Film és sorozat Moziműsor Színész és alkotó Színdarab Színházműsor Koncert Fesztivál Kiállítások Egyéb események Helyszínek Cikkek

Téma: A színházcsináló

Spoiler
9/10
FElepHánt 2009 dec. 09. - 15:40:52 9/10
(1/1)
FeHér Elephánt Kulturális Ajánló Portál ---------------
A SZÍNHÁZCSINÁLÓ ------------- Tamási Zoltán ----------------- Stúdió K------------ Masszív fõszerep: a Katonában ügyes epizodista játszotta, a hiányt a rendezõ hiába próbálta szcenikai trükkökkel palástolni, régebben Sinkó László viszont hatalmas volt és a rezonõrként is igen karakteres Monori Lili asszisztálásával, színészi teljesítményben és a színpadi térben szó szerint is: mennybe ment. Van hát kihez, mihez mérni a monodrámához közelitõ adaptációt, amelyet Tamási Zoltán találóan formált a saját egyéniségére. Csalódott, kiégett, mindenbõl kiábrándult ember, csak azért nem szörnyeteg egészen, mert kivert kutyaként is színházat csinál: nekünk. Ami egy rettenetes dolog, mákony a nézõnek és a színésznek egyaránt: kudarc, szenvedés, gyötrelem, kétely, gyûlölet és megaláztatás, - mégis csináljuk, éljük, mert már egyetlen katartikus pillanata is pótolhatatlan ajándék. Elek Ferenc asztmás szuszogását meghazudtolva, akrobatikus elánnal ügyetlenkedik a vastraverzek és kötélhágcsók labirintusában. Tudjuk, hogy a kétballábas bohócot mindig a legrátermettebb virtuózra osztják, most is ez a helyzet, miközben az alkalmazkodásba görnyedt kisember figurája szerethetõ hitelességgel rajzolódik meg. Gyönyörû pillanat, mikor egy szál rúdon, ég és föld között billegve, kétségbeesett mimikával, bátortalanul nyögve kaszál segítségkérõ kezével... Az osztrák színpadon hagyománya van a gasztro-natúrnak, a Mein Kampf /Tábori/konyhájában elõttünk készült az illatos csirkepecsenye,- Homonnai Katalin ártalmatlanabb tésztaleveséhez megható szépségû alakítás társul, amelyben a komoran deprimáló elõadás egyetlen mosolyát és egyetlen, a mindenbe belekötõ címszereplõ által is elismert mondatát csodálhatjuk. Tamási Zoltán frázisai, mint a koporsóra hulló göröngyök, végzetes monotonsággal dübögnek, hangja metszõ fûrész-sivítás, gesztusai az olajfoltban vergõdõ vándormadáré, hisztérikus váltásai hektikus vészreakciók. Játéka a szöveg legszélsõségesebb elemeit is feltárva, gigantikus torzót alkot: a mániákus depresszió emblematikus képét vetíti elénk. Inkább szeretnénk Jerofejev ábrándos Venyicskája lenni, csakhogy mindannyiunkban bújkál Bruscon acsarkodó negatívizmusa... Adjuk föl? Elég mindenbõl, az életbõl, a színházból ?!? - Dehogy is! Csinálni kell tovább: éppen az ilyen elõadások reményében...
Válasz