Kíváncsivá tettetek, remélem, Nyíregyházán bejutunk a nézõtérre!
VIDOR Fesztivál, Móricz Zsigmond Színház nagyszínpad:

2010. aug. 30. (hétfõ) – 19.00
Örkény Színház, Budapest
Aki Kaurismäki: Bohémélet
Rend.: Ascher Tamás
Fõsz.: Hámori Gabriella, Csuja Imre, Széles László

FeHér Elephánt Kulturális Ajánló Portál ------------ www.toptipp.hu------------------ BOHÉMÉLET--------------- Ascher Tamás-------------- Örkény István Színház---------------- Bizony manapság is boldogan ellaknánk az Ile de Cité-n, a Notre Dame mellett egy ilyen puritán padlásszobában, ahol a katedrális faragott és élõ/!/ vízköpõi strázsálják életünket. Száz évvel ezelõtt az opera-rajongók még Leoncavallo: Bohémek-jét ismerték jobban, a nagy Caruso lemezeinek is slágere volt, aztán Puccini szenvedélyes érzelmessége elhomályosította a naturálisabb, verista alapállású változatot. Aki Kaurismaki, aki Dosztojevszkij Bûn és bûnhõdését is sikerrel helyezte XX.századi környezetbe, Murger-hez híven a társadalom peremén élõ kismûvészek mindennapjait mutatja meg, érzelgõs pátosz, harsány romantika nélkül. A lazán sorjázó epizódokat AscherTamás aprólékosan kidolgozott jelenetekben kelti életre, rengeteg finom ötlettel, komédiázás helyett a jellemek kidolgozására, a szituációk akkurátus felépítésére helyezve a hangsúlyt. Takács Nóra Diána kutyálkodás nélkül, a négylábúban lakozó gyermekembert hozza páratlan eredetiséggel, ráadásul ugatását staccato-ban énekelve, lépcsõzetesen emelkedõ fokozással teszi harmonikussá. A többi szereplõhöz hasonlóan, néhány mondat erejéig õ is narrátorként kommentálja az eseményeket, ily módon pillanatok alatt alakul egy új helyzet, a tempó pedig oldottan folyamatos, nem is beszélve a kibeszélések kedves humoráról... Elegáns ellenpontként, a polgári világot Terhes Sándor képviseli, aki még kezeslábasba bújt benzinkutasként is képes megõrizni arisztokatikus kívülállását. Sajnos, Hámori Gabriella a Kasimir reménytkeltõ kitérõje után visszaesett a modulálatlan hanghordozásba, amely minden egyes szó kezdetét megnyomva, bántó akcentusokkal zúzza szét egyéniségének poétikus báját. Az ezerarcú Máthé Zsolt követhetetlen átváltozásokkal népesíti be színteret, gurgulázó éneklése legnagyobb örömünkre, többször is visszatér. A három bohém közül Csuja Imre joviális természetességgel habzsolja az apró örömöket, autóvezetési térdrázását pedig oktatni kellene a kezdõ úrvezetõknek. Debreczenyi Csaba, mint az utóbbi évek minden egyes szerepében, teljes személyiséget formál következetes eszközökkel, - hát nem a kiadók, szerkesztõségek környékén lebzselõk jellegzetes figuráját ismerjük fel benne?!? Széles László Rodolfo-ja sírni valóan emberi, üldözöttségében is õrzi egy gentleman kimûvelt modorát, egyszerre komikus és kétségbeejtõen fájdalmas, egyidejûleg képes eljátszani a valós tényt és annak csavaros fonákját. "Szenvedélyes vagyok" - hörgi kiégett szemekkel, az abszolút lefokozottság béklyójában, de neki elhisszük: valóban meg akarja adni a váratlan ajándék-kölcsönt. Don Quijote a Montparnasse-on..., fantasztikus alakítás! Milyen izgalmas tud lenni egy csúnya takaritõnõ, egy karikásszemû WC-s néni, a virágát õrzõ angyalszobor és kontrasztként a kacér Musette? Fõleg, ha mindegyikben Szandtner Anná-t ismerjük fel, aki a groteszk stílben hallatlanul érzékenységgel fogalmazva, különleges alkatát különleges tehetséggel érvényesíti. Hát még amikor a Vörös-tenger drapériájában tangózva, megelevenedett festményként kelleti magát, hogy aztán értékén felül elkelve, heves csókkal búcsúzzon teremtõ Pygmalion-jától... Megelevenedõ kõszoborként mereszti karmait, 12 másodperc múltán mint sokat látott pincérfiú tûnik fel, a rap-pesített Piaf-sanzonban lécmerev mozgással duhaj, egyforma intenzitással bûbájoló jampec és pokróc-sötét zsaru: Polgár Csaba panoptikuma még ebben a poéngazdag környezetben is elnyeri a pálmát, amit pedig Papagájként NEM csinál, mivel koreográfiai bravúrok mellõzésével egy suta nyakmozdulat és az oldalazó lépegetés elég neki a tökéletes átlényegüléshez, az magasiskolája a színészi pantomimnek. Ascher Tamás rendezése a gyöngéd humor permanens áramlásából, kétszer is katartikus magasságokba szárnyal. Debreczeny Csaba halkan recitálja a Figaró házassága fináléját, Szandtner Anna egyre nyíltabb hangon vezeti elõ a melódiát, lassan bekapcsolódik a teljes társulat, a mozarti csoda áttetszõ szépségébe emelve nézõt és hallgatót. A haldokló Mimi szenvedésének humánus enyhítésére nagyon sok pénz kell: a barátok magától értetõdõ természetességgel adják el legféltettebb tárgyaikat, aztán csak állnak és nézik a gyászoló festõt, akit Baudelaire kutya labdázással próbálja vigasztalni. A gömb kiröpül a manzárd-ablakon, egyenesen a Victor Hugo-i szörnyszobor kezébe, - de õk tovább játszanak antonionis poézissel. - Ez az elõadás a színpadi költõiség régóta hiányolt játékára invitál és mi nézõk mosolyogva dobjuk vissza a harmonikus szépség elveszettnek hitt aranylabdáját.

5*-os elsõsorban a rendezés sok szellemes ötlettel,egyszerû de szinte valós illúzót keltõ akciókkal.Pl.az opera jelenet egyszerûen zseniális.Sok apró részlet is szofisztikáltan megmunkálva.
A színészek jók, egy- egy kis epizódszerep pl.kutya ( Takács Nóra) vagy papagály (Polgár Csaba)igen figyelemreméltó.
A darab szellemes,dramaturgialilag jeles.A narrációk nagyon ülnek és ( nem úgy mint általában)egyáltalán nem lassítják le a darabot.
Ha szereted a modern pergõ , szellemes darabokat feltétlenül nézd meg.

Nagyon jó rendezés, nagyon jó színészek, de maga a darab, hmm...