Furcsa, amit mondasz: mintha nem is te írnád, hanem a szüleid. Miért vagy ilyen retrospektív? Most is készülnek jó filmek. Csak sokkal kevesebbet gyártanak, mint régen; és míg anno semmiben sem számított a gazdaságosság, most ezt az (elérhetetlen) célt tûzték ki maguk elé a filmesek, azért készült ennyi förtelem. A filmek nem csak a színészi játékon múlnak. A legnagyobb kultfilmekben pl. rendre gyengébb színészek játszották a fõszerepet: Csillagok háborúja, Mátrix, Gyûrûk Ura vagy épp a magyar Kontroll. Sõt: sok film egyenesen amatõr szereplõkkel készül, pl. A kis Valentino, Álombrigád, Vakvagányok, Iszka utazása, Hukkle, Egészséges erotika, Mélyen õrzött titkok, Dallas pashamende, Delta, Friss levegõ, vagy épp: Himalája - Az élet sója stb.

Köszi, hogy kikerested az életrajzát (bár nem ezt kérdeztem). Persze errõl az emberrõl nekem sincs egyetlen félmondatnyi önálló véleményem sem.
Mit jelent a Dóczyné ládája? Nem tudtam hová tenni, bár tetszett, hogy ilyen mondat is felbukkan a fórumon.
Azt hiszem, valami olyasmit szerettél volna mondani, amit ma így hallottam egy hölgytõl: nem pártokra van szükségünk. Hanem emberekre, akik képesek támogatni és elfogadni egymást. Mert a pártok idáig csak a gyûlöletet szítottak. Ha ezt akartad mondani, igazad van.
Itt egy olyan dal (egy aczéli idõkbõl való zenekartól), ami éppolyan kívülálló, mint amit te is képviselsz, ha jól értem. (Ez szerintem sem megalkuvás). http://www.youtube.com/watch?v=aRSHlWsJbPQ

Általában minden igaz, amit írtál. És ugyanakkor minden csak nagyon részlegesen. A kis fizetés miért kényszerítené hallgatásra az embereket? Mármint mirõl, kirõl kellene hallgatniuk? Honnan rúgnak ki most valakit azért, mert elmondja a véleményét a politikáról? Lehet, keveset látok a világból, de ezt nem értem. Esetleg, ha a fõnök nagyon elkötelezett a másik oldal irányában, mint ami épp neked szimpatikus. De végül is a világ most már nagyon más, mint amikor mindenki ugyanannak a pártállamnak volt az alkalmazottja, és mindenkinek ugyanazt volt ildomos elhallgatnia. Szerintem az egyén politikai nézeteinek a munka megtartása szempontjából már nincs akkora súlya és jelentõsége, mint volt régen. Ráadásul, aki keveset keres kap, az is ugyanúgy elmondja, amit gondol – maximum sokkal kevésbé cizelláltan, felkészülten. A nyugdíjat pedig a politikai vélemény tényleg végképp nem befolyásolja.
