentiszteleten: a lelkész a betakarított termésért, az új kenyérért adott hálát. Ütõdöttnek tûnt a számomra.
- A másik egy adoma: árvíz van, mindenki menekül, egy csónakon a hívõt is mentenék, de õ elhárítja: majd az Úr megment. A víz emelkedik, felmászik a tetõre, jön egy újabb mentõcsónak, de a hívõ az Úr segítségére hivatkozva ezt is elhárítja. Már a kéménybe kapaszkodik, amikor mentõhelikopter érkezik, de õ bízik Isten segítségében, és megfullad. Az Úr elé kerül,akit dühösen számonkér: "Azt ígérted, megmentesz, mégis megfulladtam. Hol maradt a segítséged?" Az Úr így felel: "Nézd, küldtem érted két mentõcsónakot és egy helikoptert. Nem volt elég?"
Vagyis: minden, az összes hiányérzet Istenre bízása nem azt jelenti, hogy valaki leül és addig imádkozik, amíg meg nem jelenik egy angyal, hogy megetesse (vagy kimentse az árvízbõl) – azaz a hiányérzetek betöltésének kísérlete egyáltalán nem bûn, mint ahogy azt felvetetetted.
Ugyanakkor nem is üres szóvirág, mert igenis radikálisan és keményen képes befolyásolni az ember magatartását.
Erre a legtriviálisabb példákat természetesen abban lehet fellelni, hogy aki Istenre bízza a szükségeit, az igyekszik betartani azokat a korlátokat, amiket törvényeknek, erkölcsi parancsolatoknak nevezünk, azokat nem hágja át. Ugyanakkor a Biblia figyelmeztet, hogy önmagában a törvények betartása még egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy valaki tényleg "belevette Istent a buliba", azazhogy valóban rábízta magát.

Ha azt mondod: a meditálással te, saját magadtól olyan lelkiállapotba kerülsz, hogy képes vagy elérni (felismerni) a beteljesedést; a vágyaid vagy eltûnnek vagy a mindenség változik meg úgy, ahogyan irányítod (nagyjából errõl szól a Titok c. film) – akkor egészen biztos, hogy nem bíztad magad Istenre, azaz nem iktattad önmagad és a hiányérzeteid közé Istent, hanem saját magad igyekszel azokat megszüntetni.
A vallástudomány nagyjából ezen törésvonal mentén különbözteti meg a mágiát a vallástól. Azt mondja, a mágia egyszerû, közvetlen erõátvitel, a mágikus hatás automatizmuson alapszik: a kozmosz olyan erõtér, amelynek egy pontján való változtatás megváltoztatja az egészet. A mágia dinamisztikus és hasonlóságra épülõ világfelfogás, lényege a makro-mikrovilág közti megfelelés (ahogy a hinduizmus mondja: minden Egy).
A vallásban az erõhatás mindig a numenen keresztül történik (a numen a természetfeletti, transzcendens, túlvilági létezõ kifejezése), az erõhatás mindig közvetett, sohasem közvetlen.
Ha ezt lefordítom a hiányos – teljes dichotómiára: a hiányos ember rászorul arra, hogy a teljesség, azaz Isten segítse. A teljes embernek erre nincs szüksége, elég csupán a tudatát megtisztítania a látszattól, és belemerülnie önnön teljességébe, ezzel a problémát megoldja õ maga.



