A "nincs másik élet"-hez meg csak annyit: "Legyen neked a te hited szerint"...

Távozz tõlem, Sátán! "Jobb, ha nem látjuk a haldoklók küzdelmét?" Ahelyett, hogy mellette ülnénk, és nem az üres ággyal találkoznánk, vagy a telefonba mondanák, hogy "elment"? FRognánk a kezét, letörölnénk a homlokát, hogy érezze, elkísérjük, ameddig tehetjük? "Méltó partner az orvos?" Tízezerbõl egy-kettõ! Aki tudja érti a lelket is, nem csak a molekulákat, meg a gyulladásos folyamatokat, meg a stádiumokat? Nevetnék, ha az elmúlt években elvesztett hozzátartozókkal - és egészségügyi személyzettel - kapcsolatos tapasztalatok miatt nem volna kedvem sírni inkább!!! Bocs az offért...

" ha a stáb és Szabó István nem a nemzetközi filmforgalmazást tartotta volna szem elõtt, és magyar színésznõnek adta volna a fõszerepet, "

Ezen én is sokat tûnõdtem, miért alkalmaznak külföldi színészeket magyar rendezõk. Nyilván egy részrõl a sznobság játszik szerepet, de talán az is, hogy nem akarják, hogy egy ismert színészt a korábbi jellegzetes szerepével azonosítsanak a filmben. Mint, ahogy Bárdy örökre Gugyerák maradt a nézõk szemében.-

Kedves Vinogradov, és kedves Greghouse.

