Megyek aludni. Jó éjt és sziasztok.

Szia és jó éjt.

*SPOLIER*

Az oroszlán könnyei - twilight novella



A forksi középiskola parkolójában állok, a kocsim mellett, és a környezetemet pásztázom. Alice és Jasper nem messze tõlem beszélnek, de sem erõm, sem kedvem nincs, ahhoz, hogy meghalljam, hogy mirõl. Alice fülbevalói játékosan himbálóznak, míg az arca a természetétõl eltérõen most komoly, borongó.
Mint mindenkinek, aki ismerte Õt…
Elkapom a tekintetem, amikor Jasper a tenyerébe helyezi Alice kezét, és végigsimítja az egyik ujjával a lány tenyerét.
Próbálok túllépni rajta, próbálom elhitetni magammal, hogy Õ csak egy lány volt… egy lány! Csak egy ember, semmi több!

Elindulok az iskola felé, és nem nézek csak elõre. Mindenki engem bámul, és hallom mit gondolnak! Néhányan azt hiszik, én öltem meg, és ez nem is meglepõ azok után, hogy Swan rendõrfõnök nyomozást indított az ügyben. Néhányan már most azt fontolgatják, hogy hogy is akarnak majd megvigasztalni, és közben azzal bíztatják magukat, hogy: Héj, ha az a Swan-lány jó volt neki, akkor én tuti befutó leszek!
Õk nem tudták… õk nem is sejthették, micsoda kincstõl kellett megválnia a világnak. Õk nem tudják!
Fájdalmasan ökölbe szorítom a jobb kezemet. Az a jól ismert düh és fájdalom végigsöpör rajtam, és mint mindig, ha ezt érzem, most is eluralkodik rajtam a szörnyeteg. Oly szívesen törnék-zúznék és megölnék minden egyes emberi lényt, akit csak megpillantok. Jól esne, de semmin sem változtatna, csak én hagynám el magamat, és csalódást okoznék a családomnak. Ezért sem tettem semmit, amikor megtaláltam a kifacsarodott testét a tükörteremben. Na és azért, mert könyörgött, hogy ne tegyem. Pedig kerestem Jamest! Ó, még mennyit kerestem Õt! Még most is rá várok, azért is maradtam itt a városban. Hiába kértek Carlisle-ék, hogy hagyjuk el a várost, én hajthatatlan voltam, így végül beadták a derekukat, és úgy döntöttek, itt maradnak velem, és segítenek megtalálni Jamest, ha addig én rendesen eljárok az iskolába, csakúgy, mint egy átlagos, gyászoló diák. Így hát, amíg esténként James után vadászunk, napközben normális életet élünk. Egy ideje már nem bízom abban, hogy megtaláljuk azt a szadista állatot, mert van egy olyan érzésem, hogy egyszer visszajön. Tudom, érzem, hogy visszajön, csak megvárja a legalkalmasabb idõpontot. Nem tudja, hogy nekem mindig megfelel. Hogy nincs már miért élnem, nincs már mit veszítenem, és ha belehalok, az sem fájna jobban, mint az, hogy a saját kezemben kellett Bella Swan holtestét az apjának átadnom.

Belököm az ajtót, és felmegyek a lépcsõkön az osztálytermekig.
Az elsõ órám biológia. Az elsõ Bella nélkül. Látom Mike Newtont, aki amint meglátott, fel akart állni, hogy vitát provokáljon, és aztán megüthessen. A saját éles fájdalmamnak a silány utánzatát érzem benne, de igaz. Minden érzése igaz. A mellette ülõ srác lefogja a kezét, és próbálja megnyugtatni. Én nem nézek feléjük, csak bedobom magamat a szokásos helyemre, és magam elé meredek, ezzel várva a tanárt.
De az emlékek nem hagynak nyugodni. Az érzések nem szûnnek meg egy pillanatra sem, és ilyenkor, amikor nincs mivel lekötnöm magamat, csak még rosszabb. Úgy érzem, felemészt, minden pillanatban várom, hogy összeomoljak, hogy elengedjem magamat. Nem tudom, mi tart még itt…
Bejön a biológiatanár, és megkezdi az elõadását. Nem köt le, egyszerûen nem tud!
Kipillantok az ablakon, és látom, ahogy néhány autó végigsöpör az utcán. Ma is esik - természetesen.
Egyszer csak meglátok egy fakóvörös furgont, ami az iskola elé parkolt le. A lélegzetem eláll, a kezemet ökölbe szorítom a pad tetején, és várom, hogy most mi lesz. Közben Mr. Banner kérdez tõlem valamit, amire válaszolok is, azt hiszem, de nem érdekel.
A furgon ajtaja ekkor kivágódik, és egy nõ… nem is nõ… egy lány száll ki. Felpattanok, nem törõdve az utánam kiabálásokkal, és lerohanok. Olyan gyorsan futok, hogy két másodperc alatt leérek az iskola kapujába, a honnan már pontosan látom a lányt. Megállok tõle pár méterre, és érzem, ahogy kifut alólam a föld.

