Nagyon sok boldogságban, egészségben, szeretetben, sikerekben, koreai sorozatokban-dalokban-filmekben bõvelkedõ ésatöbbi... gazdag Új Évet kívánok Mindenkinek! :))))

Szép napot kívánok mindenkinek!

A Dae Jo Yeong 134 része engem egy picit elrettent - talán majd a jövõ nyáron sort kerítek rá.
Az a baj, hogy sok koreai filmmel/sorozattal foglalkozó blog hirdet szavazást az év filmjét/színészét/forgatókönyvét/stb.-t illetõen - és én a felét sem láttam a 2014-es "termésnek"!
A legtöbb le van töltve, felirattal lemezre kiírva, nézném is, de mikor??? És akkor még nem beszéltünk a régebbi sorozatokról illetve a "többször nézõs" filmekrõl!
Meg aztán a tudományos kíváncsiságom is befolyásolja a listát. Pl. érdekelt, hogy Geunchogo királyt alakító Kam Woo-seong milyen lehet modern szerepben. Ezért elõrevettem a "My spring days" c. idei sorozatot - annyira szentimentális, hogy az utolsó pár részt szó szerint könnyfátyolon keresztül néztem. Van az a történet, amikor szinte várom a fõszereplõnõ halálát, legyen vége már a szenvedéseinknek! És persze nem csoda, ha a jóképû másodvirágnak szurkolok!

Az összefûzött kép pedig ekkora...

... és ennyire olvasható a képfelirat...

Hm, ez csak egy próba... ekkor egy kivágott kép...

Sziasztok, szép napot az év utolsó napján. Jó kedvvel búcsúztassuk az óévet, egy kis írás, hogy a régi
Szegeden is jó humorral voltak megáldva az emberek.
A szilveszteri bóléval tessék vigyázni! Majdnem mindig nálunk volt tartva a szilveszteri buli, anyu csinálta a
lányok között a legjobb hájas kiflit, meg bólét. Valamint kocsonya, meg virsli volt a menü.