Miután mindketten a barátaim vagytok, - természetesen csak olyan formában, és úgy, ahogyan ez a neten ismeretlen emberek között lehetséges, ráadásul mindkettõtöket más-más dolog miatt, de nagyon jó fejnek tartalak, - nekem borzasztó kínos látni, amikor két jó fej valami butaság miatt összeugrik, ahelyett, hogy jól eldumcsizna egymással.
Ugyanakkor jól tudom, hogy a fogadatlan prókátor szerepe a világ leghálátlanabb dolga, ugyanis az illetõ kívülállóként a saját fejére zúdíthatja mindazt az indulatot, ami a két vitába keveredett ember között felhorgadt.
Nem mondom azt, hogy béküljetek ki, mert az túl egyszerû lenne, inkább azt mondom, ne adjátok fel ilyen könnyen.
Mindketten sokat tudtok a filmrõl, nagyon jól, harmadik olvasók számára is élvezetesen, elgondolkodtatóan, információgazdagon írtok a filmekrõl, talán nem kéne ilyen kurtán-furcsán abbahagyni ezt a diskurzust.
De hogy ne csak a levegõbe beszéljek, néhány gondolatomat én is behozom a beszélgetésbe, aztán majd meglátjuk, mi lesz belõle.
Én nem vagyok filmes szakértõ, mint ti, nem tudom egy rendezõ filmjeinek stílusát elhelyezni egy képzeletbeli filmes palettán, és összehasonlítani õket stílusjegyek, történelmi háttér, identitásproblémák és a filmmûvészetben elfoglalt helyük alapján.
Mint nézõ, szubjektív, vitatható, benyomásokra, tetszésre, katarzis-élményre, vizualitásra épülõ véleményt tudok mondani.
Számomra a legemlékezetesebb Szabó filmek a Szerelmesfilm, és a Redl ezredes.
A Szerelmesfilm a hatvanas évek fiatal értelmiségének útkeresése, egy diákszerelmen keresztül, amely nem tudja függetleníteni magát a kelet-európai, és különösen a magyar történelmi háttértõl, és a két fiatal egymásra találása, majd elszakadása egymástól tulajdonképpen csak keretéül szolgál a mindnyájunkban gyökerezõ, minden lélegzetvételünkben, önkéntelen mozdulatunkban jelenlévõ történelem számára, amely annyira belénk ivódott, hogy a legteljesebb magánéleti, emberi megnyilvánulásainkat is megmérgezi, szertefoszlatja, szétmarja.
Számomra a Szerelmesfilm legemlékezetesebb, legszívszorítóbb pillanata a legutolsó jelenetek egyike, amikor Bálint András, aki azért megy ki Franciaországba, hogy a régi szerelmével találkozzon, már hazafelé indul, és a pályaudvaron, ahol az induláság még van néhány perc, leszáll a vonatról, hogy vegyen egy újságot.
És amikor kilép a pályaudvar kapuján, akkor jön rá, hogy tulajdonképpen Franciaországból, és Párizsból nem látott semmit, mert a múlt, és a magyar történelem annyira fogva tartotta, annyira utánanyúlt, hogy egész idõ alatt csak a régi, a magyarországi, évtizedekkel ezelõtti dolgokkal foglalkozott, és ahogy megpróbál az utolsó néhány percben valamilyen emlékképet magával vinni ebbõl az utazásból, ahogy nézi, hogy a délutáni langyos napsugarak ferdén beesnek a szûk utcába, ahogy a rendõr mosolyogva odaint valakinek, ahogy a sarki kávéház teraszán a fiatalok összebújnak, egy békés, nyugodt párizsi utcaképet látunk, és Bálint András csak áll, összehúzott szemmel, és ebben a képben minden benne van, a szerencsétlenségünk, a bénaságunk, az elszalasztott lehetõségek, az, hogy egy magyar fiatalember a hatvanas évek végén kijut Franciaországba, és nem tud vele mit kezdeni, s talán soha még egyszer ilyen lehetõsége nem lesz az életben, benne van az egész történelmünk, az, hogy mindig mindenhol mi húztuk a rövidebbet, a csóróságunk, a szánalomraméltóságunk, a balsorsunk, a szívszorító mivoltunk.
Ha Szabó István csak ezt az egy jelenetet forgatta volna le életében, akkor is kitörölhetetlen része lenne a magyar filmtörténetnek.
A "Redl ezredes" szerintem a "nagy trilógia" legjobban sikerült darabja, még a "Mephisto"-nál is jobb, emlékezetesebb, súlyosabb, és ha nem lenne annyira "magyar történelem-specifikus", legalább olyan nemzetközi elismerést vívhatott volna ki, mint a "Mephisto", amely egyébként teljesen megérdemelten nyerte el az Oscar-t.
Természetesen, azt mindnyájan tudjuk, hogy a kelet-európai filmek az Oscar -díjért induló versenyben - különösen a rendszerváltás elõtt, - mindig valamiféle különleges ízzel, jelentõséggel, a "sorok között való olvasás" izgalmával bírtak egy nyugati kritikus, vagy nézõ számára.
Wajda "Vasember" címû filmje, a szovjet "Moszkva nem hisz a könnyeknek", vagy Menzel filmjei, a "Szigorúan ellenõrzött vonatok", de még inkább az "Üzlet a korzón" mind-mind ebbe a sorba tartoztak.
Brandauer elképesztõen nagy színész, az alakításait nyugodtan nevezhetjük zseniálisnak ezekben a filmekben, és ahogy a további filmes pályafutását figyeltem, soha nem kapott még csak hasonló jelentõségû, súlyú, értékû szerepeket, mint Szabó filmjeiben.

A "Bizalom", - amit egyébként szintén jelöltek Oscarra, - két nagy színész , Bánsági Ildikó és Andorai Péter jutalomjátéka, amelyben két idegen, egymás iránt bizalmatlan ember a történelem poklában, kényszerû összezártságban nagyon lassan megnyílik egymás felé, olyannyira, hogy végül a lelki lemeztelenedésük sokkal katartikusabb élmény a nézõ számára, mintha testi intimitásokat mutatna a kamera. Nagyon jelentõs film, de egy kissé mintha el lenne felejtve, kevés szó esik róla, és nagyon ritkán bukkan fel valahol.


