Hosszú és kimerítõ a kritikád.. De végigszenvedtem.. Csakúgy, mint a filmet..
Két dolog jutott eszembe:
- Hogy lehet valakinek ideje és energiája az év utolsó napján reggel fél 8 elõtt, hogy ilyen hosszadalmas sorokkal ajándékozza meg a PortPontHut? (Sok helyen ennél rosszabb kritikákért még fizetnek is..;)
- Ha valaki még sosem olvasott Márait, mi alapján von le ily messzemenõ következtetéseket (például az író eredeti szándékaival kapcsolatosan) a film apropóján?

Nem olvastál még Márait? Áááá, az meg hogy lehet? :-) Nekem kedvenc íróm. X-)

A könyvet nagyon szeretem. De mivel a filmrõl csak rossz kritikákat olvastam, nem mertem megnézni... :-)

Nem zavart a film eltúlzott irodalmiassága. Mivel ahhoz a kritikus tömeghez tartozom (szerény véleményem szerint ez legalább kilencmillió kilencszázezer magyar ember lehet) akik nem olvastak még Márait…így a film „kulturális missziót” teljesít felém, amit én megköszönök, és nem kritizálok. (Mellesleg a BBC Pride and prejudice sorozatában Ms. Bennet olyan cirkalmas körmondatokban kosarazta ki Mr.Darcyt, ami nyilvánvalóan teljességgel életszerûtlen, mégsem zavart senkit…)

Ez a film csupán egy õs-Kaméleon? (…ld. Hámori Gabit, mint összekötõt…)
Vagy inkább másról szól?

Nagyon erõs a párhuzam a két történet között: Lajos gazember, Eszter pedig egy jómódú, magányos és nem valami eszes hölgy, akit az ex-udvarló sikeresen megfoszt minden vagyonától. És Eszter valóban önként, önmagát becsapva lesz áldozat; Lajosnak még annyit sem kell erõlködnie, hazudnia és színlelnie, mint Goda Kriszta hõsének.

Lajos nyilvánvalóan aljas, a szerelmes levelei ellenére is: hiszen már a fiatal Esztert is választhatta volna, vagy legalább Vilma halála után elvehette volna; és természetesen most sem jutna eszébe kifosztani és tönkretenni, ha valóban szeretné.
Eszter ráadásul már nem is a sajátjából ad, hisz Lajos húsz éve egyszer elverte a kúria árát, Károly és Endre vásárolták vissza. Eszter gyakorlatilag ezen férfiak pénzét ajándékozza Lajosnak, és ez semmiképpen sem tiszta játék…

De Márai mégis másra futatja ki a végsõ tanulságot: „Én Lajosnak és Évának adósa vagyok. Mert van egy magasabb törvény” – magyarázza Eszter a film végén.
Az összetartozás, a szerelem törvényét Ákos "dalban mondta el":
Gyönyörû törvény,
Hogy a szerelem örvény.
Az alkalom itt van,
Hát hódolj be halkan!
Százezer éve
Mindig ez a vége.
Mindegy a színhely,
Nem kell, hogy színlelj,
Szeress vagy vess meg,
Én birtokba veszlek!
(Ez a filmben persze csak lelki síkon jelenik meg: a szerelmes Eszter természetesen enged Lajosnak, aki természetesen veszi õt birtokba.)

A szerelem ezen törvényén felül több tanulság is rejlik a sztoriban:
Az egyik a Lajos által megfogalmazott igény, hogy Eszter valamiféle „personal Jesus”, erkölcsileg eleven váltólevél legyen. Eszter ezt visszautasítja – és valóban, aki azt hiszi, önnön jóságával, önfeláldozásával megválthat egy másik embert, az a hübrisz bûnébe esik, tragikomikus Isten-clownná válva. Lajosnak különben esze ágában sincs jó útra térni. Eszter kihízelgett vagyonát is ugyanolyan gyorsan elherdálja majd, mint bármi mást addigi életében.
Sõt – a megszerzett kúria Lajost csak még mélyebbre süllyeszti a fertõben, a hazudozásban és élõsködésben. Eszter éppen a szeretet nevében jogosan tagadhatna meg mindent Lajostól, hogy ezzel megállítsa a férfi ámokfutását, felelõsség elõli menekülését. A vagyona ráíratása ellenben igazolja a férfi galádságait.

