Felújítva az Átrium moziban. A történet nem sok, az elõadás, részben a különleges helyszínnek -a mozi elõtere/büféje- köszönhetõen, érdekes, a rendezés jó és egyéni, kiváló a színészvezetés. 130 percig faszéken ülve, idõnként rossz látási viszonyok között is leköti a nézõt.

Frecska Rudolfot Nagy Zsolt helyettesítette tegnap (hibátlanul).
A darab összességében a Mundruczótól megszokott érzést keltette bennem, bár a Jégnél határozottan jobb volt.
A helyszín nem adott hozzá annyit az élményhez, mint amennyit elvett, hogy többnyire nem láttam a szereplõket (max TVn).
Remélem egy éven belül nem látok újabb Mundruczó rendezést.

Láttam a Frankenstein tervet. Azt mondták, színház. De nem volt ott festett ég. Mások azt mondták, ez nem színház. Igaz, festett volt a vér, a végkifejlet piros lámpájaként.

Nem tetszhet ez az életjáték azoknak az intézményesített kritikusoknak, akik a színház betanult szabályaiba párnázódva beülnek ide, hogy majd lehúzzák a vizeslepedõt az itt látottakról. Hiszen nekik nem tetszik, ami nem szuffitás, ami nem bölcsészkedõ, ami nem az a színház, amihez anyuka szoktatta õket, amikor elõször elvitte õket a Vígbe a Ruttkai pomponos, kacér Anniejához. A maga nemében tényleg nagyon jó volt az. Itt most nem az látható. Itt nem is napjaink dívázó D. vagy E. színésznéik illegetik magukat, nem õk sikoltoznak, könnyeznek vagy kacagnak, közönséget beváltan manipuláló koreográfiára. Nem is modoros alternatívkodásról van szó.

Szalonkritikusaink egyáltalán nem is akarják észrevenni, hogy akik ebben a darabban szereplõként vagy figuraként élnek, az élet bonyolultsága szempontjából sokkal messzebb járnak az említett színháznál, díva-színészeknél, figuráknál.

Olyan messze, ahol William Falkner, meg Fjodor Dosztojevszkij, Frank Wedekind, meg Georg Büchner kutaszkodott. Nagyon olyan vidék ez, ahol megtörténik, hogy az anya eldobja keservesen szült csecsemõjét; ahol valami könyörtelen muszáj fekteti össze az embereket; ahol reggelente nem Herendibõl szolgálják fel a teát, nem dizájnos living-roomokban vonaglanak végig a jól megírt játszó személyek. Veszély és esendõség, érzéketlenség és megkínzottság, levágott szárnyú humor, sokáig lappangó kegyetlenség feszeng itt. Ha Büchner neve fémjelezné ezt az elõadást, persze mégis másképp látnák szalonkritikusaink.

Nem tetszhet ez az életszelet azoknak a nézõknek, akik maguknak sem merik bevallani, miket elkövetünk már csecsemõkorunktól kezdve. Azoknak sem tetszhet, akik nem voltak kénytelenek uram-isten-miket elkövetni életükben – ha egyáltalán lenne köztünk olyan szerencsétlen, aki megúszta az életet mint Életet.
Nagyon szemünkbe mondatik itt, hogy milyen tragikusan alantas partokon köthetünk ki lélekvesztõ bárkánkon, büfék sikátorában hányódva. Nem tudhatjuk, hol faragunk rá múltunkra.

Átkozottul mostoha vidék ez. Ócska öröm-ácsingózásaink bûnökbe és bûnhõdésekbe vesznek. Illúzió-gyárosok csinálnak még hülyébbet belõlünk, kiszolgáltatottakbõl, eleve megalázottakból, akik castingolásoktól várnunk fõnyereményt. Minden illúziótól megfosztottak szeretnének szennyesre sikerül életük hamvából egy kis matt-fényû valamit összekaparni, de csak korom meg vér sikeredik.

Azt hallottam, bizonyos politikusok be akarják záratni ezt a színházat. Minek is az, mondják talán, minek is az, színház! Pláne az ilyen! Még csak nem is hazudik. Itt még az is megeshet, hogy magára ismer az istenadta nép. Még rájön, hogy saját megnyomorított életét látja a színházban. Még arról is szólhat, hogy az emberek a szokásosnál is rosszabbul el tudnak aljasodni, ha közegbe veti õket a sors. Arról is, hogy genetikai aljasságunk mellett súlyosbodhat a helyzet azzal a szerencsétlenséggel, hogy hova születünk, kitõl születünk, hogyan manipulálják életünket. Még tán arról is szólhat, hogy ezen a tájon megszûnt az erkölcsi talaj, bármennyire fájdalmasan is éljük meg azt mi, idetaszíttattak. Veszélyesen átjátszik itt a színház és valóságunk millióinak élete.

