Téma: GlobART

MerlinOldtimer jan. 27. 16:55:06
(1/1)
A frappáns módon GlobArt névre keresztelt kompániáról érdemes tudni, hogy bár az elmúlt évben nem mutatkoztak, művészeti vezetőjük előszeretettel szervez meghallgatásokat színészek részére, azzal a céllal, hogy új tagokat toborozzon szülői pénzből létrehozott (és működtetett) társulatának.
Somogyi Anna sajátos modora sajnos még sok kívánnivalót hagy maga után, és nem igazán közelíti meg azt a színvonalat és kulturáltsági fokot, amelyet a fellengzős YouTube-videókat szemlélve tőle és a társasága előadásaitól elvárnánk.
2014-ben, legnagyobb szerencsétlenségemre, azt a döntést hoztam, hogy részt veszek az akkor még alakulófélben lévő közösség egyik meghallgatásán, ahol színészeket és írókat kerestek. Kezdő színészként éppen egy független hazai társulat előadásában játszottam, íróként pedig novelláim, kisprózáim, esszéim és verseim jelentek meg különböző magyar és külföldi antológiákban, magazinokban és periodikákban. Elhatároztam hát, hogy az egyik novellámból, illetve egy novellafordításomból olvasok majd fel a meghallgatáson. Mivel éveken át énekeltem egy jó nevű kórusban, egy dallal is készültem az eseményre. Sajnos aznap épp meg voltam fázva, ezért az enyhe rekedtség hallható volt a hangomon és beárnyékolta azt a felemelő élményt, amit az éneklés általában nyújtani szokott nekem.
Bár nem világos, pontosan miért gondolta, hogy bármi is feljogosítja erre, Somogyi Anna, ettől kezdve mérhetetlenül lekezelő és arrogáns módon viselkedett velem, majd ezt látva a többiek is követték a példáját. A rendkívül kreatív és tapasztalt "zsűritagok" arcát és testbeszédét elnézve úgy tűnt, a többségüknek nem igazán volt kedve jelen lenni a meghallgatáson. A csekély értelmet tükröző, a semmibe révedő arcok mintha egy párhuzamos térben tartózkodtak volna. Szerintem egyébként egy tapasztalt szakember képes arra, hogy megállapítsa a hallott ének alapján, hogy az illető éppen meg van fázva, de úgy látszik, ilyen fokú hozzáértést és empátiát már nem várhatunk el ettől a társaságtól.
A dalt követően Somogyi bosszús arckifejezéssel érdeklődött, "van még hátra valami ebből?", mire elővettem a műfordításomat, amely nem sokkal korábban jelent meg a Napút magazinban, és felolvastam egy novellarészletet. Mikor végeztem, az egyik fiatalember (talán huszonegy-két éves lehetett) hosszas és kellemetlen tirádába kezdett arról, az írásom alapján milyen végtelenül unalmas, semmitmondó és szürke ember is lehetek, hiszen ez félreérthetetlenül kiderül a felolvasott novella szavaiból.
Igen ám, de a Facebook-posztok rigorózus tömörségéhez szokott ifjú értelmiségi figyelmét elkerülte az az aprócska körülmény, hogy a novella, amit felolvastam, nem a saját írásom volt, hanem egy műfordításom. A novellát valójában egy többszörösen kitüntetett, Nobel-díjas svéd író követte el (!), "unalmas" és "szürke" egyéniségemet tükröző fordításomat pedig néhány hónappal korábban egy felolvasóest keretén belül, több évtizedes szakmai múlttal rendelkező, országosan ismert színművészek adták elő.
Azt gondolom, még ha el is tekintünk a fiatalember tahó és kissé abuzív stílusától, illetve attól a ténytől, hogy a negatív kritikát is meg lehet fogalmazni kulturált módon, ez a mozzanat már önmagában is kristálytisztán megmutatja, mennyire érdemes hitelesnek elkönyvelni és komolyan venni azt a szakmai véleményt vagy inkább (elő)ítéletet, amelyet a zsűri nagyérdemű tagjai megosztanak a jelentkezőkkel.
A magyar művészeti iskolák hagyományain nevelkedett kicsinyes talpnyalók tehát láthatóan kaki szagú igyekezettel erőlködtek, hogy vélt felsőbbrendűségüket meglobogtatva minden áron valami elmarasztalót mondjanak rám, akit valójában nem is ismertek - kár, hogy a tények makacs dolgok. A felsorakozott önjelölt bírák közül például egyik sem rendelkezett publikációval, senki nem tett le még az asztalra maradandó és komoly szellemi terméket, de annyi önkontrolljuk és önreflexiós készségük azért lehetett volna, hogy nem hordják le minden ok nélkül azt, aki már igen. Van olyan szint, ami alá talán nem kéne süllyedni.
Néhány nappal később egy udvarias emailben érdeklődtem jelentkezésem "státuszáról", mire egy bunkó egysoros, köszönést és elköszönést nem tartalmazó üzenet érkezett Somogyi Annától, amelynek lényege kb. annyi volt, hogy ők "színes" embereket keresnek.
Ez az anekdota persze még komikus is lehetne, ha Somogyi asszony nem érezte volna szükségét annak, hogy minden előzmény vagy provokáció nélkül tovább folytassa a személyem pocskondiázását a hátam mögött, az ismerőseim füle hallatára. Ezt némi megrökönyödédessel vettem tudomásul, hiszen én mindvégig kulturáltan és tisztelettudóan kommunikáltam vele és a társulatával. Sajnos, a rossz emlékű meghallgatás után elcsípett vélemények alapján nem én voltam az egyetlen, akinek efféle élményekben volt része.
Kissé riasztónak találom, hogy ma Magyarországon tehetséges művészek és független társulatok nem kapnak anyagi támogatást és lehetőséget arra, hogy bemutatkozzanak, míg a somogyi-félék a megfelelő pénzügyi háttér birtokában kedvükre ócsárolhatnak, szidalmazhatnak más, szerényebb anyagi háttérrel rendelkező alkotókat és művészeket, minden következmény nélkül.
A GlobArt Társulat kiváló példája annak, hogyan emelkedhet ki a tömegből egy nagyszájú, szégyenteljes stílusban kommunikáló társulatvezető, ha elég pénze van és elég agresszívan viselkedik. Kiválóan illusztrálja azt is, miért próbál annyi jó képességű, hazai művész inkább külföldön szerencsét.
Egy dolog miatt azonban kétség kívül hálával tartozom nekik: az elmúlt tíz év kemény munkájával elértem, hogy ma már három nyelven publikálok verseket, prózát és cikkeket, több versem díjat nyert, eddig két verseskötetem jelent meg, a drámáimat eddig Angliában, az Egyesült Államokban, Új-Zélandon és Ukrajnában mutatták be a színházak.
Meg kell hagyni, hogy mindezt soha nem értem volna el, ha somogyiék dilettáns társaságában keresem a boldogulás útját.