A lánynak barna hosszú haja van, csokoládébarna szemei most felém fordulnak, és megszeppenve bámul rám.
- Helló – köszön. – Khm… lerobbantam. Értesz a kocsikhoz?

De én nem tudok megmozdulni, sõt reagálni sem. Csak nézem és nézem õt, és a remény, ami nem is tudom honnan jött, egy csapásra összetörik bennem, és a fájdalom visszazúdul kegyetlenül, félelmetes erõvel…
Hogy is képzelhettem, hogy Õ az? Hogy is reménykedhettem?
Fuldokolni kezdek. A torkomhoz kapok, mert nem értem, mi ez. Mi ez a fájdalom, ami nem enged lélegezni, és annyira fáj, hogy már-már emberi fájdalmaim vannak. Mi ez? Hogy érezhetek ekkora fizikai fájdalmat, hiszen a francba is, vámpír vagyok!
- Jól vagy? – kérdezi a lány, de nem mer közelebb jönni. Hallom a gondolatait, de egyébként is látom rajta, mert csak úgy sugárzik belõle, hogy mit is érez. Fél tõlem, fél, hogy mindjárt nekiugrok, viszont egy másik része akarja ezt, vágyik erre.
Megrázom a fejemet, és érzem, ahogy a torkomból a gombóc is felenged, és levegõhöz jutok.
Vicces. Nincs szükségem levegõre, és most mégis úgy éreztem, ha nem kapom meg, belepusztulok.
Megfordulok, és elindulok az iskola parkolója felé, nem törõdök a lány kiabálásával.
- Hé, akkor most nem segítesz? – Sem a gondolataival: A francba, pedig jó kis pasi!

Nem tudom, miért jöttem ide, de azt tudom, hogy nem bírnék visszamenni az órára. Beülök a kocsimba, és elindítom a magnót.

Furcsa, mert nem bánom meg, pedig a neki írt dalom indul el. Behunyom a szememet, és érzem az illatát, látom az arcát, amely olyan ámulattal nézett rám oly sokszor. És érzem a feltörekvõ könnyeimet.

Soha életemben nem sírtam. Nem volt miért, és egyébként is egy vámpír csak ritkán tud sírni. Ilyenek a könnycsatornáink. És most mégis!
Mióta egy hónappal ezelõtt megtaláltam õt, és megcsókoltam az élettelen, jéghideg testét még egyszer utoljára, azóta érzem magamban, hogy elõ akar törni, hogy meg akar fojtani.

A szememhez nyúlok, és letörlöm a sós vízcseppet. Nézem, ahogy az ujjamról lecsöppen valahova a földre, majd a fejemet nekivágom a kormánynak.
Egyszer…
Majd még egyszer…
És még egyszer…

Majd a könnyeim feltörnek, és úgy hullnak, mint az esõ, amely nem ér el itt, a meleg autóban, de ettõl függetlenül még nagyon is létezik!

