Vagy Ignác? :)

Ha megmondod, mikor van a névnapod, akár akkor is tarthatnánk... :)

Remélem meghívtok a kézfogóra!

Kedves Miki!

Nem állt szándékomban megbántani Téged, és ne is fogd fel így az elõzõ levelemet. Visszaolvasva kicsit túlzónak és gyengének találtam az ominózus üzenetet, így most némiképp meg kell követnem Téged, no meg magamat is, mert tegnap elég rossz kedvvel fogtam annak megírásához, és talán ezért voltam ennyire borongós-tüskés.

Viszont az is kiderült: vannak köztünk komolyabb nézetkülönbségek, ellentétek, amelyek ilyen módon törtek most felszínre. Szerény meglátásom szerint ez nem volt baj, hiszen két ember közt a törésvonalaknak, álljanak bármily jó viszonyban is egymással, elõbb-utóbb ki kell rajzolódniuk. Ez így természetes. Nem is történhetne másként, hiszen, ha valóban létezõ és hiteles köztük az interakció, akkor annak vállaltan fel kell derítenie a problémás területeket is.

Köztünk alapvetõen az a különbség, hogy én úgy gondolom: a "kettõs mérce" egy konzervatív mítosz. Mármint a tekintetben, hogy, akirõl terhelõ bizonyítékok derülnek ki, az ne kapna minden oldalról ütlegeket. Kevés a kivétel - akad persze, de az szabályt erõsítõ.

Más szempontból persze létezik a kettõs mérce, de ez nem magyar jelenség, hanem sokkal inkább általános emberi (sajnos). A hatalom megszerzésének és/vagy birtoklásának és/vagy megtartásának vágyával függ össze. Még akkor is jelen van a politikum szféráiban, ha különbözõ ravasz technikákkal elfedik, elrejtik e mechanizmus mûködését.

Ilyen ravasz technika az, amikor az elmúlt rendszer prominenseinek vétkeit vizsgálva a jelenlegi adminisztrációnak maga felé egyáltalán nem hajlik a keze. Pedig neki is vannak olyan figurái, amelyek erõsen érintettek e tekintetben, néhányuk pedig a krém krémjének is tagja volt annakidején.

Lehet, hogy nem rendelkeznek ÁVH-s felmenõkkel és olyanokkal, akik lövettek Mosonmagyaróváron vagy a Kossuth-téren. Viszont primer, elsõ generációs és ma is elsõ vonalbeli figuráik vannak, akik a (késõi) Kádár-érában is az elit tagjaiként ténykedtek, és ma is nagyon fontos, mondhatni, oszlopos tagjai a második Orbán-kabinetnek.

Az általad említett magatartásforma pedig mindkét oldalra jellemgzõ: a demokrácia avagy a nemzeti felelõsség grál-lovagjaiként fellépve oktatnak ki minket nap mint nap drága politikusaink, miközben néhányuk az államszocializmus égisze alatt kezdte mûködését, és mégcsak bocsánatot sem kért tõlünk esetleges bûneiért.

Tehát tisztázzuk: Magyarországon, ma nem létezik olyan politikai erõ, amelynek ne lennének, primer vagy szekunder formában érintett képviselõi az elõzõ rendszer türannikus apparátusában.

Nincs ilyen.

Tegyük persze hozzá: többnyire szekunder érintettségrõl van szó, és összességében, bizony, nem sok emberrõl. Ha az egyes pártokhoz tartozó ideológiai hátországokat nézzük, akkor egy kicsit többrõl, és ha reprezentáltságukat nézzük az egyes pártok elitjében, akkor mindenhol találunk a legfelsõbb szinten olyan figurát, akinek kompromittált mivolta e kérdésben nem kétséges.

De összlétszám tekintetében még sincsenek oly sokan, hogy a jelen legégetõbb problémáját jelentenék, még ha többek között emiatt is szoktam azt mondani, hogy Magyarországon ma nem létezik hiteles politikai erõ (ebbõl is láthatod, nem tekintem bagatellnek a kérdést!).

Ha pedig így néz ki a képlet, akkor már is ott vagyunk a másik vesszõparipámnál: csak az önszervezõdés segíthet rajtunk, legalábbis ami a belpolitikát illeti. De ez a jelen pragmatikus kérdésfelvetéseivel kezdõdik, ott lehet jól megragadni a kérdést, és úgy, visszamenõleg lehet csak megoldani a problémákat.

Ha van társadalmi szolidaritás, ha van önszervezõdés, ha van újjáépülés, akkor el lehet kezdeni fogalkozni a régi idõk politikai felelõsségével. Ugyanis, ha a problémák megoldását valóban a gyökerénél kezdenénk, körülbelül az emberiség teremtéséig avagy az õsrobbanásig - ahogy tetszik - kellene visszamennünk.