A másik tanulság, minden józan és kiábrándító, keserû körülménytõl függetlenül, Eszter tettének egy másfajta értelmezése. Ami túlmegy a szerelemben való önkéntes behódolás, vagy a másik megmentésének gesztusán.
Erre Eszter már a film közepén is utalt, amikor azt mondja Lajosnak: „Te tudod, hogy nem fukarkodtam az érzésekkel.”
A szeretet mégiscsak az adásban nyilvánul meg.
„A szeretet tevékenység, nem passzív érzelem; nem beleesünk, hanem helytállunk benne. Legáltalánosabban úgy írhatjuk le a szeretet cselekvõ jellegét, hogy szeretni elsõsorban annyi, mint adni, nem pedig kapni.
Mi az, hogy adni? Egyszerûnek látszik a felelet erre a kérdésre, pedig valójában tele van kétértelmûséggel és bonyolultsággal. A legelterjedtebb félreértés szerint aki ad, az „felad” valamit, megfosztja magát valamitõl, áldozatot hoz. Az olyan ember, akinek jelleme megrekedt a befogadó, kihasználó, felhalmozó beállítottság szintjén, az csakugyan ezt érzi, amikor ad. A piacra orientált karakter szívesen ad, de csakis cserébe; ha csak ad és nem kap is, úgy érzi, becsapták. A nem alkotó ember szemében adni egyenlõ a tönkremenéssel. Legtöbbjük éppen ezért nem is ad. Némelyek viszont erényt kovácsolnak az adakozásból: áldozatot hoznak. Úgy érzik, hogy mivel adni fájdalmas dolog, ezért muszáj; adni az õ szemükben attól erény, hogy átérzik az áldozat súlyát. Nekik a norma, miszerint adni jobb, mint kapni, azt jelenti, hogy hiányt szenvedni jobb, mint örömöt átélni.
Az alkotó személyiség számára adni egészen mást jelent. Ez a hatóerõ legnagyobb mérvû kifejezõdése. Amikor adok, ebben a tettben átélem erõmet, értékemet, hatalmamat. A felfokozott vitalitásnak és hatóerõnek ez az élménye örömmel tölt el. Túláradónak, bõkezûnek, elevennek és ezért örömtelinek élem meg önmagamat. Adni nem azért nagyobb öröm, mint kapni, mert veszteség, hanem mert tulajdon elevenségem fejezõdik ki benne.
Könnyû belátni ennek az elvnek az érvényességét, ha különbözõ sajátos jelenségekre alkalmazzuk. A legelemibb példa a nemiség szférájában található…
Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad... Úgy éli meg önmagát, mint olyan valakit, aki önnön gazdagságából másoknak is juttat…
Az adás legfontosabb szférája azonban nem az anyagi dolgok világa. Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát… nekiadja azt, ami õbenne eleven: az örömét, az érdeklõdését, az értelmét, a tudását, a jókedvét, a bánatát. Életét így odaadva gazdagítja a másik személyt, fokozza elevenségérzetét a saját elevenségérzetének fokozásával. Nem azért ad, hogy kapjon; adni önmagában tökéletes öröm. De azzal, hogy ad, óhatatlanul életre kelt valamit a másik személyben, és az visszasugárzik rá; ha õszintén ad, abban óhatatlanul benne foglaltatik a viszonzás. Aki ad, az adakozóvá teszi a másik személyt is, és mindketten részesülnek az örömbõl, amit létrehoztak…
Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy az adakozó szeretet képessége a jellem fejlettségétõl függ. Feltételezi, hogy az illetõ személy eljutott az elsõdlegesen alkotó beállítottsághoz: úrrá lett a függõségen, a nárcisztikus önimádaton, mások kihasználásának és a harácsolásnak a vágyán, megtanult hinni a saját emberi erõiben, és van bátorsága rájuk hagyatkozni céljai elérésében. Amilyen mértékben hiányoznak belõle ezek a tulajdonságok, annyira fél tõle, hogy odaadja magát – azazhogy szeressen.”(Fromm)