Szerintem nyugaton az embereknek ugyanúgy nincsenek önálló politikai nézetei, mint itt – csak sokkal kevesebbet foglalkoznak vele. Az, hogy itt ennyire mélyek az árkok és az emberek nagy része valami szekértáborba sorolódik be, az az oka, hogy valamiért sokkal fontosabbnak tartják, mint ott. Egyrészt, mert még mindig nem unta meg senki, hogy elmondhatja, amit akar (most eltekintek az ütõdött gyurcsány átmeneti diktatúrájától). Másrészt, szerintem, ha az emberek ennyire belekapaszkodnak a közéleti kérdések kitárgyalásába, azért lehet, mert ezzel el lehet terelni a szót arról, ami még ennél is sokkal fontosabb lenne: mindarról, amit jobb elhallgatni. És amit elhallgatunk, az nem a politikai szabadszólás. Hanem mindaz, ami igazán mélyen és személyesen érint. Mindaz, amit nem tudunk feldolgozni, mindaz, ami kaotikusan hever a lelkünk bugyraiban; mindaz, amiért képtelenek vagyunk vállalni a felelõsséget; mindaz, amit elrontottunk, vagy amit mások rontottak el nekünk. Mindnyájan tele vagyunk rendezetlen gondolatokkal, érzésekkel, fel nem vállalt felelõsségekkel, be nem vallott bûnökkel. Ezek helyett sokkal könnyebb valahol a külvilágban keresni a felelõst, pontosabban a bûnbakot: egy fekete bárányt, akit ki lehet küldeni a pusztába Azázelnek. Aki leveszi a szívünk terheit, aki miatt nem magunkat kell elcseszettnek éreznünk. Aki ily módon oldja a szorongásunkat, aki betölti a pletyka iránti éhségünket stb. A politika sok mindent pótol, aminek másfelé eldugultak a csatornái (leginkább szerintem a vallást helyettesíti). Az önvádlás elkerülése egyrészt persze jó. De képzeld, olvastam egy döbbenetes tényt: azok, akik magukat hibáztatják a kudarcaikért (még ha indokolatlanul is) sokkal hamarabb találnak megoldást, mint azok, akik a kudarc okát külsõ tényezõben vélik megtalálni. Tehát: addig, amíg tök jókat lehet veszekedni azon, hogy melyik politikus, melyik oldal, melyik párt a hibás, ki mit tolt el, addig sem kell a saját felelõsségünket keresni (mert az borzasztó szorongással jár). Ez ad egyfajta kényelmi zónát (ami persze nem kényelmes, és eltolja magunktól a cselekvés kényszerét.
Harmadrészt, az emberek itt azért is foglalkoznak ennyire hisztériásan sokat a politikával, mert tényleg nagyon rossz az életszínvonal. Alig engedheti meg magának valaki, hogy kényelmesen éljen. Állandóan beleütközünk a politika okozta korlátokba.

De hogy a szabad gondolkodást a politikától várd, azt továbbra is cáfolom. A gimiben, ahová jártál, mennyire volt fontos, hogy önállóan tudj ítéletet alkotni? Az egyetemen, amit végeztél, mikor kellett egy problémát önállóan megoldanod? Mikor volt fontosak a te független észleléseid, gondolataid? (Pl. NyLV-at a saját véleményérõl kérdeztem – válaszul belinkelt egy életrajzot. Ennyi önálló gondolkodásra késztet a bölcsészkar.) És ne mondd, hogy ez Aczél elvtárs hibája. Az egész társadalom, jórészt politikai rendszerektõl függetlenül, alkalmazkodásra, konformizmusra épül. Ennek sokkal inkább oka a minden emberben benne rejlõ felelõsségérzet elhallgatása és a felelõsségnek kötelességtudattal való helyettesítése, mint Aczélnak vagy bárki másnak a külsõ kényszere. (Ha volna belsõ ellenállás, azon a külsõ kényszer megtörne, megtört volna).
Attól félek, azt kell mondjam: minél szabadabban gondolkodó szeretnél lenni, annál magányosabb maradsz. Sajnos, nem tudom azt mondani, hogy Isten képes olyan belsõ szabadságot adni, ami lehetõvé teszi, hogy szabadon gondolkodhass. Mindezek ellenére a szellemi szabadság mégis a Biblia erõterében a legnagyobb. (Bár ez sajnos inkább hit, mint tapasztalat).
Másrészt: pont az internet jó eszköz arra, hogy gyakoroljuk a gondolataink önálló megfogalmazását, kifejtését és ütköztetését.

Aczél György (1917-1991) építõmunkásként kezdett el dolgozni, miközben autodidaktaként képezte magát. Részt vett a Somér ifjúsági cionista mozgalomban. 1935-ben belépett a KMP-be. 1936-ban fél évet járt a Színmûvészeti Akadémiára, majd amatõr színészként tevékenykedett. 1942 elején letartóztatták, késõbb munkaszolgálatra hívták be, ahonnan azonban sikerült magát leszereltetnie. A német megszállás és a nyilas uralom alatt több száz zsidót mentett meg. 1946 nyaráig az MKP budapesti, majd az V. kerületi pártbizottságán dolgozott, majd Zemplén megyei, 1948 májusától Baranya megyei titkár lett. 1947 és 1949 között országgyûlési képviselõ. 1949. július 6-án letartóztatták, és a Rajk-per egyik mellékperében életfogytiglani fegyházra ítélték.
