Bejövök ide egy Tarantino-filmrõl szóló topikba, és Thomas Mannról meg Tolsztojról látok elmélkedéseket... :)

Egyáltalán nincs igazad Tolsztoj kapcsán. Õ számos elmélkedését amúgy is megjelentette, és akkor még volt közönsége a rossz könyveknek is - nemhogy a jóknak!. Arról nem is beszélve, hogy Tolsztojnak számos rajongója volt, aki még azt is elolvasta volna tõle, ami pocsék vagy rossz - csakhogy ilyet nemigen adott ki a keze közül. És mindez már a Háború és béke írása idején is így mûködött.

Másrészt a háborúl céljáról szóló oldalak nyilvánvalóan nem öncélúak és nem független a könyvtõl, hiszen számos helyen és szempontból reflektál a könyvben történtekre - persze nem túlmagyarázva a dolgokat. Nem rág szájba semmit - de egy írónak ez nem is feladata. Megint: ez az "akinek van szeme hozzá..."-problematikája, amit persze elõször maga Jézus Krisztus jelentett ki, szóval többszörösen kannonizált kijelentés, mondhatni.

Ami a mi Jakabunkat illeti, szórakoztató kis könyv, de azért Diderot emberábrázolása kicsit sarkított - ahogy magának a kornak, amikor a könyv született, kicsit sarkított az emberábrázolása. Másrészrõl: amilyen szórakoztató, szimpatikus figura ez a Jakab, annyi rosszat kap az arcába. Nem kíméli sem az élet, sem a szerzõ, aki teremtette. Diderot gonosz firma volt, aki néha nem félt válogatott módszerekkel elbánni azokkal, akikrõl írt (ld. Az apáca).

Persze az õ gonoszsága semmi az ontopic Tarantino-éhoz képest... :)

Mi ez: harcmodorváltás vagy gyenge irónia, Nutféder? Gyanús vagy te nekem! :D

Amúgy: az általad említettek üres elmélkedések?? Szerintem nem! Szerintem ezek eleje-közepe-vége eszmefuttatások, abszolút logikus szálra felfûzve. Vegyük a háború és béke a történelmet befolyásolni képes személy kapcsolatáról szóló regényen belüli esszét a Háború és béke vége felé - sokan félreértelmezik, mert azt hiszik, hogy a háborúk megfellezhetetlen szükségszerûsége mellett érvel. Pedig csak arról ír, hogy az emberi társadalom maga termelte ki a háború szükségszerûségét. Ezen túl pedig kapunk egy példátlanul érdekes és figyelemreméltó tanulmányt az 1812-es eseményekrõl, Szuvorov hadvezetõi zsenijérõl, Oroszország stratégiai bevehetetlenségérõl. Egy hadtörténész sem írhatta volna meg szebben és pontosabban ezeket.

A Karenina Annát már régebben olvastam, de alighanem ott is megvan a helye annak a bizonyos, általad emlegetett "szövegelésnek". Bár ezt most se megerõsíteni, se cáfolni nem tudom. Ki kellene keresni az adott alkotásból a megfelelõ passzust.

De én egyetlen felesleges pillanatot sem tudnék kijelölni Tolsztojnál. Pont ezért tartom nagyra. Thomas Mann "Varázshegye" is tele van "elmélkedésekkel". Van például egy harminc oldalas leírás az emberi test mûködésérõl, de értekezik a mozgókép társadalmi szerepérõl vagy az emberi ingerültség forrásairól is.

És az is legalább 1200 oldal, de nincs benne unalmas, fárasztó momentum, nincsen fölösleges részlet. Minden a helyén van és ragyogóan simul a nagy egészbe.

Ezt hívják nagyepikai csúcsteljesítménynek.

Persze, veled ellentétben meg tudom indokolni.

A Háború és Béke egy olyan nagyepikai csúcsteljesítmény, amilyen kevés van a világirodalomban.

Miért?

Pontosan azért, mert nagyepikai csúcsteljesítményt marha nehéz írni. Nehéz megírni egy 600 oldal fölötti oldalszámú regényt úgy, hogy az ne csak érdekelje az embereket, ne csak lekössön (ezek már önmagukban sem kicsi vívmányok), de, hogy az tökéletesen, mûvészi és strukturális szempontból is egyben legyen.

Na az a was ist das!

Hogy ne kerüljenek bele a narráció alapvetõ érdekeit nem szolgáló szempontok, ne legyenek benne nem oda való sallangok, gyengébb pillanatok, valótlan momentumok stb.