Eszter jelképezi ezt az eleven, tiszta erõt. Adakozása tehát bölcsesség is.
Kár, hogy valójában mégis ostobasággá válik, hiszen Lajos nem tart igényt Eszter legbecsesebb részére – azaz Eszterre önmagára, Eszter emberi megnyilvánulásaira. A szerelmébõl, szerelmes behódolásából sem kér, hiába érzi Eszter azt, hogy ez mindenekfelett való törvény.
Eszternek semmilyen más úton nem nyílik lehetõsége a szeretete kinyilvánítására, mint az öröksége feláldozásával. Ebbe is belemegy, ezzel is megalkuszik. Mintha csak Bridget Fonda lenne a Facérokból: „Már azzal is megelégednék, ha valaki azt mondaná: ’Gesundheit’”.
De megmarad a nyugtalanító kérdés: mivel Eszter más férfiak közeledését soha nem volt képes viszonozni, csak Lajos vélt/valós érzéseit dédelgette magában; és Lajoson úgy „segít”, hogy ezzel végleg bebetonozza a férfi élethazugságát - vajon nem azért teszi ezt, hogy ezzel saját maga is végképp belesüppedhessen önnön élethazugságába? Vajon szereti egyáltalán Lajost, vagy csak elhiteti magával, és csak önnön fantáziájába szerelmes, nem a hús-vér férfiba? Nem csak azért szereti Lajost, mert az nincs is jelen? Nem ez az oka annak, hogy évtizedek óta könnyedén elviselte a „szeretett” Lajos hiányát és könnyedén visszapattintott magáról minden valódi közeledést, minden megvalósulható testi kapcsolatot?
Amit Lajos erkölcsi tartásnak vél – nem csupán üresség, érzéketlenség-e?
Hisz nem harcol egy szóval sem Olga ellen, nem követeli a maga helyét Lajos mellett. És amint kiderül az Évával folytatott beszélgetésbõl – amikor egy ideig Lajossal lakott, az élete egyik legnyomasztóbb élményeként maradt meg benne.
De a valódi Lajosból való kiábrándulás mégsem zavarta abban, hogy a távoli Lajosra „szerelmeseként” gondoljon. Ahogy Ady írta: „Meg akarlak õrizni téged – ezért választom õrödül a megszépítõ messzeséget.”
És egyáltalán – miért pont a svihák, senkiházi, hazudós Lajos a vágy titokzatos tárgya, ha évtizedek óta sokkal különb férfiak vették körül szeretettel és vonzalommal?
Lehet, hogy Eszterre inkább ez a kritika érvényes?
„Hiszen úgyis az a veleje minden áldozatnak, hogy az ember lemond valamirõl, ami tulajdonképpen sosem kellett neki. Értitek, nem? Folyton ezt csinálják. Feladják a karrierjüket, mondjuk – vagy a meggyõzõdésüket – vagy a nemi életüket. És mindenki álmélkodik rajtuk: csodálatos, hogy erre képesek voltak. Bárcsak én is meg tudnám tenni! Holott a dolog úgy áll, hogy csak bolonddá teszik magukat, és bolonddá tesznek titeket. Nem kell olyan szörnyûséges lelkierõ ahhoz, hogy lemondjanak valamirõl, amit soha életükben nem voltak képesek igazán kívánni. Ne bámuljuk õket. Inkább sajnáljuk õket.” (Osborne)

A történetben, azt hiszem, az a szép, hogy mindezek az értelmezések egyszerre lehetnek érvényesek. Mind igaz, attól függõen, ki nézi és mit lát meg benne…sokféle, egymásnak ellentmondó és egymást kizáró, mégis egyszerre érvényes üzeneteket tartalmaz.

