Marha magas az a ló,édes fiam.Az ego és az ostobaság egyre lökdös,leszédülsz,pofára esel,oszt haragszol mindenkire,bárkire,hisz te meg nem értett géniusz vagy,és franc a helybe meg ebbe a rohadt lóba,hogy betonon állt éppen.
Az meg mindig külön öröm,ismeretlenekrõl ismeretlenek szinte semmi tudás nélkül véleményt alkotnak,igaz,a segg és a vélemény párhuzam talán még egy egomilliárdosnak is ismerõs.
Barátom,ki csak egyszerû nézõ vagy állításod szerint!Én élveztem soraid,és értettem,mirõl beszélsz.Szakmázhatunk is akár,hajtsunk végig viviszekciót ezen a mozin,bár lehet hogy unni fogják többen.Van,kinek nem elég,hogy több szakmabéli -akik bizonyára roppant kontárok,hozzá nem értõ marhák-is elismerõen nyilatkoznak arról,amiben õk nem látnak semmit:amivel nincs is gond,csak a személyeskedést hagyjuk a valhallában.

Jellemfejlõdésrõl meg csupán annyit,de ezt suttogva,jópár alkotás van,ahol a fõkarakter éppen hogy nem fejlõdik,hanem torzul,negatívan változik ,az én idõmban annó erre is kitértek ...sokminden változhatott.:))
Ezért van a suttogás:))

Ja igen és még valami, nem hiszem hogy (legalább is részemrõl) azért szeretném ezt a filmet, hogy "döngethessem a mellem" arra, hogy nem a Twilightot nézem (egyszer azt vágod a fejemhez hogy mainstream aztán hogy kultúrsznob :), pedig ez utóbbit már tisztáztuk korábban). Aztán megint beletorkolunk abba hogy izlésen vitatkozunk. Egyszerû érvként felhozhatnám azt, hogy ez a film jónéhány napig elgondolkodtatott, nem hagyott nyugodni, kikényszerítette, hogy értelmezzem, pörögjek rajta - ezt azonban képletekkel, bizonyításokkal, érvekkel nem tudom alátámasztani, vagy tételesen végigírni. Egyrészt felesleges, mivel személyes, másrészt lusta is lennék rá. Számomra csak ennyi a lényeg - hatást váltott ki, még ha nem is azzal a tankönyvekben elvárt történettípussal/elõkészítéssel formálták meg amit te keresel benne. Azonban ad valamiféle különleges élményt, és ez benne az érték.

Az imdb-s érvelésed azért sántít mivel ez minden rétegfilmre elmondható, hogy ha ráeresztjük a nagy átlag twilightos/transformeres filmfogyasztót bármilyen általad/általam kedvelt különleges filmcsemegére azonnal lehúzza pusztán tömegének erejével 5.0 alá. Bergmanból v. az Aranypolgárból (hogy korábbi példáimnál maradjak) azonnal 4.2-es filmek lennének. Pont ez a rétegfilm egyik ismertetõ jegye, hozzájuk el sem jut, nem is hallanak róla.

Érdemes odafigyelned arra is amit utolsó szamuráj leír alább, jobban megfogalmaz bizonyos dolgokat mint én, ott is ott van a lényeg, a nehezen megfogalmazható a válasz egy apró szelete (hiszen érzetekrõl, a film által kiváltott asszociációkról beszélünk).