"Az ajtó" címû könyvet én nem olvastam, - ez lehet rossz, de lehet jó is, hiszen elõítéletmentesen tudtam leülni a filmet megnézni, - tehát csak arról tudok beszélni, amit láttam a képernyõn.
Szép film, jó film, de semmiképpen sem "nagy" film.
Ha egyszer láttad, nem érzel késztetést arra, hogy még egyszer megnézd - ami számomra a tetszés, a minõség, a maradandóság egyik csalhatatlan fokmérõje.
Helen Mirren kitûnõ színésznõ, jól tudott azonosulni egy idõs, a történelem viharában rengeteg viszontagságot átélt magyar asszony figurájával, de azt kell mondjam, ha a stáb és Szabó István nem a nemzetközi filmforgalmazást tartotta volna szem elõtt, és magyar színésznõnek adta volna a fõszerepet, akkor mondjuk Törõcsik Mari félkézzel játszotta volna le a vászonról Helen Mirrent. Ezt a korrektség kedvéért mindenképpen le szerettem volna írni.
Ahogy valaki elõttem írta, a film tulajdonképpen kerek kis epizódok laza egymásutánjából áll, amelyek igazából nem állnak össze kerek egésszé, a linearitás folyamatosságát nem éreztem átívelni a filmen, még a filmes megoldás, az egy-egy epizód végén elsötétülõ kép is mintegy az adott jelenet lezárását volt hivatott kifejezni.
A történet szép, elgondolkodtató, tragikus, némiképp meg is magyarázza az idõs asszony, Emerenc tüskésségét, érdes modorát, zárkózottságát, mégsem tudott megérinteni igazán, katarzis nem történt, - lehet, hogy ez nem is volt feladata a filmnek, - sõt, a film vége után inkább valamiféle hiányérzet alakult ki bennem.
A párbeszédek idõnként kifejezetten mesterkéltnek hatottak, érdekes módon, miután családi körben néztük a filmet, bizonyos részeknél, Emerenc nagyívû, filozófiai fejtegetéseinél egyszerre mondtuk, hogy "Így nem beszél egy egyszerû asszony, az biztos".
A dramaturgok feladata lett volna, hogy életszerûbb, hihetõbb formába öntsék az írónõ biztosan nagyon színvonalas mondatait, amelyek olvasva valószínûleg belesimultak a regénybe, de a filmes élõbeszédben sokszor természetellenesnek hatottak.
Az operatõri munka az, amely nemhogy kifogástalan, de egyenesen zseniális, - Ragályi Elemér már sokadszorra bizonyította be, hogy méltó helye van a világ legjobb operatõrei között, - a film képi megvalósítása gyönyörû, sokszor mintha megelevenedett festményeket látnánk magunk elõtt.

Néhány apró anakronisztikus hiba is elõfordult a filmben, például a mûtõsök zöld színû ruhája a történet után csak évekkel késõbb terjedt el a kórházakban, mert akkor gondolták azt, hogy a zöld szín megnyugtatólag hat a betegekre.
(Ezt sajnos személyes tapasztalatból tudom).
A hatvanas években az úgynevezett "kocka Lada", - még eredetibb nevén Zsiguli - egyáltalán nem volt az utcákon, mert a Szovjetunióban ugyan elkezdték már gyártani, de hozzánk csak a 70-es évek elején jutott el.
Akkoriban a taxi vállalat Moszkvics, Volga, illetve kissé ormótlan Warsawa autókat használt, Zsigulit egyáltalán nem.
A parlamenti jelenetnél a televíziós kamerák fazonja is teljesen más volt, egy forgatható, négy objektíves kamera volt használatban, a szögletes, a tv mératarányaihoz hasonló objektív csak sokkal késõbb terjedt el nálunk.