Eszteren kívül a többi nõ – jobb választás? Vilma, aki minden álnokságra képes volt, csakhogy megkaparintsa magának Lajost? Olga, aki elviseli, de lenézi férjét (ez a viszonyulás kölcsönös) – és kizárólag a fia iránt rajong? Éva, aki eltanulta apjától a hazudozást és manipulációt? Nunu, aki mindenkit kizárt az életébõl? Bármelyikük is elviselhetõ hosszú távon?
És ha nem, akkor mégis mi az, amire Eszter hivatkozik a film végén: ’El kellett volna vele mennem, hogy betöltsem a törvényt. Igen, ezzel a szélhámos, senkiházi alakkal. Mert van egy erõsebb törvény…’
Miért vonzódnak egymáshoz ellenállhatatlanul férfiak és nõk, ha hosszú távon kibírhatatlanok egymás számára? Márai is tudja: hiába minden kritika, minden elviselhetetlen jellemhiba - ez a törvény erõsebb, felülír minden mást. És megér minden áldozatot, mert enélkül egyáltalán nem lehet élni...

És ezzel a kör bezárul. Megéri három szerelmes levélért mindent eldobni? Nem éri meg. De megéri.

Én nem olvastam. Sajnos. Márai-t szeretem.
De ez a film fájdalmas volt. Ilyen egy ostoba, idióta nõt.

Gondolom, valami nagy kritikussal van dolgunk. Birom, ahogy kritizáltok, ha már alkotni nem tudtok semmit. Ahhoz kell a tudás, nem a lecsepüléshez.

Hát nekem bizony nagyon is tetszett a film, igaz olvastam is,meg 47 vagyok és ismertem hasonló alakokat.Viszont való igaz,hogy a mai "mindent szerezz meg,amit akarsz" gondolkodástól távol áll Eszter nemes erkölcsisége,és tényleg mire ment vele?...Legalább meg kellett volna próbálni,még akkor is jobban megérte volna.

Márai Sándor Eszter hagyatéka nagy kedvencem, így régóta terveztem megnézni a filmet, lehetõség szerint egy hangulatos kis mûvészmoziban. Utólag örülök, hogy nem adtam ki pénzt rá.
Hiába sorakoztat fel sok nagyszerû színészt a film, az egész nagyon "színházszagú", vontatott, ami sok magyar film hibája. Túlzott mozdulatok, túlzott artikuláció, nem életszerû mondatok. Meg kell jegyeznem Törõcsik Mari kiemelkedõ volt . Valóban nehéz lehet adaptálni egy Márai könyvet filmre, ez sajnos nem is sikerült.Törõcsik Marin túl az operatõr is piros pontot érdemel a csodálatos felvételekért, képekért.
Nekem 10-bõl 4 pontot ért el.

Mielõtt bárkit elrettentene a film, tessék csak bátran elolvasni a könyvet, az zseniális. :)

Kár, hogy csak ritkán láthatunk ilyen értékes, szép filmeket. Engem lenyügözött a mondanivaló, a szinészek, a rendezés. Büszke vagyok rá, hogy magyar alkotás.

2008.04.17.

Ziccerben fölé


Az elsõ Márai-filmként hívja fel magára a figyelmet Sipos József adaptációja, és ez máris számos problémát vet fel. Az alkotók ugyanis ezek szerint nem akarnak tudomást venni a három éve bemutatott, erõsen tévéjátékízû A gyertyák csonkig égnek címû dolgozatról, és nem akarnak tudni Az emigránsról sem, ami, igaz, inkább egy önéletrajzi ihletésû félfilm (53 perc). Bár az is lehet, hogy mindez tudatos elhatárolódás: az alkotók az elsõ, igazi nagyjátékfilmet kívánták átadni végre a közönségnek, és a pionírszerep e tekintetben tehát elsõsorban a minõségnek szól.