Hivatali súlyánál sokkal nagyobb befolyással rendelkezett a kultúrpolitikára és annak napi gyakorlatára, kiterjedt személyes kapcsolatrendszerének és az MSZMP elsõ emberéhez, Kádár Jánoshoz fûzõdõ baráti kapcsolatának köszönhetõen. A késõbb "három T" (támogatás, tûrés, tiltás) néven elhíresült mûvelõdéspolitikai irányelvek megalkotója.
Tevékenyen részt vett az "új gazdasági mechanizmus" bevezetésében. A reformok híveivel, Fehér Lajossal, Fock Jenõvel és Nyers Rezsõvel együtt állították félre 1974-ben: a KB márciusi ülésén felmentették a KB-ban viselt tisztségei alól, de PB-tagságát megtartva a Minisztertanács elnökhelyettese és az Országos Közmûvelõdési Tanács elnöke lett.
Pozsgay Imre mûvelõdésügyi miniszterrel folytatott elmérgesedõ vitái azzal végzõdtek, hogy mindketten elkerültek addigi posztjukról. Aczél az MSZMP KB 1982. júniusi ülésén miniszterelnök-helyettesbõl ismét kulturális KB-titkár lett, de 1985-ben e funkciójából is leváltották, de kinevezték a KB Társadalomtudományi Intézet igazgatójává. 1985-tõl 1990-ig harmadszor is országgyûlési képviselõ. 1988-ban az MSZMP országos pártértekezletén nem jelöltette magát a PB-be, KB-tagságát viszont megtartotta. A KB 1988. júliusi ülésén ismét beválasztották a KB Agitációs és Propaganda Bizottságába. Az 1989. júniusi KB-ülésen fontos szerepe volt Grósz Károly megbuktatásában.
Aczél György nagy korszaka az 1960-as évek közepétôl az 1980-as évek elejéig-közepéig tartott, tehát egybeesett a Kádár-rendszer sikeréveivel. Ezzel szemben Pozsgay Imre korszaka a nyolcvanas évtized volt, a rendszer hanyatlásának ideje. Az 1956 utáni restauráció kultúrpolitikáját még Szirmai István neve fémjelezte, Aczélhoz kötôdik a konszolidáció, a kádári kompromisszumok, a lekötelezések és érdekkijárások "adok-veszek" világa és politikai kultúrája. Aczél azt igyekezett megvalósítani az értelmiségpolitikában, amit Kádár a társadalompolitikában. Aczélnak tehát nem volt önálló "politikája", neve elválaszthatatlanul összefonódott Kádár Jánoséval. Abban az értelemben volt "reformer", amilyen értelemben Kádár az volt: a kompromisszumok "robotosaként" a diktatúra "puha" mivoltának fenntartásában volt érdekelt.
Aczél nem intézményes változásokat, hanem a rendszer olajozottabb mûködtetését kívánta. A megoldásokat sohasem intézményi reformokban, hanem a kádári politikai kultúra "elmélyítésében" látta. Az intézményes alapszerkezetében totalitárius jellegû rendszert a személyes kapcsolattartáson, az egyénre szabott jutalmakon és büntetéseken alapuló, bizánci stílusú politizálással puhította fel. A korszak kiemelkedô alkotóit igyekezett a rendszer szolgálatába állítani, vagy - ha ez nem sikerült - legalább a "békés egymás mellett élés" gyakorlatát megvalósítani.