A magyarság tekintetében pedig legalábbis Mohácsig. De semmiképpen sem csak az államszocializmusig.

Ez tehát nem olyan feladat, mint egy betegség meggyógyítása. Bár ezt is úgy kell megoldani, hogy izoláljuk, de az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra. Mint mondtam, ez utóbbit a magyar társadalom magának is köszönheti, mivel önként mondott le a számonkérés lehetõségérõl, vagyis önként temette a kupac mélyére ezt a nemzeti ügyet.

Persze van még egy opció, amely jóval gyorsabb eredményeket garantál, viszont sokkal rosszabb minden más szempontból. Ez egyfajta "tisztító vihar". Forradalom, anarchia, vagyis a mostaninál még nagyobb rendetlenség, amely elsöpri a múlt problémáit. Ez rengeteg áldozattal és szenvedéssel jár, de manapság sajnos ezzel a lehetõséggel is számot kell vetnünk. Mármint azzal, hogy ez is megtörténhet.

Nem lenne jó, ha megtörténne, de ez gyorsan megtisztítaná a magyar társadalmat, mint ahogy egy kiadós felhõszakadás átmossa a levegõt.

...

Tehát: nagyon úgy tûnik, csak félreértettük egymást.

Remélem most már Te is tisztába jöttél a szempontjaimat illetõen, és nem, mint egy kellemetlen epizódot, hanem, mint egy érdekes eszmecserét õrzöd meg emlékezetetdben ezt a legújabb dialógusunkat.

Végezetül pedig elmondanám: már írom a válaszomat a leveledre, közben nagyon kíváncsian várva a tiédet - egyrészt az " Elveszett Paradicsom" topicban leírtakra, másrészt egy hetes, a rendszerváltás utáni magyar film 20 legjobb rendezõjének életmûvét sommázó kis hsz-emre.

Hahaha - Nem dõlök be! :)

Az Ignácot hogyan becézik Jani?

Kedves Miki!

Most elõször tapasztaltam részedrõl - sértõdés ne essék -, hogy, bár erõs kérdéseket szegeztem Neked, mégsem válaszoltál rájuk. Ellenben írtál - megint - egy olyan választ, amelynek nyomán azt szeretnéd, hogy bocsátkozzak bele a hazai politika kicsinyes és kisszerû küzdelmeibe. Utoljára bizonyos Dantonb, vagy DrProktor polgártársak próbáltak ilyen nyíltan politikai csõbe húzni. Velük elég keményen bántam - Te viszont olyasvalaki vagy, akit nagyon is kedvelek, így remélem, ez csupán félreértés, és sürgõsen fátylat boríthatunk rá - folytatva az eddig gyümölcsözõ eszmecserét, és remekül, olajozottan mûködõ konstruktív, közös kommunikációt.

...

Nos, te is tudod és én is tudom, hogy, ha bárkirõl kiderül, hogy érintett volt a huszadik századi diktatúrákban, elég kemény össztüzet kap. És ez oldalfüggetlen - e tekintetben nincs itt szó kettõs mércérõl. Pláne, hogy azon a max 6-8 példán kívül, aminél még mindig nem tudsz többet felsorolni - talán, mert NINCSEN több? - az érintettek visszahúzódók. A magyar társadalom kevéssé ismert polgárai, de lehet, hogy ugyanolyan produktívak, mint bárki más, csak nincsenek szem elõtt, mint az a 6, maximum 8 ember.

6, maximum 8 ember.

Megismétlem: 6, maximum 8 ember.

De mégis, továbbra is úgy tûnik, számpodra õk jelentik a magyar társadalom legégetõbb problémáját. Akik közül a legtöbben már visszavonultak, nincsenek jelen aktívan a közéletben. S ha mégis, s ha úgy is viselkednek, ahogy te leírtad, azt függetleníteni kell az apáktól. Az az õ bûnük, nem az apjuké.

Petõ Ivánnal nem az a bajom, hogy ÁVH-s volt az apja is, és az anyja is. Petõ Ivánnal az a bajom, hogy egy arrogáns és gátlástalan figura, aki soha életében nem tett le semmit az asztalra, s ehhez képest úgy viselkedett, mint aki állandó deffenzívába szorult, a demokráciával együtt.

De ez Petõ Iván, és nem a szülei bûne. Ezért neki kell számolnia - de a szülei bûnéért nem. Azt hiszem, ez így fair...

Miért ne lehetnék Ignác? És miért volna az túl arisztokratikus? Az egy kiváló név! :)

Az Ignác túl arisztokratikus lenne. Nem illene hozzád. Szerintem egyértelmû a János. Jancsi.