Kalangya, XII. évfolyam (1943. november 15) 11. szám
Szigethy Vilmos: A régi Szeged jókedve
Mániákusan keresem a régi szegedi kedélyesség, jókedv folytatását, de sehol nem találom. Nyári éjszakákon, mikor halotti csendbe dermed a város, azt hiszi az ember, hogy a Tisza folyó meséket mormol a parti füzeseknek. De milyen önámítás ez, mikor az ellenkezõje az igaz. Azok a habok nem a régiek többé, hanem újak és modernek, s legfeljebb a mai eseményeket tudják. A régiek eltûntek, mint annyi millió sóhaj, gyengéden simogató szó, fogadkozás és eskü vagy méltatlankodó megdöbbenés. A hajdani meséket pedig legfeljebb a korhadt koronájú, vén fák tudják, immár megkérgesedve, mint megannyi emberi szív. Ami azonban nem akadályozza meg õket abban, hogy oldalukon új hajtást ne eresszenek. Akárcsak öregasszonyok, hisz azok is úgy küzdenek az elhervadás ellen, hogy színes csokrokat illesztenek a derekukra.
Annyi bizonyos, hogy páratlanul kedélyes volt a régi szegedi élet. Az emberek szerettek fontoskodás nélkül szórakozni, s nem tûrték a nagyképûséget másnál sem. Halálos komolyan végezték a hivatalos dolgaikat, de napszálltakor átalakultak úgynevezett fürge mókusokká. Azt mondhatnám, hogy új erõt merítettek a másnapi feladatokhoz, jókedvvel színezték meg az akaratot, a közügyekhez való önzetlen szándékot.
Hogy közben ittak is? Hát aztán? A magyarok sokszor felhánytorgatott borivása meg se közelíti más népek abnormis sörszeretetét, legkevésbé azt a pálinkamámort, amely a mûvelt Nyugat, fõleg a mértéket nem ismerõ Amerika idegrendszerét teszi hol tompává, hol idõ elõtt reszketõvé. Persze hogy szerették Szegeden is a fehér abrosz meg a piros abrosz örömeit, hiszen ott alakult ki a kedély, a mesébe illõ ebédeken, amikkel azonban a valamire való háziasszony soha nem volt megelégedve, száz magyarázatot talált rá, hogy miért nem lett még jobb.
Az volt a legkedvesebb ezekben a régi mulatozásokban, hogy nem gyerekemberek gyakorolták, hanem egész érettek, nagy szakállúak. A fiatal nemzedék nagy megtiszteltetésnek vette, ha jelen lehetett, de az asztalnál csak akkor volt szavuk, ha elõbb megszólították õket. Senki sem erõszakoskodott, hogy önmagát tekintélynek nevezze ki, a tiszteletet a kor meg az egyéniség hozta meg.
Egy-egy jó tréfáról hetekig beszéltek, külön azért alakultak társas összejövetelek, hogy felelevenítsenek, ébren tartsanak valamely históriát.
– Te még nem hallottad? Meg is vagy akkor bukva. Hát ide hallgass…
Ez az „ide hallgass” amolyan szegedi specialitás, lépten-nyomon hallani ma is, mintha feltételeznék a partnerrõl, hogy figyelmetlen lesz, le kell hát kötni.
*
A szegedi ember mindig szeretett csúfondároskodni, „ragadványnévvel” illette felebarátját, ami azt jelenti, hogy adott neki egy nevet valamely tulajdonságát illetõen, az aztán annyira rajta maradt, hogy idõvel már csak errõl ismerték, sõt anyakönyvezték is. (Van H. városban is ilyen szokás, teszem azt, ott valamikor annyi volt a Kohn, hogy meg kellett õket különböztetni, így lett például az egyikbõl Pocsok-Kohn.) Szegeden slingelt nyelvûnek hívták az ilyen embert. A slingelés formája pedig hasonlít a fûrészhez.
Aki nagyon adta a tudományosat, már úgy értve a dolgot, hogy megkövetelte kiskocsmák leanderes udvarán a hallgatóságot, mikor kritikai megjegyzéseit közkinccsé tette, azt se hagyták kikezdetlenül.
– Szörnyen egy okos ember ez, hallják-e? Û találta ki a napórát esõs idõre.
A „vízzel babrált bor” nagy becstelenítése volt ennek a nemes italnak, hiszen a szegedi magyar mindig tisztán itta a bort, nem keverte semmivel. Mainapság is csak futólag vannak eltévelyedé[513]sek, mert a szódásüveg becsületes neve a „kutyaijesztõ”, és halálos vétek az érte kidobott pénz. A bor nagy dolog, ezért ment áldozatbemutatás-számba régen a szüret. Sok vígasság édesanyját, a szõlõt muzsikával, mozsárdurrogtatással köszöntötték, nóta mellett szedték meg a tõkéket, s a napot tánccal fejezték be. Határozottan van benne valami pogány misztikummaradvány, viszont eleinkrõl tudjuk, hogy nem ijedtek meg a kupáktól. (Legfeljebb, ha üresek voltak.)
Hát ezért került átok alá az a kocsmáros, aki felvizelte a bort.
– Kapott az esõt, többet is a kelleténél, amíg a tõkén élt – mit istentelenkedel?
Bennszülöttek igéje szerint egyébként nincs is rossz bor, legfeljebb az egyik jobb a másiknál.
– Hála Istennek, félgyertyásom termett!
– Hát az milyen?
– Tudja, tavaly a gyertya tövig égett, amíg lehervadtam, de most felénél tart, mikor már felfekszem az ágyra, s azt mondom, hogy oremus!
*
Szörnyen büszke tudott lenni ez a szegedi nemzetség, sokszor azt se volt képes megmagyarázni, hogy mire?
– Büszke vagyok jelentette ki õ maga önmagáról tessék ennyivel megelégedni!
Réh János polgármestere volt a városnak, régi érdemes család nagy kaliberû leszármazottja, de mikor a kiegyezés után fõispánt kapott Szeged, lemondott az állásáról, az autonómia olyan sérelmét látva abban, hogy a „nyakára küldtek” valakit.
– A Várost mindig a fõbíró meg a polgármester vezette! Szegednek ehhez semmi köze! (A Várost egyébként nagybetûvel írták, az volt az Urbs.)
Szörnyen tetszett ez az alsóvárosi „fehér cédulás” pártnak – híres ellenzékiek voltak –, defetációba is szedelõztek nyomban, hogy lépjen fel Réh képviselõnek, megválasztják.