Aczél számára az volt a legfontosabb, hogy Kodály Zoltánnal, Déry Tiborral, Lukács Györggyel, Németh Lászlóval, Fischer Annie-val, Illyés Gyulával, Jancsó Miklóssal, Örkény Istvánnal és társaikkal beszélô viszonyban maradjon. Hogy eljátszhassa patrónusuk szerepét. Hiú ember volt, s feltételezem, hiúsági kérdést is csinált abból, hogy a fentiek szóba álljanak vele. A legnagyobbakra is a hiúságuk révén hatott. A kiugró tehetségeket igyekezett mielôbb felkarolni: Kocsis Zoltán és Ránki Dezsô huszonévesen Kossuth-díjat kapott, de akadtak olyanok is - mint Nádas Péter, Esterházy Péter, Eörsi István, Petri György, a beatmozgalom vagy az avantgárd kultúra jelesei - akikkel nem tudott mit kezdeni.
Végül a negyedik társaságot - amely sokkal heterogénebb volt, és lazábban szervezôdött - nevezhetjük holdudvarnak. Egyrészt ide tartoztak mindazok a törleszkedôk, akik sok mindent elkövettek azért, hogy Aczél közelébe juthassanak, de akiket Aczél nem érdemesített arra, hogy az elsô három csoport tagjai között számításba vegyen. Másrészt ide sorolhatók az Aczéllal átmenetileg kapcsolatba kerülôk, akik ugyan nem tettek rendszeres szolgálatot az aczéli kultúrpolitikának, de adott esetben Aczél felhasználhatta ôket. (Közöttük említhetô például Hajdú János, akinek Csoórit és Durayt támadó, a nyolcvanas évek elején publikált cikke mindenben megfelelt az aczéli intencióknak, de aki korábban nem exponálta magát "aczélistaként".) A holdudvar tagjai - eseti szolgálataikért cserébe - egy-egy elintézendô ügyben számíthattak Aczél apróbb segítségeire.
Aczél és Pozsgay eltérô politikai stratégiáit a kor diktálta: Aczél idején a politikai rendszer statikusabb-stabilabb volt, több ideje jutott befolyása megszilárdítására, egy viszonylag hierarchikus kapcsolatrendszer kiépítésére. Az Aczél körüli értelmiségi-politikai világ csak lassan változott: a politikust körülvevô legbelsô burokban találhattuk a kiválasztott bizalmasokat, utánuk következtek - egyforma fontossággal, de nem egyforma szerepkörben - a celebritások és a hûbérurak. A celebritások Aczél számára a rendszer szimbolikus legitimációja, a hûbérurak viszont a kultúrpolitika érvényesülésének felsô kontrollja szempontjából voltak fontosak. Ezeken kívül helyezkedett el a holdudvar, amelynek tagjai kapcsolataikat részben "pragmatikusan", saját elônyeikre kívánták felhasználni - s ennél többet nem akartak -, másik részük viszont arra ácsingózott, hogy közelebb kerüljön a belsõ maghoz, így a hatalomhoz is.
Aczél György a kádári kompromisszum megõrzésének embere volt, Pozsgay Imre viszont nyíltan "új közmegegyezést" hirdetett. Aczél szocialista demokráciáról, Pozsgay demokratikus szocializmusról beszélt. Míg Aczél "szocialista hazafiságról", Pozsgay "emelkedõ nemzetrõl" szónokolt. Aczél Adyt és József Attilát igyekezett - a "mindennapok forradalmisága" jelszava révén - a rendszer keretei között kanonizálni, míg Pozsgay beszédeiben az '56-os Illyést és Németh Lászlót próbálta egyre nagyobb hangsúllyal felidézni.
Aczél nevét Kádár János pártja, kormánya és politikai rendszere mellett õrzi majd meg az utókor emlékezete. Pozsgay neve viszont - bár vezetõ politikai funkciókat is betöltött a Kádár-rendszerben - mégis 1989-l, a kerekasztal-tárgyalásokkal, az állampárt felbomlásával és a szabadság kivívásával kapcsolatban fog fennmaradni a jövõ történelemkönyveiben. Kettejük között ez az igazi különbség.
Aki a témában jobban szeretne elmélyülni annak ajánlom Révész Sándor monográfiáját.