Réz Bandi mondá face to face:aki könyvekbõl tanulná a filmmûvészetet csak,merev és inkább hagyja a fenébe az egésszet,saját hangját adja késõbb fel.
Igaza is vagyon.Nem egy olyan mû született,ami így vagy úgy megkerülhetetlen,és bizony nehéz lenne minden pillanatát könyvekbe leírtakba beerõszakolni.
Amúgy hogyne lenne jellemfejlõdés,hamár ennyire ragaszkodunk ehhez a dologhoz,merthogy tanítják:))DD Mindkét részrõl van,hiszen az,hogy egy embersrác,aki magányos,hirtelen érezni kezd valaki felé,mi más lenne,a magány feladásának milliószor bejáratott sablonja,ám jóval finomabb eszközökkel,ami inkább lebegtetve,érzékeltetve van,köszönhetõ az ottani mozik és filmmûvészet kifejezõrendszerének.A vámpír-aki nemtelen-szintúgy átesik érzelmi elmozduláson,nem véletlen pont az ajtós jelenet...valamint hogy öl Oscar védelmében.Hja,hogy kissrácokat???Elõször is ez simán belefér nem kevés nép kultúrájába,úgyhogy legyünk már kicsit nyitottak,másrészt a kölök is arra készült nemdebár,Eli meg mégiscsak vámpír amihez kapcsolodik automatikussan bizonyos tulajdonságok is mint killerkedés ha kell ,gombfocimeccsen vagy snapszeren mégse lehetett volna a dolgokat rendezni ottan.
Minamellett én magam rég láttam ennyire finoman ábrázolni például a beteljesületlenséget,a gyülölet elfojtását,mint itt,vagy ott van a víztaposás,ahol a kölyök mosolya mennyire kifejezõ sulitársára,köszönöm,hogy észrevettél és másokkal szemben emberszámba vettél.
Valamint valami piszok erõssen sikerült megragadni az alkotóknak azt a "panelvarázst",ami uralja a filmet,és egy rádión elhangzott mondat utal rá,idõben hol is járhatunk(akik a könyv ismerete nélkül nézik a filmet,azoknak segítség).Kár azt mondani,nem tudunk azonosulni a karakterekkel,elõször is a világ legnagyobb ostobasága többmillió ember nevében beszélni-ki hatalmaz fel rá,-másodszor miért mindenki a mi szubjektivitásunkon keresztül döntsön,ugyanmár.Persze,ezt "nem tud a nézõ azonosulni a szereplõvel" ,kismillió kritikában olvastam már többek tollából,mindig vigyorogtam rajta,hisz ezek az emberek a nézõ befogadóképességének és tetszésének,ízlésének lüktetõ erén tartják érzékeny kezük,csakis ezért írhatják ezt ilyen megfelebezhetetlenül....lol
Szóval,az Engedj be igazából egy ritka kincs.És valami valóban cefet müködhet benne,hogy úgy áll mindenhol,ahogy(ami viszont meg valójában annyira nem fontos,csak érdekes).
Ezt kéretik nem személyre szívni,nem arról szól,de többeknél megfigyeltem,oldalakra,forumokra akkor támaszkodnak,ha azok az õ véleményük támasszák alá:ám ha ellentmondd mit képviselnek,akkor az azért van,mert nem üvölt a farkasokkal:))Olyan apró,ám roppant emberi dolog.

Akkor érvelnék magam ellen, ha erre a filmre is érvényes lenne, hogy csupán néhány „belterjes mûértõn” kívül nem tudja értékelni senki, ez azonban ha rápillantasz pl. az imdb-n leadott szavazatok számára, a kritikusi díjak tömegére, az itteni kommentek mennyiségére, vagy akár arra gondolsz, hogy személyemben sem egy filmesztéta, hanem az „egyszerû filmnézõ” érvel veled szemben, akkor rájöhetsz hogy ez nem áll fenn. Ne keverd össze azt, hogy te szubjektíven nem tudtál azonosulni a filmmel, a szereplõkkel (lásd kettõvel ezelõtti kommentedet is) azzal, hogy szerinted más nézõk sem voltak képesek rá, hiszen ez nem igaz.

Az emlegetett „characet arc”-kal kapcsolatosan pedig az elõzõ kommentben is leírtam a létállapot kulcsszót, azaz nem feltétlenül cél a karakter nézõpontjának, világnézetének, személyiségének megváltozásának bemutatása a történeten keresztül, hanem inkább egy állapotnak, egy mások által is felismerhetõ személyiségstruktúrának, „hangulatnak” a megjelenítése… Ha pedig az újhullámnál tartunk, hogy lehetnének egyáltalán „új hullámok”, ha mindig mindenki betartaná az elõzõ vagy az aktuális nemzedék minden formai, tartalmi elvárását.

.. és végül természetesen kíváncsi vagyok arra, hogy szerinted miért mûködik „mégis” a film.

Mindig nagyon érdekes nézni, amikor emberek maguk ellen érvelnek. :) Gyakorlatilag a postod végén leírtad, hogy mi a bajom a filmmel. Pontosan errõl beszélek, hogy nem tudunk azonosulni, és ezért magának való. Hogy miért mûködött mégis a film, arra kitérhetek holnap, ha érdekel a véleményem.

A másik. A fejlõdés. Felõlem mondhatok "character arc"-ot is, azt biztos nem hallottad középsuliban. Legalábbis nem valószínû. De nevezz meg egy újhullámos filmet, amiben nincs character arc! Érdeklõdve várom! És most ne gyere Godard agymenéseivel, mert jó filmekrõl beszélek. McKee kifejezett rajongója Bergman, Fellini mûveinek is (az újhullámmal éppen nem tudom hogy áll), már pedig õt aztán nem lehet azzal vállalni, hogy valaha is engedett a karakterfejlõdésbõl.

