Véletlenül találtam erre a filmre...csodálatos film, csodálatos színészekkel!

Nagyon jó feldolgozás, remek színészi játékkal!

Számomra ez a történet ebben az interpretációban fényesedett ki, nekem hatalmas élmény volt.Igényes volt benne minden, a helyszínek, a díszletek, az érzelmi építkezés, és a karaktereket is zseniálisan találták meg. Liv Tylerbõl nem sokat néztem ki, itt viszont megmutatta azt, hogy képes egy erõsen drámai, klasszikus hõsnõ tökéletesen érett megjelenítésére.
Tatjana személyisége egy visszafogott, elmélyült, szokatlan érzékenységre épül, ami ritkán párosul ezzel a fajta szemérmes, de határozott életbölcsességgel, amit végig magában hordoz. Tatjána nem tipikus nõ. Inkább olyan, aki ritkán enged bepillantást a gondolataiba, rejtõzködõ érzelmi életébe, de amikor megteszi, amikor megszólal, akkor olyat mond, ami elemi erõvel rázza meg, és téríti észhez a még valamit érzõ embereket, vagy váltja ki értetlen rosszallását az elsekélyesedett, elbutult, eltompult erkölcsû embereknek.

És az élettõl, az emberi játszmáktól, testi szenvedélyektõl megcsömörlött Anyegint olyan elemi erõvel rángatja ki önmagából, amitõl õ maga is halálra rémül, és inkább visszakozik. Mert ezzel az erkölcsi, naiv tisztasággal szemben nincsenek eszközei. De valami visszavonhatatlanul megmozdul benne, mélyen legbelül, és összeroppantja a párbaj után.

A fim tele van végtelenül megrázó, az emberi lélek legmélyebb rezdüléseire alapozó jelenetekkel. Ilyen pl. az a rész, amikor Tatjana megvallja az érzéseit, leplezetlen tisztasággal és naivitással hisz és reménykedik, és nem a szokásos meghódítalak különféle fortélyokkal és színészi játszmákkal c. felszínes taktikákat játssza, amivel úgymond egy úri nõnek becserkészni illik a férfi szívét. Nem. Õ önmagát adja, és ez annyira elementáris erõvel sújt le a férfira, amit nem bír el, amire nem érzi magát méltónak, ami túlságosan felborítaná a kényelmes kis életét, ezért elmenekül elõle.S a nõ lehajtja a fejét, fáradtan, megtörten, megalázottan-mindez annyira szép.

A záró jelenet pedig hatalmas katarzist okozott nekem, kevés ilyen csodálatosan felépített, intelligens és megrázó záró akkordot láttam életem során, de ehhez kell az a zene is, ami tökélyre emeli a szavak, az érintések, a gesztusok erejét. Kell oda a nõ zokogása. Kell a férfi vad kétségbeesése, és szívettépõ önmarcangolása, kell az összeomlása. Mert fordul a kocka, erre pedig kevés példa van, hogy egy kocka ekkorát forduljon.
Ez egy olyan szerelem, ami valószínûleg nem múlik el soha. Ha megélték volna, ha átadták volna magukat neki fizikálisan is, akkor lehetséges, hogy elveszítették volna, mert egy ilyen Anyegin típusú férfi belefárad abba, amit egyszer megkap.Csak így maradhatott meg nekik örökre.

Tatjana szerintem a nõi nem legfelemelõbb méltóságának megtestesítõje a klasszikus irodalomban. A verses formában íródott dolgokért nem annyira rajongok, de ez a film számomra tökéletes, szeretem, és néha elõveszem, de csak ritkán. Mert ezeket a dolgokat ritkán is elég látni ahhoz, hogy feltöltsenek.

10/10.

Cidri: Le a kalappal" a hozzászólásaidért! :)

8 / 10 Orosz klasszikus darab . Egy kicsit már a multé , de még mindig jó film.

Hát... szerintem ha valami, a szerelem alapos mélyszántást végez az emberben; kihoz vagy elfojt olyan tulajdonságokat, amelyek nélküle rejtve maradnak vagy elburjánzanak; és az ember maga sem ismer saját magára, a környezete fõleg... ez az egyik. Szóval nem is a "kiemelkedõ" szót használnám, inkább ellenkezõleg, a "mély"-et vagy elmélyülõt.
A másik, hogy valamennyire "összeolvadunk" a másikkal, nem tudjuk például úgy bántani, hogy ne fájjon vissza. Egy másik orosz író - Tolsztoj - zseniálisan fogalmaz:


"A másik csalódás és öröm a veszekedés volt. Levin nem tudta sohasem elképzelni, hogy közte s a felesége közt más viszony is lehet, mint gyengéd, tiszteletteljes és szeretõ, s mindjárt az elsõ napok egyikén hirtelen úgy összevesztek, hogy Kitty azt mondta, Levin nem is szereti õt, csak saját magát, sírva fakadt, és hevesen hadonászott. (...)