És a legnagyobb melléfogás, aminél egyenesen felszisszentem, amikor a Kossuth díjjal kapcsolatban Tibor azt mondja Magdának, hogy a kultuszminiszter keresi.
Ezt a kifejezést - kultuszminiszter - egészen a rendszerváltásig, ember ki nem mondta, és nem használta a szocialista Magyarországon!
Kulturális minisztert, sõt, leginkább mûvelõdésügyi minisztert mondtak az emberek, írtak le az újságírók, vagy mondtak be a hírolvasók.
A "kultuszminiszter" szó ugyanis valószínûleg a háború elõtti idõk rossz asszociációit sugallta az emberek és a hivatalos szervek számára, éppen ezért, soha senki nem használta.
Az autókra, orvosi köpenyekre vonatkozó hibák nem annyira jelentõsek, de egy ekkora bakit már észre kellett volna vennie Szabó Istvánnak, vagy a stáb többi tagjának, ez nagyon nagy hiba volt.
Természetesen igazságtalan lennék, ha nem beszélnék a film erényeirõl, a kitûnõ színészi alakításokról, - a mesterkélt párbeszédektõl függetlenül, - az érdekes, megrendítõ történetrõl, Emerenc bonyolult életútjáról, nehéz sorsáról, rossz, máig kiható döntéseirõl, az állatok jelentõs, kedves, szívhezszóló szerepeltetésérõl a filmben, de összességében egy kissé szétesõ, erõtlen, súlytalan, nem maradandó alkotást látott a nézõ a képernyõn, - legalábbis én, akivel persze nem kell egyetérteni.
Még az is felmerült bennem, hogy egyáltalán, szükség volt-e ezt a történetet így, nagyjátékfilm formátumban megfilmesíteni? Szerintem annyi "nem volt benne". A tv játék forma talán sokkal alkalmasabb lett volna Szabó Magda regényének filmes adaptációjához.
A filmben felbukkanó kérdések, - meddig tarthatunk magunk mellett valakit, akit szeretünk, és mikor kell elengednünk, sõt, a szenvedésének véget vetendõ, hozzásegíthetjük-e az életbõl való önként távozáshoz, - viszont valóban elgondolkodtató, súlyos, és továbbgondolásra, megbeszélésre váró kérdések...

Sorozatfüggõnek: ritka eset, de teljesen egyetértek. Ettõl jó a film, amit írtál.

Vénasszonyok nyara: orvosként azt kell, hogy mondjam, jobb, ha nem látjátok a haldokló betegek küzdelmét (ez természetes), és egy sincs közöttük, aki ne ragaszkodna utolsó percig az életéhez. Nincs másik élet. Amíg az ember egészséges, könnyen beszél: "ha én ilyen beteg lennék". Ha úgy alakul - minden megfordul és küzd. És ebben (ha hiszed, ha nem) EBBEN a heroikus küzdelemben méltó partner az orvos. Ne ítélj - nagyon más az élet, más a film.

"Aki szeret, annak ölni is tudnia kell. Magyarul: miért hisszük azt, hogy MINDENÁRON MEG KELL MENTENÜNK VALAKIT, AKI ERRE NEM TART IGÉNYT???"

Nagy igazság! Álságos az egész mai orvostudomány és valóban álhumánum erõszakkal életben tartani és szenvedésre ítélni halálos beteg embereket, akik szeretnének méltósággal távozni a földi létbõl.

Szabó István legõszintébb gesztusa a Kishonti Ildikó által megformált figura filmre vitele a "Bizalom"-ban.
Aki látta azt a személyt, az megérti a világpolitikát, a gazdasági válságok okait, Magyarország összes problémáját, mindent.