Az Eszter hagyatéka azonban közepes tévéjáték. Olyan, amit a királyi televízió fénykorában tucatjával forgattak le. A célnak megfelelt, az átlagosnál igényesebb irodalmi adaptációval látta el az akkor még mindenre nyitott nézõket, ám az senkinek sem jutott eszébe, hogy mindezt moziban is levetítsék. Nem ugyanaz a közeg. Ráadásul Sipos József verziója túlságosan hû az eredetihez. Márpedig Márai rosszabb pillanataiban (ez leginkább kisebb lélegzetû regényeire áll) meglehetõsen modoros, elnagyolt és - kedvelt szavával - színpadias tud lenni. Sipos filmje mindezeket önkéntelenül felerõsíti azzal, hogy a könyvbéli párbeszédeket szinte egy az egyben átemeli. Csakhogy ami papíron úgy-ahogy megél, az a vásznon kimondva már maga a színtiszta mesterkéltség. Lajos, mondja izgatottan Eszter, nem kívánhatod, hogy valaki egy életen át dajkaságba vegyen erkölcsileg tökéletlen lényeket. Nincs az a színésznõ, aki ebbe életet tudna lehelni. (Nem beszélve a túl sokszor használt narráció kínosságáról.)

Mindez azért központi problémája a filmnek, mert az alkotás második fele három párbeszédre épül. Mondhatni, ez a súlypontja a regénynek és a filmnek. Ami viszont olvasás közben nem tûnik fel, hiszen egészen más ritmusban elevenedik meg, az vásznon igencsak szembeötlõ: három, rendkívül elnyújtott, papírízû dialógust kell itt végigszenvedni emberes mondanivalóval. Egy csapásra elvész az addig megteremtett könnyedség. A zárt tér minimális mozgást engedélyez, és itt még Gózon Francisco operatõr sem képes csodát tenni, aki addig oly ihletetten adta vissza a Badacsony környéki táj derûs, pompázatos békéjét. Ami eddig film volt, az itt színház lesz. Vagy ami még rosszabb: színházi közvetítés.

Amit meg lehet menteni a filmbõl, azt a színészek mentik meg. Cserhalmi György, Nagy-Kálózy Eszter, Eperjes Károly és Törõcsik Mari, amikor elég mozgásteret hagynak nekik, már rutinból is elvarázsolják a nézõt egy-egy pontos gesztussal, tekintettel. Egyedüli kivétel Hámori Gabriella, akinek a karaktere bosszantóan élettelen marad - talán a rákényszerített rémes frizura miatt.



Papp Sándor Zsigmond

Sajnos rémes lett ez a film, már a moziban való vetítésekor láttam annak idején. Az egyébként remek színészek szinte kivétel nélkül messze-messze tudásuk alatt játszanak, hiteltelenek. Az üdítõ kivételek ez alól Törõcsik Mari és Szilágyi Tibor.

én olvastam régebben a könyvet, nagyon nagy hatással volt rám, pedig nem vok még Eszter korában :) Nagyon kíváncsi vagyok a filmváltozatra, tutira megnézem ma este.

Az elõzetesbõl ítélve,legnyûgözõ film...

miért van az, hogy pontosan tudod, nem érdemli meg, hogy szeresd, mégis a legnagyobb ajándékot adod neki...egy életen át?
és nem azért nem érdemli, mert szándékosan bántani akar, hanem azzal a hendikeppel létezik, hogy nem képes élni a viszonzás lehetõségével. felismeri a jót, vágyik is rá, de nincs hozzá adottsága. nem tud azon az úton járni.
nagyon szíven ütött, amikor arról beszélt a férfi, hogy a nõ lehetett volna az õ pót-jelleme. eltékozolt idõ-szerelem-élet... nagyon szomorú és egyben gyönyörû.

;-)

;-)

ezt a választ még elfogadom:)

..inkább nem mennék bele hosszas fejtegetésbe.. egyszerûen végigszenvedtem a filmet, a szereplõkkel együtt.. a baj csak az, hogy nem szeretek szenvedni..

talán mert nem teljesedik be?