Levin most értette meg elõször világosan, amit akkor az esküvõ után, amikor a templomból kivezette, még nem értett. Most látta, hogy Kitty nemcsak hozzá tartozik, de azt sem tudja, hol végzõdik a felesége, s hol kezdõdik õ. Abból a kínos kettõsségbõl értette meg, amit ebben a percben érzett. Az elsõ pillanatban megsértõdött; ugyanabban a pillanatban azonban már azt is érezte, hogy nem lehet megsértve, hisz a felesége - õ maga. Az elsõ percben olyasmit érzett, mint aki hátulról hirtelen erõs ütést kap; dühös bosszúvággyal fordult meg, hogy elkapja a bûnöst, s arról gyõzõdik meg, hogy maga ütötte meg véletlenül önmagát; nincs kire haragudnia, a fájdalmat el kell viselni s le kell csendesíteni.

Soha többé nem érezte ezt ekkora erõvel, de most, elsõ alkalommal, sokáig nem tudott magához térni. A természetes érzés azt követelte, hogy igazolja magát, bebizonyítsa Kittynek, hogy õ a hibás, de ezt bebizonyítani annyi lett volna, mint még jobban fölingerelni, s még nagyobbá tenni a szakadást, amely az egész bánat oka volt. Egy megszokott érzés arra késztette, hogy ledobja magáról s ráhárítsa a bûnt; egy másik, erõsebb, hogy ne engedje a keletkezett repedést tovább szélesedni, s hamar, minél hamarább elsimítsa. Ilyen igazságtalan vád alatt kínos volt megmaradni, de igazolnia magát, fájdalmat okozni: még rosszabb. Mint akit félálomban fájdalom gyötör, ki akarta tépni, elhajítani a fájó helyet, fölébredve azonban azt érezte, hogy a fájó hely - õ maga. Azon kell lennie, hogy a fájdalmat elviselje; s Levin ezt is igyekezett tenni.

Kibékültek. Kitty belátta a hibáját, de nem vallotta be, csak gyöngédebb lett, s a szerelem új, kettõzött boldogságát érezték. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy az efféle összeütközések a legváratlanabb és -haszontalabb ürügyekkel, mégpedig igen sûrûn, meg ne ismétlõdjenek. Az összeütközések sokszor abból eredtek, hogy maguk sem tudták, a másiknak mi fontos, s hogy ebben az elsõ idõben mindketten igen gyakran voltak rossz hangulatban. Amikor csak az egyikük volt rosszkedvû, nem dõlt össze a világ, de ha történetesen mind a ketten rosszkedvûek voltak, olyan érthetetlenül kicsinyes okokon kaptak össze, hogy késõbb sehogy sem tudtak visszaemlékezni rá, min is vesztek össze. Igaz, hogy amikor mindketten jó hangulatban voltak, az életörömük megkettõzõdött. Ez az elsõ korszak mégis mindkettõjüknek nehéz volt.

Az egész idõ alatt különösen elevenen éreztek valami feszültséget, mintha hol ebbe, hol abba az irányba rángatták volna azt a láncot, amellyel egymáshoz kötözték õket. Általában a mézeshetek, azaz az esküvõ utáni hónap, amelytõl Levin a hagyomány alapján annyit várt, nemcsak hogy mézesek nem voltak, de mindkettõjük emlékezetében életük legnehezebb, legmegalázóbb idejeként maradtak meg. Életük késõbbi során mindketten egyformán azon voltak, hogy ennek az egészségtelen idõnek, amikor ritkán voltak normális lelkiállapotban, ritkán voltak hûek önmagukhoz, torz és szégyenletes mozzanatait az emlékezetükbõl kitöröljék."


... szóval elõbb van az egymáshoz tartozás, az "összeolvadás" - az, hogy kötelékben érzik magukat -, mint az, hogy olyan jól ismernék egymást.
És hát ez nem feltétlenül valami idilli dolog - bosszantó, fájdalmas, megalázó, és mi még -, de mégis nagyon erõs.

Írta valaki korábban, hogy "A film végén Tatjana zokogását (fõleg Tyler eltúlzott, hiteltelen játékával) teljesen oda nem illõnek tartom, ha jól emlékszem a regényben sokkal hûvösebb volt ez az elutasítás, sokkal fölényesebb."

... de a regényben maga mondja, hogy õ még mindig szereti Anyegint:

"Szeretem még (mit rejtegessem?),
De másnak szánt a sors oda,
S hûtlenné nem leszek soha."