Nem tudom, meddig tarthatott. Talán csak másodpercekig, talán órákig zokogtam, hol hangtalanul, hol hangosan…
De egyszer csak egy kezet érzek a vállamon, és, amikor elhomályosult szemekkel felpillantok, Alice mosolyog rám szelíden.
Vadul a szemeimhez kapok, hogy elrejtsek valamennyit a könnyeimbõl, de õ megfogja a kezemet. Szomorúan sóhajt, majd egy pillanat alatt a másik oldalamon van, és leül az anyósülésre.
Percekig nem szólal meg egyikõnk se. Õ az ujjaival dobol, én meg csak bámulom az esõcseppeket, amik az üvegen folydogálnak le.
Tudom, hogy a családomban Alice az, aki a legjobban átérzi a fájdalmamat, és a bûntudat gyötri õt, amiért hagyta, hogy kijátssza õket Bella.

- Carlisle szólt… szólt, hogy megtalálták Jamest – szólalt meg tétován. – A házunk körül Jasper idegen szagot érzett, és Carlisle, Emmett, és Jasper elindultak, hogy bejárják az erdõt. Nagy nehezen elfogták õt, és most csak rád várnak, de…
A szavaira valamiféle düh, vagy akár elégedettség kéne, hogy átjárjon, de most csak az üresség van. A fájdalmas üresség, ami hátra maradt.
-… de én nem szeretném, ha közöd lenne az elpusztításához. Egyikünk sem szeretné – mondta, majd, hogy végleg meggyõzzön, hogy nem érdemes odarohanni, és letépni annak a gyilkosnak a fejét, csendesen hozzátette:- Bella sem szerette volna!

Edward ne! Edward ne tedd! - szinte hallom a hangját arról a förtelmes videóról.

Butus Bella… Hát még, amikor kínoznak, amikor a halál torkában lebegsz, még akkor is a másikra gondolsz? Még akkor is engem védelmeztél volna? Buta, buta Bella…

Összeszorítom a szemeimet, majd megrázom a fejemet.
- Nem érdekel. Nem érdekel már James! Csak azt akarom, hogy másokat már ne bánthasson…

Tudom, hogy Alice megkönnyebbülten mosolyog, majd a kezét ismét a vállamra helyezi, és így szól halkan. :

- Elmentem volna helyette, ha az megmenti.
Kinyitom a szememet és a fogadott húgomra nézek. Az ajkaim fájdalmas mosolyra húzódtak, majd leveszem a szememet Alice-rõl, és ahogy kipillantok az esõáztatta útra, ennyit suttogok:

- És akkor az oroszlán megsiratta a bárányt.


Csak képzelõdtem. Tudtam jól, s mégis a torkomban az a fájdalmas gombóc felengedett, amikor hallani véltem azt a jól ismert gyönyörû, kedves hangot:

- Micsoda egy beteg, mazochista oroszlán.

Küldjek a másikat is?

Van másik. :D

***SPOILER***


Twilight fandom! Rosalie Hale meséli el a vámpírrá válását. Eclipse spoiler: A könyvben Rose elmeséli mindezt Bellának, de nem akarja annyira megijeszteni, ezért a benne végbe menõ érzésekrõl keveset beszélt. De vajon hogy mesélte el ugyanezt például Emmettnek?

Korhatár: 18
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Nemi erõszak, Kínzás
Jellemzõk: Dráma, Sötét, Horror, Angst, novella



A pokol hercegnõje - twilight novella.




Egy gyönyörû aranyozott ruhában álltam a hatalmas tükör elõtt. Mögöttem az édesanyám, és két cseléd. A hajam a vállamra omlott, keretezve sápadt, és tökéletes arcomat. Mert tökéletes volt, ezt tudtam jól. Szépségemet torzította az izgalom, ami kiült sovány arcomra, de nem tehettem ellene semmit.
Ezen a napon változott meg az életem.

A nevem Rosalie Lilian Hale volt, és NewYorkban éltem.
Szerettem itt élni, vagy legalább is életem elsõ tizennyolc évében szerettem, de miután elmentem onnan, egy pillanatra sem hiányzott.