– Köszönöm a megtiszteltetést, de nem vállalkozhatom rá, mert szegény ember vagyok s a képviselõi napidíj kevés ahhoz, hogy megéljek belõle.
– Sose fájjon attól a tekintetös úr feje – felelte a kisgazdák szónoka. – Összeadjuk mi a pénzt, amire szüksége van.
Hogy fellángolt egyszerre Réh János tekintete!
– Kentek? – süvített a hangja a megbántottság, a gõg lekottázhatatlan skáláján.
Hogy mi minden lehetett abban!
Nem is mondott több szót, megfordult, és otthagyta az „értelmetlen” küldöttséget.
Mert hogy hányféle is az a bizonyos nagyra tartott értelem? Mikor a szegedi tanyákon bálványozott Babó Emilnek hírhedt kártyaafférja után, le kellett mondania a mandátumáról, a magyarok üzenetet küldtek neki, hogy lépjen fel bátran, õk megint megválasztják.
– Nem lehet az, atyámfiai – magyarázták nekik a tudósok – Babó „Milcsi” paklizott!
– Hát aztán? Nem azért küldtük fel az ország házába, hogy kártyázzon, hanem hogy az igazunkat védje. Azt pedig elvégezte becsülettel. Ha csal, ne üljenek le vele játszani. A Kétágú Illés is hamisan játszott, megvertük érte, „kisajátítottuk a kocsmából”, azért mégis jó barátok vagyunk vele a gazdaságiakban és a társalgásban. Mert nincs szebb dolog a célszerû társalgásnál.
Hogy mekkora bölcsesség van ebben, azt nem is jó fejtegetni, mert félremagyarázza a könnyen vett hirtelen gondolkodás. Az pedig olyan, hogy opportunitásból akkor is kedvtelve nézi a méhet, mikor az csinált virágra száll.
– Hány éves kend? – kérdi az egyik öreg a másikat.
– Most fordulok a hetvenbe.
– Akkor közel ver az én saroglyámhoz. Azt hittem, hogy öregebb tûlem.
Ehhez a saroglyához kell „közel verni”, hogy egyet-mást megértsünk.
*
A kedély volt a fõ, azt nehezen ron[514]totta meg bármi. Kevesebb volt a hivatal, komótosabban dolgoztak az emberek, azért mégsem süllyedtünk el. Sõt mint boldogulna a mai világ, ha nem maradt volna meg pillérhagyatéknak sok szilárd erkölcsikõ-tõkéje?
– Egy német levél tárgyában – írta halálos nyugodtan rubrikájába a városi iktató, név szerint Bödõ János irodatiszt, mikor a neki érthetetlen nyelvû megkeresést kézhez kapta.
Ma – szó sincs róla – elõzékenyebb a hivatalos élet, ámbár a magisztrátus képtelen felvilágosítást adni annak a családfáját építgetõ graci úrnak, aki nem kevesebbet szeretne tudni, mint azt, hogy ki lehetett az õ dédunokájának az apja. Ugyan, kutassák ki, ha nem restellik! Adattal csak annyit segít, hogy az unokája valamikor bonnak jött Szegedre, és így, meg úgy, a szerelmi bonját bizony nem váltották be.
– Sérelömbe vagyok! – mondja az ilyesmire a bennszülött polgár.
Viszont Kosóczky hajdani tanító, meditálván a világi dolgok forgandóságán, így fejezte ki a valahogyan idevágó szentenciát:
– Némelyik asszony mind egyforma.
*
A büszke szegedi polgár lakóhelye a Felsõváros volt, sokszor a belsõ palánk sem olyan fontos, mint az õsi települõhely, nagy vagyonosodások kiindulópontja. A belvárosba ellátogat az ember, de Felsõvároson otthon van. A Tisza tele vízimalommal, úgy csipkézik ki a hosszú partot, mint piros slingelés az alsószoknyát. Ott építik a gabonát szállító hajókat, amiken világot látni jár a szegedi polgár, viszont lett légyen akár kormányos is, úszni nem tanul meg. Hajóépítõ dinasztiák alakulnak ki, a Zsotérek, Terhesek, Kopaszok, nagy vagyont szereznek a mesterségen, de Isten segítségével el is költenek mindent. Ha éppen nem is õk, az utódjaik annál biztosabban.
Mindenhova eljutottak a szegediek, az úgynevezett „nagykocsisok” fuvarral bejárták az egész országot, sõt a szegediek elõbb ismerték az ötös fogatot, mint a debreceniek. Vitték a szárított halat, a híres szegedi szappant, és hozták azt, amire itthon volt szükség. Aigner Mátyás, a legrégebbi szegedi fûszerüzlet megalapítója egyúttal nagyfuvaros is volt, mert ez a foglalkozás apasztotta a költségeket a maga számára való szállításnál.
A felsõvárosi módos polgárt parasztgrófnak hívták, de olyan magas volt az életszintjük is, hogy legendák maradtak fenn róluk, milyen szépen tudták elszórni a pénzt. Még Párizsba is elmentek, nem beszélve egyszerû tanyai népekrõl, akik felkeresték Lourdes-t és Olaszország kegyhelyeit.
Felsõvárosban laktak a görög meg a szerb kereskedõk is, faszerszámmal, szurokkal, kátránnyal látták el a népeket. Az öreg Haris boltja volt a tapló legmegbízhatóbb bevásárlási forrása, bár a veszedelmes nyelvû felsõvárosiak szerint, mikor leégett a háza, mindene odaveszett, csak a taplókészletét kerülték el a lángok. Persze hogy tréfa volt, nem is találhatta ki más, mint az öreg Stuhl Sándor sebész, aki soha nem fáradt, ha a kedély felfrissítésérõl volt a szó.
Volt egy különös intézmény, amely az „Iszákregiment” címet viselte, inhábere Kreminger prépost, spiritus rectora Steinhardt Náci városi sebész. Nem volt ez rendszeres társaság, inkább eszmei alakulat. Ha valahol észrevettek egy részeg embert, az másnap okmányt kapott, amelyben kinevezték az Iszákregiment tagjának. Voltak itt kiváló altisztek, de számos tiszti sarzsik is aszerint, hogy mekkora fokú alkohol dühöngött bennük. Akadt olyan tántorgó férfiú, a kikészítettség annyira tiszteletre méltó példánya, hogy Steinhardt sebészorvos áhítatos gyönyörûségbe merült a láttán.