... és szerintem azért sír, mert nem tudja úgy bántani - elutasítani -, hogy neki ne fájjon ugyanúgy:)

Köszi, ez tényleg nagyon jó. :)

Tatjana majdnem teljesen passzív figura.
Amikor Puskin bemutatja, úgy mutatja be, hogy mit nem csinál és mi nem jellemzõ rá.

"Szülõinek nem hízelegne,
Nincs nyájaskodó mosolya;
Mint kislány sem vegyült soha
Ugráló, víg gyermekseregbe,
Ablaksarokban elvonul,
S elül egész nap szótlanul.
(...)
Ilyenhez nem vonzotta kedve,
Babát kezébe nem fogott,
Divatról, városról fecsegve
Babával nem társalkodott.
Kedvét a csínyekben se lelte,
A rémtörténet érdekelte;
Ha tél volt, éj volt és sötét,
Az fogta meg jobban szivét.
Mikor dajkájuk összeszedte
Olgusnak künn a társakat,
Széles mezõn nem játszogat,
A kergetõsdit nem szerette,
Untatta lárma és zsivaj,
Szilaj játék, csengõ kacaj.

Szeretett az erkélyen állva
Felvillanó fényt várni meg,
Ha foszlik az ég homálya,
S halványul a csillagsereg,
Szín játszik már a földszegélyen,
Szél jön, hajnalfutár, s a szélben
Lassan megnõ a virradat."

Tatjana az üres, passzív várakozás.
Az õ életében Anyegin volt a felkelõ nap. Ahogyan a nap sem azért jön fel, mert megérdemli a föld, úgy õ sem azért vált Tatjana életének melengetõ és ébresztõ központjává, mert megérdemelte... hanem mert megvolt benne a mozgékony elevenség, és mert eljött az ideje.
Õ utazott, hódított, provokált, pásztázta a horizontot - ugyan utóbb kiüresedve, rutinszerûen -, de Tatjanához képest õ legalább élt és ebben a világban, nem pedig regényes képzelgésekben élt.

Egyetértek azzal, aki azt írta korábban, hogy "Az igaz szerelem, az egyetlen, csak egyszer adatik meg az életben. Vagy felismered, vagy nem. Készen állsz, vagy nem."

Tatjana szerintem felismerte és készen állt rá.
Valaki írta korábban, hogy õ követi el az elsõ lépést. Ez szerintem csak részben igaz.
Anyegin mozgékonysága és világlátottsága nem személy szerint neki szólt, de hatott rá... nem ez volt az elsõ lépés, de ez volt az elsõ hatás.
Erre lépett Tatjana a levél megírásával, önmagától, a tétlen, várakozó önmagától teljesen eltérõen.
Mint ahogyan a nap sugaraitól megmoccan a földben az élet, és a napsugarak felé törekszenek-bomlanak a levelek, úgy mozdult õ teljesen ösztönösen Anyegin felé.

"És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni."

... attól ez nem magabiztos lépés, Tatjana nagyon is tisztában van azzal, hogy függ - mint ahogyan a növények is elsorvadnak, ha nem éri õket napfény.

Szerintem teljes félreértés az, hogy Tatjana "megadja magát", "elnyúlik a vadász elõtt" - éppen a fordítottja történik, a saját világában tetszhalottként vegetáló lány életjelet ad; noha Anyegin ezzel - és általában a kiforratlan, hallgatag Tatjanaval - semmit nem tud kezdeni, azon túl, hogy elismeri, "költõi jelenség".

Az sem igaz, hogy Tatjana sürgeti Anyegint; Anyegin maga feltételezi - a kor általános elvárásaival összhangban - hogy Tatjana vallomása azt jelenti: neki a példás családi élet kerékvágásába kellene beilleszkednie, és ezt a keretet nem tudja elképzelni élete útja köré; mint ahogyan azt is feltételezi, hogy Tatjana könnyen ki fogja heverni az elutasítást.

"De - meg ne bántódjék miatta -:
A lányszív gyakran váltogatja
Álmokkal könnyû álmait,
A fa is változást tanit,
Lombot cserél, ha új nap érte,
Ez égbõl rendelt végzete.
Maga még fog szeretni, de...
Kérem, tegyen féket szivére,
Jöhetne más, ki drága bért
Fizettet a naiv hitért."

... ebben azonban téved, kétszeresen is. Elõször azért téved, mert csak a hallgatag felszínt veszi észre és fogalma sincs arról az idegenségrõl és magányról, amelyben Tatjana addig élt és amelyet õ kezdett el olvasztani körülötte. Nem tudja, hogy a másik számára õ mennyire alapvetõ fontosságú és mennyire egyedi; érdemeitõl vagy azok hiányától teljesen függetlenül. Másodszor azért téved, mert nem ismeri Tatjana állhatatosságát - õ maga nem állhatatos, azok a nõk, akiket szakmányban csap le mások kezérõl, szintén nem.