Szóval azon az ominózus napon, amikor az anyám sugárzó arccal nézett rám, az apám annyit morgott, amikor meglátott, hogy: Jól van, ezzel nyert ügyünk van, és az öcséim irigykedve bámultak rám, mert már megint Rosalie áll a középpontban, volt az eljegyzési bálom. Emlékszem, hogy hónapokig mindenki errõl beszélt, és mindenki ott akart lenni a rendezvényen.
De mi természetesen csak az úri családokat láttuk szívesen.
Akkoriban errõl szólt az életem.
Boldog voltam, hogy is ne lettem volna az, amikor minden álmom teljesült, mivel egy királyi család tagja: Royce King akart feleségül venni.

Nyilvánvalóan boldog voltam. Legalább is, addig amíg nem láttam meg Verát, és az Õ szegény kis családját.
Vera volt a legjobb barátnõm, aki egy szegény férfihez ment feleségül, és késõbb született egy kisbabájuk. Elõször kétkedve gondoltam arra, hogy Õk is olyan boldogan élhetnek majd, mint én és Royce.
Akkor még nem tudtam, hogy mennyire tévedek…

Az eljegyzésemet imádtam. Isteni érzés volt, hogy minden szem rám figyelt, hogy mindenki engem csodált…

Kivétel persze azt az egyet!

Azt a bronz hajú férfit, azt a gyönyörû embert.

Edward Cullen-t.

Õ, a bátyja Carlisle, és annak a felesége Esme Cullen az év végén költöztek ide.
Le sem tagadhatták volna, hogy rokonok. Mindannyijukban volt valamiféle szépség, és elegancia.
Még mindig emlékszem a borzongásra, ami átfutott rajtam akkoriban, amikor megláttam Õket.

De persze Edward Cullen rám sem bagózott, sõt! Valahol azt sejtettem, hogy kifejezetten ellenszenves vagyok neki. Akkoriban ezt természetellenesnek éreztem, de most így visszanézve, teljesen érthetõ volt.

Dühös voltam, és mindenfélét kitaláltam a családról. De persze nem igen hittek el nekem semmit, hiszen Cullenék mindenkit elbûvöltek. Gazdagok, udvariasak, és gyönyörûek voltak, én meg csak egy elkényeztetett kis csitri.

Így megpróbáltam inkább a rám figyelõ, és engem csodáló ember tömegre összpontosítani.
Táncoltam az édesapámmal, aki büszkén nézett rá, táncoltam a jövendõbeli apósommal, aki leplezetlenül megbámult.
Ez kissé zavart, és elhatároztam magamban, hogy a minimumra fogom csökkenteni az ezzel a férfival való találkozásokat, miután egybe kötöttem az életemet a fiával.
De az, amikor Royce nyilvánosan letérdelt elém, és ott mindenki elõtt ismét megkérte a kezemet, könnyeket csalt a szemembe, és a viselkedéseimtõl eltérõen elpirultam.
Úgy éreztem az éltem legszebb napja.

A végén mégis, a legszörnyûbb lett…

A mulatság után eléggé fáradt voltam, de megígértem Verának, hogy át megyek hozzájuk, és megnézem a kicsit.
Így hát együtt elmentük, a kis kopott lakásukba, a város szélére. Nem mondom, hogy nem fintorogtam, és nem éreztem szánalmat, amikor megláttam azt a kis porfészket, és a mocskos környéket.

De amikor kihozta azt a kis tündért, és a kislány rám pislogott azokkal a nagy kék szemeivel minden szánalom kiveszett belõlem, nem maradt más csak a vad irigység, féltékenység.
Valami sikított bennem egy ilyen gyermekért.
Az már csak hab volt a tortán, amikor megérkezett Vera férje, aki olyan szerelemmel, és szeretettel nézett a családjára, hogy így az én apám sosem nézett ránk.
Elkeseredtem, mert éreztem, tudtam, hogy én ezt sosem kaphatom meg.

Az nap este valami végérvényesen megváltozott bennem. Egy részem teljesen elhalt, egy másik részem viszont életre kelt, és tombolt.
Gyorsan lépkedtem hazafelé, miközben a gondolatok zakatoltak az agyamban.

Vajon Royce szeret majd egyszer ennyire? Egyáltalán lesz majd kisbabánk?
Biztosan, hiszen kell nekik a „trónörökös”.