– Hivatottsága és gyakorlati mûködése elismeréséül ezennel kapitánnyá nevezem ki az Iszákregimentben – olvashatta másnap az írást.
Amennyire tréfa volt ez, úgy szolgált megrovásnak is, mert hiszen az em[515]berek nem nagyon örültek a kitüntetésnek, hisz hamar híre futott.
Magát Steinhardtot népiesen csak „Szukaport Nácinak” hívták azon az alapon, hogy dresszírozva a vizsláit, gyakran hallották tõle a „Such Apport” szavakat. Ami szegedi dialektusban csakis szukaporttá válhatott, pláne, ha a vizsla is szuka volt.
Vasárnap délelõtt, mikor mentek volna a népek a templomba, Steinhardt felmászott a háza padlására, a szelelõlyukon kidugott egy ökörszarvból készült kürtöt, s tompa hangon rákiáltott egy-egy arra menõre.
– Te szörnyen bûnös ember, persze, most mégy vezekelni, de a vétkeiddel nem szakítasz.
A megszólított zavartan nézett körül, mire a hang most már a nevén nevezte.
– Rólad van szó, mit csavargatod a nyakad? Azt hiszed, könyveinkben nincsen feljegyezve, hogy húsz percentre helyezed ki az összelopott pénzedet?
– Én bûnös, én bûnös – vágta le fejét a placcra kirángatott ember – csakugyan sok az a húsz százalék, ezután megelégszem tizennyolccal.
Néma gyónását megtéve továbbhaladt, azonban a Szent Demeter-templomba bemenni nem merészelt, csak kerülgette, hiszen odafenn mindent tudnak.
Steinhardt azalatt az újabb templomba igyekvõt vette lelki klinika alá.
– Kedves egészségedre, galambom, az éjszakai nyugtalanságot! Éppen most súgták be az uradnak, hogy hová szöktél mellõle az éjjel.
Mintha mellbe vágták volna a menyecskét (de kár a gorombaság is annak a szép gömbölyûségnek!) – már most hogy a megemlékezés hatása alatt, vagy az ijedtségtõl, ki tudná megmondani? De a hang felülrõl érkezett, az utcán senki, az ablakok zárva, a boszorkányok kora rég elmúlt – honnan lehet az ilyesmit megtudni?
Annyit mégis eldörmögött magában:
– Nem is ma éjjel volt, hanem még tegnap.
Ebédnél aztán óvatos szerénységgel leste az ura tekintetét, hogy mit tud, és mikor pattan ki a botrány.
Lassanként nem is jártak már az emberek az elátkozott igazmondó soron, hiszen elég bajt szereznek a földi népek maguk is, oktalan kihívása volna a sorsnak, hogy láthatatlan szellemekkel ujjat húzzanak.
– Majd meghalt szegény a rémülettõl – mesélte sok évvel késõbb Steinhardt Náci –, mert hogyan lehet kitalálni azt, amit õ annyi óvatossággal rendezett meg?
– Honnan tudtad, áruld el végre – kérdezte valamelyik Iszákregiment-beli sarzsi.
– Onnan, hogy én is ott voltam – mosolygott a bajuszába rejtelmesen a tréfacsináló doktor.
– Kellett tudnom!
*
Voltak más események is. A régi típusú fiskálisról maradt fenn a história, hogy férjhez adván a lányát, azt mondja a vejének:
– Fiam, meg kell elégedned azzal, hogy rendes, jól nevelt lányt kapsz, mert pénzem nincs. Azonban hogy mégse eresszelek el üres kézzel, adok neked két pört, vidd õket tovább. Ezekbõl nevelt fel már engem is az apám, ha ügyes vagy, holtod napjáig megélsz belõlük.
A sok híres szegedi fiskális legjelesebbje Szûcs Andor volt, csakhogy ellentétje az említett típusnak, fanatikusa a tisztességnek, az alaposságnak egyaránt. Legendaszerû történetek tartják fenn az emlékét, kurta muzsikaszóban nem lehet azokat elzengeni. Ügyvédi táblát sem függesztett ki a házán.
– Majd megtalál az, akinek dolga van velem.
Jön például egy magyar az irodába.
– Volt-e máskor is pöre? – kérdi tõle.
– Volt.
– Kit vallott akkor ügyvédjének?
Az mondja, hogy kit.
– Akkor menjen most is hozzá, az jobban ismeri. Nekem sok idõmbe kerülne, míg belejönnék a dolgaiba. [516]
Egyszóval: ma eleven szobrot faragnának belõle az ügyvédi kamarák.
A leghíresebb ügye mégis az volt, mikor egy pörben a fele érdekében tagadta, hogy egyáltalán van Kisteleken vasúti állomás, továbbá hogy ott sínpárok találhatók. Akármennyire nem szerette a pörök erõszakos elhúzását, érdekük volt, hogy idõt nyerjenek, azért így allegált.
– Merthogy ott található egy épület, benne emberek, masinák, mik, elõtte sínek, vagonok, ebbõl még nem tudom teljes bizonyossággal, hogy jogosan vannak-e ott, nem valakinek a különös passziójából, hiszen az emberi közöny és türelmesség végtelen.
Határozottan zavarba hozta az ellenfelet, de a bíróságot is, idõbe tellett, amíg megtalálták a bizonyítás hiteles formáját. Törvénnyel, kormányrendeletekkel, államvasúti okmányokkal és szerzõdésekkel sikerült a bizonyítás, hát bizony, elszaladt egy kis idõ. Ellenben az öreg már csak az ügyvédi becsület miatt sem adhatta be egyszerre a derekát…
– Hát ha így van, elhiszem. Azonban…
Azzal hozzáfogott a többi kifogáshoz, kutatva, hogy mit lehetne továbbra is tagadni.
Nekem öreg emberek mesélték el ezt nagyon régen. Kerestem az érdekes pert, hogy megtanuljam a részleteit, de nem akadtam a nyomára. Azt mondták, hogy kiselejtezték. Így megrögzött kételkedõ létemre azt gyanítom, hogy nem is igaz, úgy találták ki a Steinhardt Nácik, akik egy jó ötlet kedvéért önmagukat sem kímélték, komoly dolgaikat becsülettel elintézvén, csak a tréfacsináláson járatták az eszüket – viszont az is igaz, hogy a fesztelen szegedi régi kedélyt, a derût, elvitték magukkal a másvilágra.