Visszatérve a kezdeti példához: az evés kedvéért való evés helyett szerencsésebb lett volna céltévesztett evést írni, vagy az evést, mint pótcselekvést.
A Biblia bûn szavát úgy is definiálhatnám: céltévesztés, pótcselekvés. A hiányérzet célszerû betöltése a vallás szerint csak a numenen keresztül lehetséges, mert csak Isten tudja, hogy mi annak a valódi oka és beteljesülése. Lehet, hogy semmi, és hiányt el kell viselni; persze az is lehet, hogy teljesen profán, hétköznapi cselekedet – pl. ha kosz van, kitakarítok. (A vallásos emberek is csak akkor kérdezik meg, hogy mit kéne tenniük, amikor megakadnak; amúgy elég a józan ész és az Istenhez való kötõdés).
Úgy is mondhatnám: a Biblia bûn szava azt jelenti, hogy valaki a numentõl függetlenül, attól elszakadva próbálja kitalálni, mivel lehet betölteni a hiányérzetét.
A Tékozló Fiú története éppen ezt meséli el: a fiút mindenféle homályos, megnevezhetetlen hiányérzet kínozta. Megpróbált rájönni, mi hiányozhat neki: hát nyilván az otthonán kívüli világ. Úgyhogy bõségesen felszerelkezve nekivágott a világnak, hogy az megadja számára az áhított teljességérzetet. De csak a vagyona pocsékolódott el; a világ nem töltötte be a hiányérzetét, sõt kifosztotta. Viszont a kalandozás ráébresztette arra, hogy a hiányérzetét az apja (a szimbolikus Isten-figura) sokkal kielégítõbben tudta betölteni, mint önmaga kísérletezése, tehát a legokosabban teszi, ha visszamenekül hozzá és megelégszik azzal a helyzettel, amit nála betölthet, azokkal a javakkal, amiket tõle kaphat. Nyilvánvaló, ha hazatér, újra a mezõn fog izzadni és ott is hiányérzete lesz, a teljességet lehetetlen elérnie. Valami mégis nagyon megváltozott benne: eztán teljesen másképp látta az apját és önmagát. Mielõtt elindult, nem bízott az apjában, azt feltételezte, hogy valami aljas szándéktól vezérelve direkt megvonja tõle a jót, elzárja elõle a lehetõségeket, a beteljesülést. Azzal, hogy elszakadt tõle majd visszatért hozzá, olyannak ismerte meg, amilyennek addig nem látta: megtanult bízni benne, és megtanulta elfogadni azt, ami van. A legerõsebb hiányérzet az elidegenedés – és a hiányérzetet leginkább a közösség élménye oldja.

"Az, hogy isten keresztény-e nem tudom, kíváncsi vagyok a bûn fogalmára, az újjászületésre, és a megtérésre."
A megtérés lényege, ahogyan azt a a Tékozló Fiú története is elmeséli, hogy az életedet Istenre bízod – Õ gazdálkodjon veled.
Az újjászületés fogalmát a Biblia azért használja, mert a Paradicsomban azt mondta Isten: amely napon ejéndesz a tiltott fáról, meghalsz. A kígyó viszont azt állította: dehogy haltok meg! Olyanok lesztek, mint az Isten.
Jézus az embereket többször is halottaknak nevezte. Nem fizikai halált értett alatta, hanem az Istentõl való elszakadást. (A tékozló fiúról is ezt állítja hazatértekor az apja: ez az én fiam meghalt s íme újra él).
A Biblia alapján igencsak bajos lenne definiálni, hogy pontosan mi halott az emberben. Tehát hogy mit jelent a bensõ ember, az ember lelke vagy szelleme. Többféle és nem egyértelmû kategóriákat használ az írás, ezt még zavarosabbá teszi a héber és görög fogalmak közti alapvetõ metafizikai eltérés, amit megfejel a magyar fordítás zavarossága. Annyi biztos, hogy az ember Istentõl elszakadva a halál állapotába kerül, de amint megtér, újjászületik. Pontosabban megszületik benne egy láthatatlan magocska, Isten országa, ami az idõ folytán egyre terebélyesedik (hacsak valamilyen oknál fogva újra el nem hal – az igen nagy baj...). Ha nem hal el, akkor a test halála után az "új teremtés" vagy "istenfiúság" kiteljesedik.