Ezzel sikerült kissé lenyugtatnom a szívemet
Ekkor viszont körbenéztem, és megborzongtam a félelemtõl. Minden koromfekete volt, még a csillagok sem látszódtak az égen. Az a környék tényleg hátborzongató volt.

Ismét gyorsabban kezdtem menni, addig, amíg már csak nem futottam.
Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor tûnt fel elõttem az a négy részeg, és hangoskodó férfi, de, amikor már tudtam, hogy futnom kellene, túl késõ volt.

Megdöbbentett, amikor az egyik a nevemet kiáltotta, és a hangja túlon - túl hasonlított Royce-ére.

Emlékszem, annyira meglepõdtem, hogy így láttam, ilyen büdösnek, és undorítónak, félelmemben mozdulni sem bírtam. Õ megfogta a karomat, odarángatott a többi férfihez, és hangosan kezdett dicsérni.
Ez nem olyan dicséret volt, amit imádtam, amitõl olyan hatalmasnak érezhettem magamat, inkább olyan, amitõl rosszul lettem, és zokogni lett volna kedvem.

Aztán leszaggatta rólam a kabátomat, amit még tõle kaptam, ami a legdivatosabb, és legdrágább ruhák közé tartozott manapság.
Akkora pofont adott, hogy minden homályossá vált körülöttem, a fülem hangosan zúgott, a számban vér gyûlt össze, és a földre zuhantam.
Mindent. Mindent, amit tettek velem éreztem, és láttam.
Sikítottam, könyörögtem, védekeztem, de semmi sem segített. Felváltva vertek össze, és erõszakoltak meg, de a legnagyobb szeletet Royce kapta belõlem.
Beleharapott a nyakamba, annyira, hogy a vér kiserkent a sérült, gyenge bõr alul.
A mocskával összekent, a véremet lenyalta a testemrõl, a kezeivel a hajamban turkált, és közben élvezettel dorombolt a fülembe.

Édes Rose, kedves Rose, gyönyörû vagy hercegnõm.

Hiába minden fájdalom ébren maradtam, még akkor is, amikor már elmentek, és én ott feküdtem tehetetlenül, a saját véremben.

Az elmém ködös volt, de a józan eszem azért megmaradt. Pedig úgy kívántam a halált. Annyit könyörögtem érte, és mégsem kaptam meg ezt a csekélységet.

Az élet iróniája…
Mindent megkaphattam, amit csak megkívántam, és ott, amikor már nem akartam mást csak azt, hogy végre elmúljon, nem történt meg…


Felsikítottam, amikor egy hideg érintést éreztem a forró bõrömön.
Valaki felnyitotta a szememet, és akkor megláttam…

Carlisle Cullen guggolt felettem, halkan káromkodott.

Aztán valamit csinált, amitõl a fájdalom csökkent, és ez elég volt ahhoz, hogy dühös legyen a sértett önérzetem.

Mégis mit képzel magáról? Ki kérte, hogy segítsen? Miért nem hagy nyugodtan meghalni, miért akarja, hogy tovább szenvedjek? Ki Õ, hogy ezt tegye velem?

Nevetséges, hogy ilyenekre gondoltam, amikor az orvos felettem az életemért küzdött, de nem érdekelt.

Aztán Mr. Cullen mondott nekem valamit, amit nem igazán értettem, és felkapott a karjaiba.

Ez furcsa mód nem fájt. Vagy talán annyira, hogy elveszítettem tõle az eszméletemet?
Nem tudtam meg soha.

Életem legszörnyûbb napja után, kaptam további szörnyû napokat.

A kín a testemben semmihez nem ért fel. Lángolt a bõröm, és én csak sikítottam, és sikítottam megnyugvásért fohászkodva. Azt hittem megõrülök, és talán így is volt.
Talán egy kicsit megõrültem azokban a napokban.

Amikor legközelebb úgy ébredtem fel, hogy tudom, ki vagyok, és tudtam tisztán gondolkodni, beszédet hallottam oda kintrõl.
Felismertem azt a két csodálatosan bársonyos hangot. Edwardét, és Carlisle-ét.