A nagyepikai csúcsteljesítmény egyfajta kegyelmi pillanat. Másodteremtés, mondhatni, amelynek létrehozásakor a szerencsés kiválasztottnak megadatik, hogy bepillanthasson Isten mûhelyébe és lopva ellesse a mûalkotás létrehozásának mûhelytitkait.

És, utána megadatik a következõ csoda: az elméje képessé válik befogadni és újrahasznosítani ezeket a "szent titkokat", olyan mûveket létrehozva, ahol minden klappol, ahol minden tökéletesen mûködik.

Filmben is kevés van ilyen - a kedvenc példám a "Keresztapa" trilógia. Igen, a trilógia, azaz mindhárom rész. Itt minden a helyén van, minden tökéletesen mûködik, nem lehet találni kivetnivalót vagy stílusidegen, hazug kamuzást. A Keresztapa egyébként azért is jól hasonlítható a nagyepikai csúcsteljesítményekhez, mert a maga 10-11 órás játékidejével maga is egy igazi filmes "nagyregény".

Filmben is ritka az ilyen remekmû - könyvben is, mondtam. S azt is hozzátettem, hogy mindez olyan, mint bepillantani Isten alkotómûhelyébe, majd az ellesett mûhelytitkokat alkalmazni.

Mindezekbõl következõen tehát a nagyepikai csúcsteljesítmény egyrészrõl az alkotó ösztönébõl, másrészrõl viszont rejtélyes, transzcendens erõk hatására, isteni sugallatra születik. Igen, a nagyepikai csúcsteljesítmények jelentõssége abban áll, hogy ezek pl. sugallmazott mûvek. Kövezzen meg érte bárki, de sokkal közelebb állnak Istenhez, mint a Szent Könyvek 95 %-a.

Kevés ilyen van, mondtam, és Thomas Mann-t, Dosztojevszkijt emlegettem. Mondhattam volna még akár Mikszáth-ot, Móriczot, Reymont-ot vagy Thackeray-t is. Esetleg Philip K. Dicket, D. H. Lawrence-t vagy André Gide-t.

Nos, persze ezeknek szinte mindegyikét lehet egy kicsit, avagy épp nagyon is vitatni, de a Háború és Béke jelentõsségét nem szokták vitatni. Nagyepikai zsenijét, homogenitását, sallangmentességét, pontos és kiváló megszerkesztettségét nem szokták idióta szempontokkal abajgatni, mert nem is nagyon lehet.

Nem lehet belekötni.

Mondhatni, nagysága, jelentõsége objektív tény.

Tarkovszkij mondta egy angol újságírónak egyszer arra a kérdésre, hogy nem zavarja-e, hogy olyan sokan nem értik a filmjeit, hogy: "akinek van szeme hozzá, az látja, akinek van füle, az hallja, a többi pedig nem érdekel..."

Én sem mondhatok mást: hiszen fül és szem kell hozzá is, akárcsak Tolsztojhoz. Simon Weil-el élve, a "figyelem iskolázottsága"...



És ha már Simon Weil, akkor csak egy ugrás Pilinszky, aki azt írja valahol, hogy a mai kor embere sajnálatos módon elégtelen már ahhoz, hogy például Tolsztoj prózájának hömpölygését átélje és megtapasztalja, holott ennek eredetileg általános igénynek kéne lennie.

Részben érthetõ is ez, hiszen nagyon sokan a felgyorsult kor kreatúrái, akik képtelenek ráhangolódni ezeknek az alkotásoknak a lüktetésére. De a törvény nem tudása még nem mentesít senkit a törvény alól. Ignorantia juris non excusat.

A mérce objektív, legfeljebb a kor és embere lehet törpe hozzá.



Nem Tolsztoj sok tehát, hanem te vagy kevés, kedves barátom.

Nagyon-nagyon, végtelenül kevés...

Cenk, lézengõ ritter, frusztrált figura... - amit mondtam, azt tartom.

Állítólagos meglett korod ellenére van még mit tanulnod. Õszintén sajnálom, hogy ezt a magam 25 évével kell magyaráznom, hogy 50 ember, köztük bizonyára nálad néhány idõsebb is, egyöntetû, összehangolt támadása ellenére sem vagy képes megérteni, hogy valami nagyon nagy baj van veled.

Vagy csak megjátszod?

Tök mindegy, hiszen számodra ez az egész okfejtés úgyis csak mellébeszélés lesz. Számodra minden csak mellébeszélés, ami nem a te (objektíve szánalmas) egód dicsõítése...



Akinek van szeme hozzá, az látja.

Akinek van füle hozzá, az hallja.

A többi nem érdekel...