Nos a „fan” szócskával esetemben nem kell felhoznod érvelésedben mert mint látod szubjektív értékelésem szerint csak 7et adtam a filmre, mivel magam is látom a hibát (ettõl függetlenül igencsak kedvelem). A könyv amibõl készült (és amit csak utólag olvastam) nem szépirodalmi alkotás, az hogy pedig a film inkább a mûvészfilm irányába mozdul el, annak határán egyensúlyoz csak a szerencsés véletlennek (hogy az a rendezõ csinálta aki) köszönhetõ. Éppen ezért megvannak a maga hibái (uszodai jelenet, a nekem is túl soknak érzett bullying jelenetek, esetlegesen a suta elõkészítés amit szintén el tudok fogadni ellenérvként) De!

Az egyik dolog ami megütötte a figyelmemet a többször emlegetett „fejlõdés” szó – bár te itt nem feltétlenül azonos értelemben használod, de nekem némileg egybecseng a már középiskolában fülünkbe rágott „jellemfejlõdés”, „fejlõdés”, „jellemábrázolás”, vagy a történet kibontásának esetlegesen a szakkönyvekben elõírt módozataival, ami mondjuk megfelel a modern mûvészet elvárásainak. Ez a film azonban jellegét tekintve sokkal inkább posztmodern (pl. relativisztikus értékrendszer (nemiség, erkölcs, az elfogadott normákat meghaladó bosszú…), sokkal inkább ösztönösen, tudat alatt illetve archetípikus öszetevõivel mintsem formai felépítettségével hat stb…) de ami leginkább fontos, hogy nem „fejlõdést” vagy „jellemeket” hanem egy létállapotot(!) ábrázol. Ez az a bizonyos leegyszerûsítetten mondva „hangulat” amit vagy elkapsz vagy nem (és ez nem keverendõ a stílussal), és ennek a legjobb kifejezõje a filmben éppen az általad is emlegetett képek, a lassúság, egy-egy apró jelenet ami a székhez szögezi az embert (mikor pl. a férfi halála után „lány” egyedül ül a szobában a fal felé nyúl hogy átkopogjon, majd visszahúzza a kezét, az mindent elmond arról ami benne zajlik, nem kell megmagyarázni, párbeszédekbe foglalni). Ha formailag (pl. jelenetek elõkészítettsége) nem találod megfelelõnek, lehet hogy ugyanabba a hibába esel, mint én néhány éve – túlontúl figyelsz a szakmai, esztétikai követelményekre és közben elsikkad maga a film, a hatás, az élmény. Ha ez a szakmád is (nekem nem) akkor komoly problémát okozhat a késõbbiekben, hiszen lehet hogy tökéleteset alkotsz a saját követelményeid szerint, de néhány belterjes mûértõn kívül nem váltasz ki senkiben hatást (ezt nem támadásnak szántam inkább egy kívülálló suta, segítõ tanácsának). A rendezõk erre azt szokták mondani, hogy csupán magáért az alkotásért, nem feltétlenül a nézõkét hozták létre a filmet (én meg erre azt szoktam gondolni, hogy akkor miért nem képzelték csak el magukban a történetet).

Nézd, velem az a baj, hogy forgatókönyvírással foglalkozom, én ilyen síkon közelítem meg a filmeket. Van néhány film, aminek a forgatókönyve nulla, és mégis tetszik, ilyen az Elveszett gyerekek városa. De azért ez elég ritka.

Szerintem alapvetõen neked azért tetszik ennyire a film, mert olvastad a könyvet. De jobban elmagyarázom, hogy mi a bajom a filmmel.

Szóval a dráma alapja a lépcsõzetesség - ezt már Egri Lajos könyvében is olvashatod(hiszed vagy sem, az elsõ forgatókönyvírói "bibliát" egy magyar írta, 60 éve). De ez a fokozatosság, vagy ív egy filmben jó esetben több rétû, másrészt több méretû ív van benne. Talán a legkisebb a párbeszédeké (beatek), aztán a jelenetek, az ezt összefoglaló szekvenciák, a felvonások, és persze a film egésze. Ezeknek külön külön megvannak az érzelmi fokozatai, és ezek együtt fejlõdnek.