Az embereket az USA-ban is hallgatásra, együttmûködésre kényszeríti pl. az a rengeteg felvett személyi kölcsön, amit egész életükben törlesztenek. (Ezzel indul a Mint-a-kép c. filmecske). Amikor Orwell megírta az 1984-et, ott sem volt Aczél; vagy amikor Bradbury a Fahrenheit 451-et, õ sem ismerte Aczélt. Bradburyt még csak nem is érdekelte a vasfüggönyön túli világ. Az a tapasztalatom, hogy ez van a kereszténységen belül is: borzasztó nagy a tekintélytisztelet és alkalmazkodás nyomása. És ennek sincs köze Aczél elvtárs megnyomorító politikájához.
Most több pol. oldalhoz lehet kötõdni, de sokan ezt kritikátlanul teszik. Egyrészt nincs igényük az önálló gondolkodásra. Igaza volt annak, aki azt mondta: nincsenek önálló gondolatok, csak közös diskurzus van.
Másrészt mindenhol kiszorítják azokat, akik kritizálnak.
Harmadrészt az emberek nagy része a magánéletében is konformista. Mert nem tud jobbat. És aki ott feladja önmagát - az hogyan is lenne lánglelkûen szabadgondolkodó a politikai kérdésekben? Hiszen azokat sokkal bonyolultabb és nehézkesebb átlátni, sokkal nehezebb önálló döntéseket hozni, mint magánéleti dolgokban.
Azt hiszem, kicsit sokat vársz az emberektõl. A szabadságot megvalósítani, vagy egyáltalán megtanulni nem a politikai véleménynyilvánításban lehet. Annál szûkebb, kisebb körökben.
Nekem egyébként tetszik a nyolcvanas évekbõl az Örley-kör hozzáállása a világhoz (ez egy irodalmi mûhely volt). Kukorelly Endre mondta: úgy tettek, mintha szocializmus egyszerûen nem létezne. Egyáltalán nem foglalkoztak vele. Ez kicsit hasonlít, szerintem, a kockás füzetre az Iskola a határonból. Valahogy meg kell teremteni azt a belsõ világot, ami nem függ a külsõ körülményektõl, amihez semmi nem férhet hozzá és semmi sem ronthat meg. Ha ilyen van, akkor lehet az ember szabad a gondolataiban, akár kimondja, akár elhallgatja azokat. No persze viszonylagosan: szabadabb lehet, mint az, akit folyton nyomasztanak az elnyomó és fojtogató külsõ körülmények. Azok mindig és mindenhol fojtogatóak és elnyomóak lehetnek. A szabadság útjai c. film szereplõi is rabnak érezték magukat egy connecticut-i kertvárosban.
Bocs, ha teljesen eltértem a gondolataidtól - de valahol egészen máshol kell keresni az egyéni felelõsséget, az önálló gondolatokat, a szabadságot, mint az össznépi politikai játszmákban. Szerintem, aki a magánéletében nem szabad, politikailag hogyan lehetne szabadgondolkodó? Csak ámítja magát. Bocs, ha ezzel nagyon eltértem attól, amit mondani akartál.

Te is csak ennyit tudsz Dóczyné ládája :D

Elképzelhetõen te emberibb vagy az emberek között,mint nyelvszakos tanár. Próbáld megbüntetni ezek miatt a nyelvtani javító programot is, meg persze engem is :).
Elismerem ebben te vagy a "véletlenül" szaktekintély.
"Konkréten pedig", azt mondom, bélyegezzed meg, ítéld el és gyere Szálasival és már megint itt táncolunk a saját megbocsájthatatlan életünk küszöbén.
Homályosíts fel engem mihez kell magamat, magunkat tartanunk, hogyan cselekedjek, cselekedjünk, miképpen,
menjek, menjünk elõre?
Adj nekünk programot, bontsd ki zászlódat, majd alá állok, ha csak ki nem löksz (reszketek jól írtam-e?) a sorból.
Egyebek iránt sok erõt és boldogságot a rád bízott fiatalok nevelésében.