- Nem kellett volna átváltoztatnod – mondta Edward bosszúsan. – Az istenért, Õ Rosalie Hale!
- Tudom Edward – mondta türelmesen a bátyja. – De nem hagyhattam meghalni. Egyszerûen nem bírtam volna ott hagyni… akárcsak téged, és Esmét sem bírtam.
- Bárkit! Bárkit Carlisle, csak Rosalie-t ne! – mondta még mindig undorodva, de egyben immár beletörõdve is.

Mérges lettem, ahogy a nevemet kiejtette, ahogy rólam beszélt. Ki Õ? Nem is ismer engem, akkor meg, hogy merészeli megmondani, hogy ki vagyok?

Felkeltem az ágyból, és ekkor tudtam, hogy ez az ember már nem én vagyok.

Annyi, de annyi szagot éreztem… és a látásom?
Láttam a levegõben az össze kis porszemcsét, a falakon, és a padlón minden kis bogarat.
De ez még csak a kezdet volt.
Éhes voltam. Olyan éhség tombolt bennem, hogy úgy éreztem egy embert is képes lennék megenni.
Embert? Ez meg honnan jött?

Ekkor jött be a szobába a Cullen család mindhárom tagja, és Carlisle Cullen olyan dolgokat mondott nekem, amikrõl eddig mesékben, legfõképpen rémmesékben hallhattam.

Elõször nem akartam hinni neki. Vámpírok… na persze!
De aztán vért hoztak nekem egy kis tálkába, és én mohón vetettem rá magamat, mintha ez lenne a legfinomabb sertés, vagy pecsenye a világon.
És ezután a torkomat maró égetés csillapodni kezdett.

És miután elhittem, hogy szörny lettem, kaptam egy tükröt Esmétõl.

Ez a tükör nem egy hétköznapi tükör lehet – gondoltam, amikor bele néztem.
De aztán rá jöttem, hogy nem a tükör a különleges, hanem én.

A bõröm fehér volt. Fehérebb a legtisztább hónál, a legfehérebb felhõknél. A szemeim rubint vörössé váltak, és olyan igézõ lettem, mint…
Mint egy vámpír. Mint Cullenék.

Egy átlagos ember talán elájult volna. De mivel se átlagos, sem ember nem voltam, így az én fejemben egy szó sikított: bosszú.


A mai napig csak úgy hívom azt a hetet, hogy: A pokol hete.

Miután kivadásztam magamat, csakis állatokkal, és kezdtem hozzá szokni ehhez az új élethez, egyenként kerestem fel azokat az embereket, akik részt vettek a kínzásomban, és gyilkoltam le Õket.

Royce – ét hagytam utoljára, nem tudom, hogy rájött- e mi történik körülötte, de az biztos, hogy ablakok nélküli szobába költözött, amit ráadásul három õr is védett. Nevetnem kellett a szánalmas bujkálásán.

Tudtam, hogy Cullen- ék, a család, akikhez tartozni fogok, nem helyeselte a kis bosszú hadjáratomat, de ennyivel tartoztam az én võlegényemnek. Talán valahol mélyen megértettek, ezért nem mondtak semmit.

Még Edward sem, pedig Õ gondolatolvasó létére minden egyes tervemrõl, és gyilkosságomról értesülést kaphatott.
Mondani nem mondott semmit, de még jobban utált. Tudtam, láttam a szemeiben.

A hét végén volt az utolsó bosszúm. Az volt a legédesebb.

Mennyasszonyi ruhát vettem fel, és úgy indultam el.

Mintegy szellem úgy suhantam végig a házak között, egyenesen Royce- hez. Elõbb az õreit öltem meg, velük nem foglalkoztam sokat.

Ó, istenem az a tekintett, az a halál sikoly, ami kiszaladt a võlegényem szájából, amikor megpillantott az ajtójában.
A nászindulót dúdoltam, és elbûvölõen nevettem, amikor a nevemen szólított.

- Eljött hozzád a te gyönyörû hercegnõd – susogtam.

Lehet, hogy írok egy "SPOIlER" szót, mert egyrésze van benne az Eclipsében.

Küldjek egy twilight novellát? Találtam egyet.

Dolls:

http://tonnerdoll.com/2008TonnerSite/2008Images/Twilight/2008home.twilight1.jpg