Sajnos, nem olvastam a könyvet, de a film megnézése után feltétlenül megteszem. Nekem tetszett a film , nem bántam meg, hogy szombat esti programként ezt választottam. Azonban érdekes, hogy szinte mindenki a rendezõi felfogásról, Szabó eddigi munkájáról stb. írt véleményt. De eddig semmit nem olvastam a hozzászólóktól arról, ami engem a legjobban felkavart és megragadott a film cselekményébõl. Persze ki mit szûr le egy alkotásból, az mindenkinek egyéni jellemén megy keresztül. Számomra a kulcsmondat a következõ volt: Aki szeret, annak ölni is tudnia kell. Magyarul: miért hisszük azt, hogy MINDENÁRON MEG KELL MENTENÜNK VALAKIT, AKI ERRE NEM TART IGÉNYT??? Emerenc sem akarta, hogy leleplezzék, hogy valaki megtudja a titkát, hogy valaki megmentse. Õ azt akarta, hogy hagyják elmenni, ha úgy látja jónak. Õ is segített a másik nõnek, amikor az úgy gondolta, neki már az a jó, hogy elmenjen. Emerenc azt mondta az írónõnek: egyszer te is el fogod altatni a kutyádat. Az írónõ nem értette meg a lényeget. Az emberek néha azért akarnak mindenáron segíteni a másikon, hogy megnyugtassák a saját lelkiismeretüket. "Én észrevettem a bajt, én segíteni akartam, én mindent megtettem érte" stb. Holott a nagy okos írónõ csak elárulta és megszégyenítette mások elõtt. Nem mindenkinek az a fontos, hogy meddig húzza, hanem az, hogy hogyan: becsületben, tartásban, emelt fõvel távozzon. Emerencnek azt tanította a nagyapja: tanuld meg, hogy ne szeress senkit. Szerencsére nem fogadta meg, de valahogy mindig olyat szeretett, /ember, állatot, férfit, gyereket/ aki vagy nem volt rá méltó, mert becsapta, vagy elvették tõle a szeretete tárgyát. Szerintem az írónõ sem érdemelte meg Emerenc szeretetét, mert igazából sosem értette meg ezt a csodálatos lelket. Aki mellesleg mindig rápirított a maga mélyen bölcs eszével. Magda csak valami rosszul értelmezett emberbaráti szeretetbõl akart rajta segíteni, de csak kiterítette õt a többiek szeme elé, amit Emerenc nem bocsátott meg neki. Különb volt a kutya, aki percre megérezte a szeretett lény halálát. Õ volt az egyetlen olyan teremtmény, aki feltétel nélkül szerette õt, aki az is elviselte, hogy igazságtalanul megveri, /zseniális volt a jelenet, ahogy Emerenc veri a kutyát, az meg lesunyva, szûkölve, halálra rémülten tûri, aztán egyetlen bocsánatkérõ szóra arcon nyalja a szeretett gazdát, mert ÉRZI, hogy igazából nem õrá haragszik./ Nem tudok mást írni most errõl a filmrõl, engem mélyen megérintett, aki nem ért velem egyet, nyugodtan tegye meg.

Mindig élvezettel olvasom hozzászólásaidat. Mivel ennél a filmnél már letettem a voksomat láthatod nem veled, érted vitatkozom.
Mindkettõtök álláspontja (te és Vinogradov) izgalmas. Alapból kár ízlésekrõl vitatkozni mivel az mindig a saját személyiségünkön szûrõdik át és nem nehéz rájönni, ahányan vagyunk annyi megközelítési mód.
Bizony nagy önkontrollra van szükség ahhoz, hogy képesek legyünk belátni tévedéseinket vagy érveink elfogyását és bizony, nehéz azt is tudomásul venni bizony kifogytunk belõlük tudom, mert én voltam már ebben a "csapdában".
Ekkor két lehetõség van a szintézis mással vagy a vita porondjának elhagyása.
Amint egy alkotás vagy alkotója erõsen hat ránk akkor az elsõ élmény hatására nem igazán boncolgatunk esztétikát vagy filmes megvalósítások mikéntjét, hagyom , hagyjuk a sodrás , hatás elementáris erejét hatni.
Aztán késõbb fogalmazzuk meg hiányérzeteinket vagy azokat pontokat amiket elvárási rendszerünkben nem találtuk
megfelelõnek.
Sokan a regényt kérik számon Szabó Istvánon, azon "sírnak" , hogy kimaradnak fontos részletek:
"Az egész filmnek nincs semmiféle íve. Látszik, hogy úgy van megalkotva, hogy mentek sorra a regény fejezetein: Megismerkednek, pipa; megtalálják a kutyát, pipa; Magda beléphet az ajtón, pipa... De azzal nem törõdnek, hogy mûködjön a filmen. Nincs egyetlenegy fejezet sem kibontva, az a néhány perc pedig amit egy-egy könyvbeli fejezetre szánnak, nevetségesen kevés.
A beállítások irritálóan ostobák. A flashbackek különösen. "
Arra nem is gondolva, hogy a film és regény eleve két külön kifejezési forma, nem ua. teljességet képviselik, de ua. azt gondolatiságot és mindkettõ nagyon határozottan és következetesen sugároz egy világot, élethelyzetet és fájóan szép emberi tulajdonságokkal szembesít.
Mindkét alkotást a személyes élmény gyötrelmei a megélt helyeztek drámája és természetesen lírája fonja át, azonosságban a korral és azzal a félelemmel amit a kor "szûk levegõjének" nevezhetünk.
Természetesen az is rendkívül izgalmas mit mondhat Szabó Magda és Szabó István a mostani 20s 30s éveit taposó fiataloknak evidens , hogy nem azt amit 60-70 éves fejjel mi éltünk át, bár mi gyermekként éppen eszmélõ tudattal de éppen követve az írót és a film rendezõjét.
Ma napság elég nehéz klasszikus értékeket közvetíteni Szabó Magdával élve kifogytunk a Régimódi történetekbõl.
Intenzívebben élünk, gyorsan tanulunk és még gyorsabban felejtünk hiszen korok jönnek és mennek és "eliramlik az élet".
Az ajtók nagyon kicsit nyitva vannak, majd végleg becsukódnak profán létünk, örömeink és bûneink velünk porladnak el vagy lépnek át a nirvánába, üdvözülésbe, reinkarnációba, kinek-kinek tetszése és vallása szerint.
Egy bizonyos az ajtónk be és ki kell lépni.
Tisztelettel mindkettõtök felé : perry