AMIT EBBÕL KI AKAROK HOZNI. A filmben szinte semelyik fokozatosság nem mûködik, kivéve a párbeszédeké, amit ugye jól át lehet venni a könyvbõl. DE mivel egy lélektani dráma az alapjában (amibõl a vásznon horrort próbáltak csinálni), a jelenetekben eszméletlen sok dolog elveszik. Az ilyen könyvek esetén nem elég egyszerûen átvenni a történéseket, muszáj bele plusz jeleneteket tenni, ugyanis a film teljesen más nyelven beszél, és azt a fokozatosság, és fejlõdés érzetet, amit a könyv meg tudott adni, a film ugyanazokkal a jelenetekkel nem képes. Ugyanis képekben kell beszélni.

Pontosan ezért írtam pl. az ajtós jelenetet. Amikor bemegy a csaj. A filmben ennek az égvilágon semmi értelme, és epic fail. Ezt a jelenetet elõ kellett volna készíteni. Valamilyen várakozást kellett volna támasztani, amire válaszolnak ezzel a jelenettel. Vagy valamilyen olyan plusz infó birtokába kellett volna jutnunk, ami megmagyarázza, hogy a lány miért nem megy simán el, miért megy be az ajtón, amikor erre semmi sem kényszeríti, és tudja, hogy ebbe bele is halhat. Csak azért mûködik, mert az embereket egyébként érdekelte, hogy mi történik, és ez feledtette velük a story bénaságát. Ez pontosan olyan, mint a Twilightban a farkasember, aki 5 percenként leveszi a pólóját. A fanok nem veszik észre, hogy ennek semmi funkciója, mert csak az foglalkoztatja õket, hogy megkapták, amit akartak. (Ezt animében amúgy fan service-nek hívják, amikor a storytól teljesen függetlenül, gyakorlatilag minden logikát nélkülözve kielégítenek valamilyen kíváncsiságot. Ez ott teljesen bevett.)

Szóval itt közel sem a pörgõ akcióról van szó, meg car chasingrõl. Nézd meg mondjuk az Ordinary People-t. Ha már elidegenedés. Az, barátom, fel van építve elejétõl a végéig, professzionálisan elõkészít minden jelenetet, amit ezáltal tud tartalommal megtölteni.

Például van egy igen jó jelenet, amikor a férj és feleség az asztalnál egymással szemben ülnek, és azt mondják egymásnak: szeretlek. És ez a jelenet csak azért üt, mert tökéletesen elõ lett készítve, és épp itt realizálod, hogy NEM, ezek már rég nem szeretik egymást. Egy prózai írásban ezt szépen le lehet írni, körbe lehet járni, stb. Egy filmben fel kell ÉPÍTENI.

Az Engedj be! össze-vissza épül, felesleges szálak vannak, ami sem a nyomozást, sem a horrort, sem pedig a kettejük kapcsolatát nem viszik elõre. Magányosak és öö... nem. Semmit nem mond errõl az egészrõl. Nem építi fel. Nem fejlõdik a kapcsolatuk, vagy ami fejlõdik azt a sztori véletlenül sem támogatja. És most komolyan. Ez a fejlõdés, hogy végül kinyírta azokat, akik szekálták? Öljünk gyerekeket, akik szívóznak? Ez a mondanivaló? És ez megint lehet, hogy a könyvben érzékletes, de itt CSAK annyit építettek fel, hogy szívóznak a sráccal, a csajnak meg kell a vér. Vagyis az utolsó jelenet semmit nem oldott meg azon kívül, hogy már nem szívóznak a sráccal, mivel ez a jelenet csak ezáltal volt felépítve. Szóval a film mondanivalója legvégül csak ez lett: ha szívóznak veled, szerezz egy vámpír barátot, majd levadássza õket.

Marha nagy tévedés, hogy a "mondanivaló" nem a sztoriban van. Persze senki nem mondja, hogy a stílussal nem lehet újraértelmezni, mint ahogy ennek néhány nagy mestere ezt mûveli (lásd. Tarantino, Woody Allen), de talán itt érezzük, hogy szó sincs errõl, másfelõl pedig ez drámánál nem mûködik. A dráma introvertált mûfaj, azt nem lehet kívülrõl létrehozni, ahhoz a szereplõkkel kell azonosulni. Itt a FILMBEN senki nem alkalmas azonosulásra, senkirõl nem tudunk meg semmit, és teljesen érdektelenek is. Miért? Mert követték a könyv jeleneteit, de nem mertek beletenni plusz jeleneteket, ami kulcsot adott volna a szereplõkhöz, amivel a bõrükbe tudtunk volna bújni. Nem csak a világuktól idegenedtek el, de tõlünk, nézõktõl is, és ezért mint DRÁMA is élvezhetetlen, nem csak mint horror.

