FeHér ElepHánt Kulturális Ajánló Portál www.toptipp.hu

AZ UTOLSÓ CSÁRDÁSKIRÁLYNÕ Deák Tamás Picaro
Sok éve már, hogy a Nézõmûvészeti Fõiskola megjósolta a színház halálát. Napjainkban ez már szikár valósággá válik, még a Romeó és Júlia második részében is a Vígszínház legyalázott romjai láthatók. Deák Tamás darabja az ingatlan-spekulációs színházvesztésen
túllépve, témáját fantasztikus horrorként fejleszti tovább, pompás szerepeket kínál, fordulatos, humorban is gazdag játék lehetõségét teremti meg.
Elrettentõen harsány az indítás, az urak a Csárdáskirálynõ slágerére ropják, míg a primadonna orálisan próbálja a rendezõt kielégíteni. De a kitûnõ szereplõgárda jóvoltából lassan a bemutatóra készülõ társulat, konfliktusoktól hangos percei tárulnak elénk. Thúry Tekla, a sorozat-sztárból Sylviává avanzsáló celeb, M.Simon Andrea alakításában heves hisztérika, aki eratomániájában még a törölközõbõl is frottír falloszt formál. A bonviván
folyvást ötleteivel nyaggatja a rendezõt, csecsemõ-naivitású törtetését Pintér Gábor, kimunkált karakterrajzban, találékony humorral ábrázolja.
Az igazi fordulópont a rendezõt játszó Robin László-nak az ügyelõvel, Egonnal folytatott töprengõ párbeszéde: szárazon kopognak a szavak, mégis azonnal megcsap a hitelesség áhitott szele. Néha felbukkan egy hétrét görnyedt, takarító anyóka, aki megkapó nosztalgiával siratja a hajdani operett-idõket. Arányosak a jelenetek, a parányi helyen ötletesen válnak el a színterek, néhány függöny segítségével váltakozva vagyunk öltözõben, a színpadon és a színpad mögött, /díszlet-jelmez: Fecsó Andrea/. Hibátlanul gördülékeny a tempó, a premier ellehetetlenülése és a színház elvesztésének fenyegetõ réme percrõl percre fokozza a feszültséget. Deák Tamás átgondolt rendezõi koncepciója a szikrázó dialógusokra összpontosít, de mindig megtalálja az érzékletes gesztusokat is. Néhány tompított lámpa, a háttér hörgõ sóhajai és egybõl megteremtõdik a transzcendencia kísérteties atmoszférája: személyében lép színre Josef Kõnig, a túlvilági direktor, aki halálosan hatásos jelenlétével szabja meg a végkifejlet menetét.
Pejtsik Péter egy szál csellóval melodramatikusan kíséri a történéseket, Kálmán Imre motívumaiból nemcsak hangulatfestõ frázisokat formál, grandiózus átkötõ szólójában, vulkánikus invencióval, grandiózus parafrázist is alkot.
A konfliktus csúcspontján Urmai Gábor szolidan visszafogott ügyelõjébõl elõtör a bosszúálló szerelmes, páratlan karizmájú kitörése tetõpontra lendíti a drámát, majd pillanatokon belül roskad vissza a rezignált beletöppedés tespedtségébe. Kriptamélybõl sejlik elõ a régmúlt idõk csárdáskirálynõje, szépsége áttetszõen arisztokratikus, míg gyönyörû hangja a szférák zenéjét idézi. Álmosd Phaedra igézõ szuggesztióval éli evilági utóéletét, azonnal elcsábítja az addig rivalizáló hõstenort, miközben Kamilla, a "hygiéniai asszisztens" buzgón sepreget a háttérben...
A záróképben a színpad arasznyi makettja szemünk láttára borul lángba, a temetõi csöndben csak kósza üveghangok sírnak a légben, mennyei hosszúságban érezzük át a pótolhatatlan veszteséget. - Mégis: habár kõszínházak omlanak össze, társulatok szûnnek meg, az
igazi hangját meglelõ Picaro Mûvészeti Produkciós Mûhely õsbemutatõja a lángokból is feltámadó, elpusztíthatatlan, örök Színház életerejét bizonyítja.
( Na de lehetett a takarítónõ? ...Csak nem...?!?)