Még ha tanácsot is tudna adni ez az elõadás, nekünk elkárhozottaknak, hogy mihez is kezdjünk! De hát ki tud itt, ilyen helyzetben tanácsot adni?! A fentebb említett nagynevûek is meglehetõsen tanácstalanok maradtak.Dosztojevszkij kikötött a megkínlódott hitnél.

Kár, hogy annyira kevesen juthatunk be a konténerbe.

Ilyesmik jártak megkopott fejemben, ahogy ezt az elõadást néztem.

Ez szép volt!
Hasonlóan érzek!

1/ A "teremtõ gõgje" kezdetû ismertetõben engem összezavar a rendezõ értelmezésének az a része, amikor a kövekezõt mondja: " olyan módon hasson a darab, hogy a meglepetéssel teli kíváncsiságtól, a szörny elutasításán keresztül szembesûljünk vele, hogy mi inkább vagyunk pultoslányok, és konténerkereskedõk, mintsem mássággal, különlegességgel rendelkezõ egyén, a "más ember"."
Nem tudom, hogy a szembesüljünk vele" részben a "vele" szó a szörnyre vonatkozik-e, (mármint hogy a szörny elutasítsán keresztül szembesüljünk a szörnnyel), vagy azzal szembesüljünk-e, hogy mi inkább vagyunk pultoslányok és konténerkereskedõk, mintsem mássággal, különlegességgel rendelkezõ egyén, a "más ember".

2/ Nem gondolom, hogy a fasizálódás lényegét le lehet csak a félelemmel vegyes irigységre szûkíteni. Szerintem a fasizálódáshoz a másokon való uralkodni vágyás nyitja meg a zsilipeket. Annak alapja lehet az irigység, de a félelem, szerintem, nem feltétlen jellemzõje. Az irigység megszülheti a "mássághoz" szükséges gátlást vagy éppen legátoltságot, ami a fasizmushoz vezethet.

Nagyon jól érzi a rendezõ, hogy fasizálódás van a levegõben, méghozzá éppen azok részérõl, akik a másokon való uralkodás vágyából vagyonra és hatalomra törtek, és meg is szerezték. Itt valóban beléphet a félelem fogalma, méghozzá azon a nagyon gyakorlatias alapon, hogy félnek, hogy elvesztik a szerzett vagyont és hatalmat.

Ezért aztán, félelmükben, minden eszközt fel is használnak, hogy megtartsák azt. Tudják, a legjobb eszköz erre az uralkodás. Uralkodás a családon, a kisebb közösségeken, az országon, stb. Eszközeikben kényszerûségbõl esetleg korlátozódnak, vagy kevésbé korlátozódnak. Hogy mennyire, az kor, helyzet és ügyesség kérdése. Ezért a fasizmus valóban tágabban értelmezhetõ, minthogy csak a politika sajátja lenne, de talán mégis politikai értelemben tetten érhetõ leginkább.

A fasizmus kialakulásához minden eszköz felhasználható. A demokrácia palástja, fogalomkészlete, szövete is, antiszemitizmus és antiszemitizmussal való fenyegetés egyaránt.. Kialakulása során sunyin gátlástalan, és gátlástalanul sunyi. A hatalom megszerzése után MÁSSÁGA jellegébõl fakadóan és annak megõrzése érdekében viszont tekintet nélkül, és emberi kategóriák figyelembe vétele nélkül, vagyis a normalitás szabályai nélkül tarol.

Így valóban alap lehet a félelemmel vegyes irigység, mint alap és fenntartó erõ. De az eszköz a gátlástalanság..
A rendezõ nagy érdeme az lehet, hogy nem szûkíti le a fasizmust egy ország feletti uralkodás eszközére, hanem meglátja, hogy kisebb egységben is kitermelõdõ, egyes emberben megszülethetõ jellemzõ is.

Nagy bátorság kell megrendezni ezt a darabot, és még nagyobb bátorság kell azoknak a színészeknek, akik eljátsszák ezt. Hiszen elõfordulhat, hogy a közönség még nincs kész az ilyesmire, és valóvilágos korunkban, azonosítják majd õket a játszott jellemekkel. Legnagyobb tisztelet és elismerés nekik. Bár a politikai hatalom valószínû nem fogja õket Kossuth díjjal jutalmazni. Hacsak sunyiságból nem, hogy jó pontot szerezzen magának a hatalom megtartása érdekében, és hogy lássuk, itt fasizmusról szó sincs.