Röviden.

A történet valóban „nem pörög”, ha arra gondolsz hogy nem követik egymást gyors váltással az események, és nincs benne úgymond a „nagy fordulat” abban az értelemben, ahogy azt a mai moziba járó nézõ elvárja. A film fõereje ugyanis – szerintem – nem önmagában a történetben van (nem hiába piszkáltalak azzal, hogy a „storyban” vagy a horror részben keresed a lényeget), hanem abban az életérzésben ami áthatja a filmet (és itt dobálózhatnánk nagy szavakkal mint elidegenedés, a társadalomból kitaszítottság szimbólikus megjelenítése, szociológiai tükör blablabla bla bla… de ez mind csak valamiféle bölcsészeskedõ mellédumálás lenne, ami felesleges - vagy érzed vagy nem). A lassúság, a kitartott képek és az operatõri munka egyéb finom alkalmazásai pontosan ennek a hangulatnak a szolgálóleányai, ha pörögni kezdeni hirtelen fordulatokkal, nagy akciójelenetekkel, érzelgõs összeborulásokkal pontosan azt a groteszk, erõsen depresszív és a mai amerikai (értettem ez alatt a „mainstream” szót ez esetben) fimfelfogástól elütõ báját vesztené el, ami miatt szeretjük. Amúgy már elkészült az amerikai feldolgozás is (Let me in címmel), abban minden bizonyára jobban kidomborodik a „story” és elvesznek a „zavaró tényezõk” („lassúság”, a lány nemi identitásának kérdése, a nyitott befejezés, az amerikai képmûvészettõl idegen steril, „északi” beállítások), mivel hollywood bizonyára felvonultatja minden eszközét ahhoz hogy könnyebben fogyasztható, így jobban eladható legyen a nézõk számára.

Azon pedig felesleges kötözködnöd mit posztolok, mivel számomra a port nem olyan elsõdleges fóruma a filmekrõl való kommunikációnak (azaz talán minden 10., 20. általam látott filmrõl posztolok ide valamit ha van rá hangulatom). Ha sznob akarnék lenni nyomathatnák hozzászólásokat csak Bergmanhoz, vagy az Aranypolgárhoz :), legyintve egyet hogy (hozzászólásaimból csemegézve) az Oldboy, Amelie, vagy a Pán labirintusa derogálóan túlontúl ismert filmek, de ne haragudj ez azért távol áll tõlem.

Befejezõ gondolatként: Azt hiszem nem azon kell évõdnünk ki mit szeret s mit nem, vagy egymás fejéhez vagdosnunk hogy "mainstream", egyszerûen arról van szó hogy neked nem jött be a film és kész. Nehéz érvekkel megváltoztatni az izlést, mivel eléggé távol áll a logikától.

Nagyszerû film, ami végre nem a Hollywood-i mintát követi, hanem egy igazán eredeti történettel büszkélkedik. Megosztja a közönségét, de egyszer mindenképpen érdemes idõt szánni rá.

Az egyébként érdekes, hogy szurkálódsz a mainstream filmekkel, ellenben csak ilyenekhez postoltál... A mainstream filmek általában nem véletlenül azok, amik. Én örülnék a legjobban, ha lenne idõm a szemétben is kutatni, de hát nincs.

A story jó, de a filmet egy kicsit pörgösebbre is csinálhatták volna.

:) Charles te tényleg eltévedtél ha ezt a filmet horrorfilmekkel akarod összehasonlítani, vagy csak annyiban látod a történet, hangulat lényegét hogy a "fiút szivatják". Lehet hogy meg kellene maradnod a mainstreamnél, igaz ott a "storyt" könnyebb elkapni :).

Ennek a filmnek nem volt története??Nofene.
megtörlöm már a szemüvegem,oszt megnézem újra,:))

Talán azért mert ez inkább dráma és nem horror. ;)

Jah és néhány horror, ami az évtizedben nagyon odaverte ezt a filmet:

SAW, Hostel, The Orphange, 28 Days After, American Psycho, The Ring. Ezek csak azok, amik nagyon odaverték, és amit én láttam. Mindössze ez azért megdöbbentõ, mert én nem nézek horrort, csak a mainstream vonalat ismerem.

De tudok ajánlani egy listát. Csekkold ezeket a filmeket. Lefogadom, hogy te se hallottál a nagy részérõl.

http://www.examiner.com/horror-movies-in-portland/the-20-greatest-underseen-horror-films-of-the-2000s