Tippelj! :)

Ignác vagy, vagy János?

Kedves Miki!

Én elég belsõségesnek érzem (ajándékozás nélkül is - bocsánat a megjegyzésért, de az áltlad említett két ünnepet az ajándékozás ténye köti össze leginkább :) ). Van min elmélkedni ilyenkor - múlt és jelen kérdésein, és a havazás most érdekes tónust ad mindehhez. Megemlékezésekre nem járok ilyenkor - sokkal inkább magamban ünnepelek.

És dolgozom persze.

Munkával ünneplem, általában, a más nemzeti ünnepeket (amellett, hogy október 23-a a névnapom) is. Munkával - sokszor ez a legjobb ünneplési mód.

Egyébként március 15-ét azért is át tudom élni (a legkedvesebb nemzeti ünnepem!), mert történészként közel van a kutatási területemhez - 1849-1867 - és mondhatni, benne élek a korszak hangulatában - nem csak ilyenkor, hanem egyébként is. Bár én nem vagyok olyan forradalmi alkat - inkább Deák elvonult-munkás-cselekvõ, de életszeretettel és humorral párosuló attitûdjét kedvelem.

Végezetül: a leveleket megkaptam, de még nem volt idõm válaszolni rájuk. Légy türelmesebb, hiszen velem is megtörtént már, hogy hosszabb idõt vártam egy-egy üzenetedre, s veled is elõfordult már ugyanez.


Neked is boldog ünnepet és szép napot kívánok!

Kedves Miki!

Szerintem sem bagatell - és nem is állítottam ezt! - ez az ügy. Csak épp lett volna szûk negyed évszázad a megoldására, felgöngyölítésére. Idõt, energiát rengetegen szántak a történeti kutatásokra, egyébként, és azt gondolom, a korszakra vonatkozóan eléggé kiterjedt már a tudásunk (sokkal feldolgozottabb az 1945 és 1956 közti események anyaga, mint mondjuk a Mátyás- vagy Jagelló-koré!). Ezért lehetünk tisztában például azzal is, hogy Petõ vagy Eörsi említett szülei is ennek a dicstelen erõszakszervezetnek a tagjai voltak.



Másrészt: nem azt állítottam, hogy nincs több ÁVH-s ügyekben érintett ma Magyarországon (bár, hogy unokákon számon kérjük az ÁVH-s nagypapát, az mondjuk érdekes lenne és elég visszatetszõ is, márpedig ilyen véleményt is hallottam már bizonyos (na, nem túl szalonképes) körök irányából!) 6-8-nál, hanem, hogy nincs 6-8-nál több ma is élõ, aktív, cselekvõ, ismert politikai és közszereplõ, aki érintett lenne, legfeljebb akár második generációsként, ezen erõszakszervezetek borzasztó múltjában (ha jóval többet tudsz, sorold fel azt a jóval többet!).

Az elõzõ hsz-emben vázolt problémák, az ország jelenlegi létezését érintõ kérdések sokkal fontosabbak, mint a régi idõk tisztázatlan ügyei. A régi idõk tisztázatlan ügyeinél ugyanis nem lehet megfogni a problémahalmazt. Hogy egy hasonlattal érzékeltessem, hogy mirõl van szó: ha egy óriási kupac lim-lom áll az udvarodon, és nekikezdesz az elhordásának, biztos, hogy nem a kupac legalját kezded el felhányni és teszel kísérletet valamely jó nagy és elmozdíthatatlan tárgy kétségbeesett kihúzogatására az óriási halom alól. Elõbb el kell hordani a kupac többi részét, és ha ez megvan, akkor lehet foglalkozni az aljával is.

Csak így, pragmatista módon és körültekintõen eljárva lehet megoldani a problémáinkat - visszamenõleg. Ez egyfajta deduktív logika, de én alapvetõen hiszek ebben. És, ha a magyar társadalom eredményeket akar és javulást - neki is érdemes lenne ilyen kategóriákban gondolkodnia.



Továbbá még valami: szerintem ezt a náci témát hagyhatnánk már. Tényleg. Már írtam, hogy Zuroffék és a Wiesenthal-központ vegzatúráját hasonló, erkölcsileg visszatetszõ vegzatúrának tartom, mint bárki másét. Sõt, ha jól rémlik, még Pinochet esetét is példának hoztam, a tekintetben, hogy nincs kivétel. A bûnök bizonyos kor felett sem múlnak el, azokért mindig felelni kell. De öregemberek elõráncigálása (szó szerint!) nem old meg semmit.