Tatjana ebbe az alig-kalandba majdnem belesorvad, azután túléli, és ami nem öl meg, az erõsít - éppen azt valósítja meg az életével, ami Anyegin elléháskodott, értelmetlen életébõl megszólította õt: a nagyvilágiságot, az eleganciát, a prominens szerephez felnövekedést.

El kell telnie bizonyos idõnek, hogy megszülessen a fordított hatás is: Anyegin elkezdi megvalósítani az életével azt, ami Tatjana életébõl megszólította: a visszavonulást, elcsendesedést, passzivitást, álomiságot, költészetet... nem biztos - noha nem is kizárt - , hogy Anyegin "elkárhozott", az viszont valószínû, hogy ami az életét tartalommal meg tudja vagy tudná tölteni, az nem anyagi, nem világi, nem racionális...

"Mellesleg éppen akkor lett szerelmes Tatjánába, amikor a herceg feleségeként látta viszont. Ha nem így történik, hanem mondjuk egy vidéki földmûves oldalán látja meg, akkor is beleszerelmesedett volna?"
- nem is tudom, szerelemnek nevezhetõ-e egyáltalán... szerintem õ akkor ismerte fel a sorsszerûséget, a fordított irányú függést: hogy mindenbõl kiábrándult, hogy semmiben nem tud megnyugvást találni, ami evilági - és hogy Tatjanaban még mindig megvan az, ami õt ebbõl ki tudja vezetni, a sikerekrõl való lemondás, a világ torzulásainak felismerése, az elcsendesülés, a ragaszkodás, a könyvek, az irodalom, a költészet szeretete:

"A pompa s fény káprázatában
Házam s estélyes életem,
Sikereim a társaságban:
Csak talmi díszem, megvetem...
Itt hagynám ezt a torz világot,
Itt ezt az ócska mascarade-ot,
S vállalnám fény, zsivaj helyett
Könyvpolcomat, vad kertemet,
Multam szegényes házatáját"

... és Tatjana szerintem ugyanúgy téved Anyegin megítélésében, ahogyan annak idején Anyegin az övében: ugyanúgy csak a felszínt veszi észre, hogy õt hercegnõként már megbecsülik:

"De most! - lábamhoz mért borult?
Milyen gyarló érzés igézte?
Ily hûvös észt s ilyen szivet
Gyarlóság rabbá hogy tehet?"

... de szerintem a helyzet úgy áll, hogy hercegnõ korában tanulja meg becsülni Anyegin Tatjanaban azt, ami lánykorában is és késõbb is, azóta is a sajátja volt és maradt.

Háromféle ember van a földön: az elsõ már tizenévesen olvassa, a második, aki harminc körül kap rá és a harmadik aki soha nem érti meg! Még van esélyed a második csoportra!

Elõre is elnézést kérek mindenkitõl,aki kedvelné Puskin eme vagy bármelyik mûvét,vagy az orosz romantikus irodalmat amblokk!
Nem tudom,ez a filmváltozat milyen,de regény formájában katasztrófa,nem tudtam megõrizni a hideg véremet,annyira idegölõ a stílusa.Végig olyan érzésem volt,amikor hangos könyvben hallgattam,hogy a regény elsõ 2-3 fejezetére az egész életemet pazarlom,kb. olyan eseménydús volt.Nem is bírtam egy nap tovább.Nagyon remélem nem ezt,vagy valami efféle orosz csodát húzok magyar érettségin!Kb. annyi értelme van az efféle regényeknek,mint egy latin-amerikai szappanoperának,csak régebbi idõben játszódik és vannak benne költõi eszközök-hasonlat,antik utalás,stb.-,ami halottnak a csók szintû,sztori ügyileg legalább is.

Mindannyian szegényebbek lennénk, ha Tatjána levele nem születik meg. Azonban az is igaz, hogy ezt a levelet Tatjánának nem lett volna szabad elküldenie, hanem a fiókjában, de leginkább a szívében kellett volna õriznie. És ha Anyegin majd arra megérik, akkor fejtse meg Tatjána titkát maga. Ha meg nem érik meg, akkor nem is volt érdemes rá.

Attól függetlenül ennél a jelentnél megszakad az ember szíve.De akkor is MENJEN!!!!

Bizony! Tatjánát egyszer már majdnem tönkretette . Nem volt joga hozzá hogy felkeresse és felzaklassa.A saját hülysége volt az egész, viselje a következményeit.

Kötyike. :)

.

Az a függõség a port.hu káros hatása. :)