A kíváló énekesekkel, kíválóan elõadott örökbecsû Verdi mûvet pont a nagy-durranásnak szánt rendezés, Katerina Witt "gyanús" megjelenése, a csúszós szinpad, Amelia indokolatlan magassarkúja, az énekesek akrobatikus készségeinek követelménye a lehetetlen díszleteken, stb. vágták agyon.
Nagyban enyhítette viszont a keserû élményt Szeged város vendég-szeretete, a szabadtéri játékok rendezvénysorozat megnyitója, a polgármester Botka László köszöntõje, a személyzet kedvessége, segítõkészsége, és maga a város, ahova mindig szívesen visszatér az ember.

Egy interjúban a rendezõnek, Béres Attilának feltett költõi kérdésre "Mit keres a szegedi Dóm téren egy ezer négyzetméteres jégpálya?" itt a válaszom: s e m m i t! (A hivatalos közlés szerint egyébként 600 m2) Egy emberként "izgultuk" végig a báli jelenetet és a végén a tapsrendet, hogy az énekes szólisták és a kórus hanyatt-hasra ne essék a (mû)korcsolyapályán. A produkció egészétõl sem estünk hasra...sajnos. Csak röviden: az új miskolci színigazgató rendezése finoman szólva eklektikus volt, a "jeges" magyarázat az interjúban ("csúszós világ a politika mint a jég") erõltetett, gombhoz varr kabátot. A gomb neve: Katarina Witt. Igen ám, de a "gomb" meg szimplán "leszakadt": az agyonhájpolt, húzó név célból beharangozott Katarina Witt "szerepe" annyi volt, hogy az utolsó jelenetben a színpad leghátulján betolták egy trónuson, integetett egy bájos mosoly kíséretében...majd kitolták. Azokkal is jól kitoltak ezáltal, akik tõle várták a nagy durranást. A közönség, miközben azon töprengett a tapsrend alatt, sírjon vagy nevessen, elmulasztott egy jókora búúúzást, ami máshol ilyen esetben nem maradt volna el, amikor a tapshoz másodszor is betolták a "bálkirálynõt" egy újabb bájos mosoly és integetés erejéig. Ennyit a rendezésrõl. A díszletek és (fõleg) a jelmezek is ennek a hajánál fogva elõcibált koncepció(tlanság)nak voltak alárendelve. A karmester, Barnaby Palmer volt, némi keresgélés után felleltem, hogy a Szecsuáni Szimfonikus Zenekar (Sichuan Symphony Orchestra) zeneigazgatója. Kedves mosolygós, hórihorgas nagykamasz, és õ is "nadrágszerepben" mint színpadi kartársa, Oscar. Zömmel takarékos mozdulatokkal vezényelte el/le Verdi pattanásig feszült, feszes, pergõ zenéjét. Néhány bántó oboagikszert leszámítva nagyobb baj nem volt a zenekarral és a kórus is hozta a formát. Rálik Szilvia hangban-játékban-megjelenésben egyaránt kiváló Amélia volt, második áriájában extra szívszorító pillanatokkal. Õ tartotta a produkció legnagyobb, legmegbízhatóbb oszlopát. Wiedemann Bernadett fölényesen uralta szólamát és az egész Ulrika-jelenetet, nem-vártmegjelenése az opera fináléjának utolsó pillanataiban a rendezés legjobb ötletének tûnt. Õk ketten kiemelkedtek a garnitúrából. Tetszett Szemere Zita is, bár az elsõ képben (a "paralimpikonként" tolókocsiban általa ide-oda gurított fõbíró -ének: Rozsos István- jóvoltából) túlmozgásossá tette szereplését a rendezõ, második áriájából meg mintha kispórolt volna pár ékítményt. A hölgyszakasz mindenesetre jelentõsen erõsebb volt a "fiúkénál". A két összeesküvõbõl Dani Dávid szó szerint (test) magasságával tarolt, párja, Pataki Bence ("civilben" tudtommal Wiedemann Bernadett fia), ha nem is énekben, de mint mindenki más, eltörpült mellette. Fokanov Anatolij lett a "végsõ megoldás" a korábban kiírt, itt tévesen még mindig feltüntetett Szegedi Csaba majd Kálmándi Mihály helyett. Kutyahû, "Beamter"-típusú Renéje súlytalan, erõtlen volt az elsõ felvonásban, félve vártuk nagyjelenetét a harmadikban, de az elõzményekhez és a papírformához képest végül derekasan megoldotta az Eri tu-t és az alkatától talán távol álló és-vagy kissé hozzá igazított? szerepben elfogadhatóan teljesített. Az álarcosbál azonban tenor-opera: László Boldizsárnak bizony túl nagy falat volt-lett. A rendezõ által amolyan lúzer-királynak, ide-oda kúszó-mászó, csetlõ-botló, székrõl-székre ugrabugráló, olykor szinte hanyatt- és homlok-esõ "Guszti királynak" ábrázolt figurát "jól hozta" (ha ez "jó"!?), a voce azonban kevés. Nem kilóra, a mikroport ott úgyis segít, hanem súlyra, hogy látszólag önellentmondjak. Mert "kiló" és "súly": az nem ugyanaz, de nem ám! A megoldott, de gyakran mégis beszûkülõ, szorított magasságok, a sokszor könnyûzenés súlyú-súlytalanságú megoldások sajnos összhangban voltak a fentebb körülírt figura-ábrázolással; a végeredmény egy kedves, mackós, vesztésre ítélt és veszítõ, le- és elbukó nem-uralkodó lett...talán éppen ilyen volt maga III.Gusztáv is, de Verdi aligha ilyennek s z á n t a. Az est(e) legfénylõbb csillagai az égen és az említett jég-és bálkirálynõn csillogtak, a híres kristályok márkanevét nem írhatom le: tiltott termékreklám lenne :), kár, hogy a nagy távolság és a jelentõs takartság miatt nem nagyon látszottak a színpadmonstrum hátsó fertályában.