Lehet, hogy a társadalmi indulatokon tompít valamicskét, de az igazi problémán nem segíthet.

(És most lehet a "ha õk is így, na, akkor mi is így..." - logika szerint gondolkodni, de ez a leggyerekesebb és etikai szempontból a legkifogásolhatóbb hozzáállás, amit el tudok képzelni. Ez kb. ugyanaz, hogy "ha mások is csinálják, akkor én is csinálhatom, simán belefér...")



Végül, korábban említetted: azt szeretnéd, hogy a volt bûnösök kérjenek bocsánatot bûneikért. Logikus és szép gondolat.

Ugyanakkor történt már ilyen. Nem is egyszer.

Az egyik legeklatánsabb példa Farkas Vladimiré, a rettegett Farkas Mihály honvédelmi miniszter fiáé, aki szintén az ÁVH kötelékeibe tarozott, mi több, annak vezérezredese volt. Farkas nemcsak, hogy bocsánatot kért elkövetett bûnei miatt, de "Nincs mentség" címû 1988-as memoárjában fontos tényeket is megírt. Hogy mi az, ami megíratlan maradt, azt nem tudjuk, ellenben azóta számos állítását megerõsítették a feltárt források is, így tehát kevés okunk van kétségbe vonni munkája hitelességét.

Ugyanakkor viszont, azt is meg kell mondjam, tanulmányoztam egy kicsit az ügyét, mert érdekelt a pszichológiai alapállása (http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/kiadvanyok/evkonyv03/kozak) - nyilván visszamenõleg, hiszen 1988-ban egy éves voltam mindössze. E kis magánkutatás nyomán meg kellett, hogy állapítsam: Farkas Vladimir talán kicsit túl sokszor is kért bocsánatot. Szinte azt mondhatnám: egész mûködése, egészen 2002 szeptemberében bekövetkezett haláláig, bocsánatkérésekbõl állt. Szakadatlanul.

Egyrészt, mintha mások helyett is állandóan bocsánatot kért volna, másrészt, mintha nem lett volna mindig õszinte ez a bocsánatkérés. Mintha inkább csak egy morális elvárás lett volna, önmagával szemben - de nem õszinte megbánás. Úgy érzem tehát, hogy a bocsánatkérés itt önmagában kevés.

Tudják, illetve most már inkább csak tudták ezt a volt ÁVH-sok és ÁVO-sok is, hiszen ehelyett a nagyon is soványka gesztus helyett inkább a "parancsra cselekedtem" és hasonló gyáva megnyilatkozások mögé rejtették bûneiket, ha megszólaltak egyáltalán.



A bocsánatkérés kevés - viszont börtönbûntetés sok.

Mert már elkéstünk. A magyar társadalom sokat kiabált és keveset cselekedett - és persze, bizonyos szinten, meg is lett vezetve politikusai (mindkét oldali politikusai által!), az is tény. De az bizony tény, hogy öntudatosan vagy öntudatlanul, maga mondott le a számonkérés lehetõségérõl. Nos, ennek most az a következménye, hogy bizony ki kell várni, amíg elhordjuk a rárakódott törmeléket, és majd azután beszélhetünk a régi (és ezt a szót háromszor aláhúznám, ha lehetne!) idõk tisztázatlan dolgairól.

Kedves Miki!

Eddig az ügynökkérdésrõl volt szó, hirtelen szóba került a pártapparátus, és most már eljutottunk az ÁVO-ig és az ÁVH-ig is. Nos, akárhogyan is van azonban, eddig nem hallottam sok, jelen pillanatban aktív politikai avagy közszereplõrõl, akinek a rokonságában ÁVH-s vagy ÁVO-s tagok lennének, Elképzelhetõ, hogy rosszul értesültem, de ez így van. Tény, hogy az általam ismert hat, maximum nyolc példa mind egy politikai oldalt reprezentál. De ez maximum 20 vagy 30 embert érint egy 10 milliós országban.

Õk tényleg ennyire fontosak, miközben: a szociális ellátórendszer folyamatos gondokkal küzd, a munka becsülete elképesztõen deficites, az országot elhagyó fiatalok, a mélyszegénység: ezek az egyre sürgetõbb problémák.

És persze fontosabbak a jó dolgok is, például a jelenleg kiépülõ Közép-Európai egység, amely napjaink egyik legfontosabb eredménye, és, amelynek, ennek a nagyszerû formálódó entitásnak, hazánk a kellõs közepén van. Esetleg beszélhetnénk arról is, hogy Szlovákia gyakorlatilag már magyar érdekszféra, minden ellenkezõ híreszteléssel szemben.

Csak én érzem úgy, hogy ezek mind aktuálisabb kérdések?