Egy rövidebb változat az eredeti 89-es lemezrõl
https://www.youtube.com/watch?v=MDn78tQDEiY

Nem tudtam ellenállni a szálak kibogozásnak és lõn csoda :

megint egy idõutazós nóta volt

Lee Sun Hee 이선희 koreai énekesnõ (1964-) http://ko.wikipedia.org/wiki/%EC%9D%B4%EC%84%A0%ED%9D%AC
1989-es dala a Mozgás és nevetés címmel.

Valószínûleg õ csápolt az elõbb elõl a fehér ruhában.
Az eredeti dal nem ennyire rockos, de abban az idõben nem is mulattak olyan keményen :)

Ezen az oldalon a A oldal/ 3. pont alatt meg lehet hallgatni az õ variációit erre az elõbbi dalra.
http://www.maniadb.com/album/123237
Például
https://www.youtube.com/watch?v=dgWnuC8OZL8

Jó volt, köszi, meg természetesen az együttesnek is, az öttagú Rose Motelnek 장미여관 is.
Jó név, vidám csapat, vidám képek :
http://jeme.tistory.com/entry/%EC%9E%A5%EB%AF%B8%EC%97%AC%EA%B4%80-%EB%B4%89%EC%88%99%EC%9D%B4

:)))

Ez az !!! Buliiiii vaaaan !!!!!! :))