Leírok egy példát a teljességrõl. Képzeld magad a következõ ember helyébe – te hogyan éreznéd magad?
Tehát, képzeld el, hogy jóképû, egészséges és kõgazdag férfi vagy, nemhogy egyetlen napot nem kellett sohasem dolgoznod, de luxuskörülmények közt élsz. Minden hónapban több millió forintos bevételed van, anélkül, hogy vállalkozó/pénzember stb. volnál, tehát a pénz elõteremtéséért a kisujjadat sem kell mozdítanod, és nem kell aggódnod, mi lesz, ha csõdbe jutsz. Van egy szép feleséged és két gyönyörû és okos lányod. A feleséged ragaszkodik hozzád, te voltál az elsõ férfi az életében; kedves, hûséges, szelíd, szolíd, házias, ízléses, érzékeny, kecses és mindezek fölött még nálad is gazdagabb, tehát biztos lehetsz abban, hogy nem a pénzedért van veled. Átlagosak az értelmi képességed, nem bánt a túl sok okoskodás, nem emészt a még nagyobb vagyon és hatalom utáni vágy; megelégszel azzal a luxussal, ami jutott neked.
Ha így élhetnél, mit éreznél? A teljességet? Mit kezdenél magaddal? Kíváncsi vagyok.
Ne mondd, hogy ez túlzás – tényleg van, aki így él (itt, Magyarországon).

Kimerítõ válasz érkezett a meditációra vonatkozóan. Ehhez csak annyit, hogy lehet eszköz vagy cél, mondjuk a teleologikus gondolkodás része, de nem ez a lényeg, hanem maga az állapot. Az individuális én és a kozmikus alapelv végsõ azonosságának tudatos felismerése.
Az is igaz, hogy sokféle oka lehet bármilyen cselekvésnek, az evésnek is.
A szeretet definíciója: Hagyom, hogy a másik önmaga lehessen, némi gondoskodással, odafigyeléssel, törõdéssel. Az erõsebb pedig nem fog félni attól, hogy ártson a gyengébbnek. Én nem félek a tõlem gyengébbtõl, bármikor árthatok neki, de ha nem ártok azért teszem mert értelmetlen. A Beckham gyerekek viselkedésérõl annyit, hogy így lehet képmutató, álszent felnõtteket nevelni.

Isten fogalma alatt brahmant értem, nagyon tetszik a definíciója.
"Létezésünk oka és célja isten". Lehet, hogy így van. Haha.. Tetszik a magyarázat. Az öreg odafent ül egy karosszékben és unatkozik, azt mondja- Nocsak teremtsük meg az embert, így legalább nem unatkozom.

"Bûn mindaz a hiánybetöltési kísérlet, ami nem gazdagít, hanem elszegényít, amitõl az eredeti hiányérzet nem telik be, hanem még újabb és rosszabb, mélyebb hiány keletkezik tõle."
Ha véleményed szerint az emberi lény ezen életében alapvetõen hiányos, és korlátokkal teli, akkor így kivétel nélkül minden hiánybetöltési kísérlet bûn. Ez a hiánybetöltési kísérlet valójában a vágy. Én azt mondom a vágy nem bûn, hanem a lélek sóvárgása valami után. Vágyakon keresztül kell menni, hogy annak hiábavalóságát megtapasztaljuk.
"Megtérés és újjászületés isten érintése" "Isten megérint te viszont nem ellenkezel" Írod. Hát igen, ez a meditáció más szavakkal leírva. Nem is tudjuk van-e ebben az embernek része. Én azt írtam sem érte, sem ellene nem tehetsz semmit.

Aztán írsz arról, hogy a tudomány a megtérés több fajtáját különíti el. " Egyéni nem kollektív élmény. Az egyén a folyamatban passzív, egy kívülálló transzcendens erõ viszi ezt véghez benne." Én energiaáramlásról írtam. Íme egy újabb definíció a meditációra.
Azt írod, empirikus úton nem lehet megtapasztalni a transzcendenst, csak elbeszélésekre hagyatkozhatunk. Ha nem lehet megtapasztalni, akkor az elbeszélések szerzõi hogyan írhattak róla?