Egyes hozzászólási elemekre reagálva.
Érdekes, sokan együtt értékelik az alkotók sorsát mûveikkel. Ha én ezt tenném, bizonyos utólagos információk birtokában elég sok író, színész, mûvész mûveit kellene "kihúznom". De nem, mûveik nekem "ott vannak" (és ott is maradnak).
Ami a megalkuvást illeti, a Mephisto kétségbeejtõen jól ábrázolja, és most nem is paszíroznám, ki, hol, mikor és hányan... Nagyon régen láttam, lehet, felületesen emlékszem, van benne egy jelenet, ahol az emigráns oktatja ki a (kompromisszumot kötõ?)személyt. Akár így volt, akár nem, a maradó ilyen-olyan alkalmazkodása (bizonyos szélsõ határok kivételével persze)nekem emberibb, és ebben az értelemben szimpatikusabb, mint a védõháló biztonságából oktatóé. Tessen mondani, Mephisto színésze helyében hányan utasították volna vissza a vezér páholyába történõ meghívást?
A hit, az istenszeretet elvei pedig bennünk vannak. Emerenc, aki úgy élte életét, hogy nem kívánt senkire támaszkodni és inkább elszenvedte a megaláztatásokat (gyerekként is, felnõttként is) másoknak is megadta ezt a jogot. Azt, hogy ez helyes-e (túl az etika, törvény keretein vagy belül) saját életünk (is) diktálja.

Érdekes, jó film. Ne higgyétek, hogy nagyszüleink nagyon nagy többsége nem ilyen volt - megõrizte szuverenitását, úgy élt érzelmeiben, hogy utolsó percig önellátó akart maradni, s nem modorosság, hogy a segítséget kimondva, kimondatlanul rosszul tûri. Ezzel magára is csuk egy ajtót, s mikor ki kell nyitnia, önellátása képessége végét éli át. Az egész film benne van abban, amikor Grossman Évát várja, de nem akarja magányos sorsát deklarálni, várja, nagyon várja, s mikor nem jön el, a világ hálátlanságának érzi. Ja, igaza van. Azt, hogy adunk, gyakorta nem kell, mint tényt sem kimondani. Elfogadni, az az áldozat. Na, ennyi.

Sajnos nagyon gyenge adaptáció lett. Bár maga a regény is nehezen megfilmesíthetõ, de látható, hogy Szabó egész egyszerûen nem tudott mit kezdeni vele.
Az egész filmnek nincs semmiféle íve. Látszik, hogy úgy van megalkotva, hogy mentek sorra a regény fejezetein: Megismerkednek, pipa; megtalálják a kutyát, pipa; Magda beléphet az ajtón, pipa... De azzal nem törõdnek, hogy mûködjön a filmen. Nincs egyetlenegy fejezet sem kibontva, az a néhány perc pedig amit egy-egy könyvbeli fejezetre szánnak, nevetségesen kevés.
A beállítások irritálóan ostobák. A flashbackek különösen.
Ezért a filmért kár volt.

Bocsánat, nyilván én vagyok a hülye te meg a zseni.
Mea culpa, mea maxima culpa.