Eleinte jónak tűnt a film ötlete, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem, az alapötlet sem jó. Attól még, hogy valami valószerűtlen, lehetne szórakoztató, de ez inkább nyomasztó. Látunk egy családot, akikről csak annyit tudunk meg, hogy funkcionálnak, élnek, dolgoznak, párkapcsolatokat létesítenek, szaporodnak, de senkinek semmi személyisége vagy ambíciója nincsen, amitől érdekesek lehetnének, ha már egy film szereplői. Lehet, hogy ez nem zavarna annyira, ha viszont a cselekmény érdekes lenne, de az is kimerül annyiban, hogy mindenki az anya kegyét lesi, aki tanárnő létére abban leli az élet örömeit, hogy úttörődalokat énekel és Spreewald uborkát eszik üvegből. A sztori onnantól teljesen kiszámíthatóvá válik, mikor elkezdik visszaállítani az életüket szocialista üzemmódba, és sajnos humoros vagy emlékezetes perceket sem sikerül összehozni. Lehet, hogy nem is ez volt a cél, hanem tényleg valamifajta nosztalgia-élmény, hiszen a film cirka 15 évvel az újraegyesítés után került a mozikba, és akkor még sokakban elevenen élhetett a szocializmus emléke. Ebben az esetben viszont nagyon rosszul öregedett a film, mert jó 20 évvel a megjelenése után a nosztalgia számomra a díszletben kimerül, egyébként inkább kínos az egész szocializmus iránti sóvárgás. Nyilván voltak akkor is jó dolgok, amik az emberekben szép emlékeket ébresztenek, de ezt valahogy nem sikerült átadni. És ugyanúgy azt sem, hogy miért szenvedtek sokan ettől a rendszertől. Csak annyit tudunk meg, hogy az orvosok leléptek tömegesen nyugatra. Az egyetlen szimpatikus szereplő az ápolónő volt, egyedül neki voltak normális emberre valló reakciói. A végét néhány logikai bukfenc árán sikerült összecsapottan, klisésen, de némileg tényleg meghatóvá tenni, de ez már nem mentette meg az egészet és azt, hogy sokat unatkoztam menet közben. Van egy kis korai 2000-es évek hangulata a filmnek, de vannak ennél sokkal jobb filmek ilyen szempontból is abból a korból.

Zseniális film, kevés az ilyen, egy igazi, sajátos karaktere van, teljesen egyedi jellege, mindentől különböző, ami ráadásul az érdeklődést végig fenntartó koncepcióra húzza fel magát.
Ugyanakkor nem hibátlan. Az, hogy eltelt fél év (nyolc hónap a kómából való felébredésig, de addigra már mindent átrendeztek otthon), és már a padlón lévő szőnyegtől a plafonon lógó csillárig mindent, de mindent lecseréltek, az egyszerűen nem reális. Ez nem így ment végbe. Még az én gyerekkorom is vastagon a kádár-kori Magyarország berendezései között telt el, ami fokozatosan, évről évre, elemenként cserélődött, és bővült. Sőt, a nappali fő szekrénysora ma is a harminc (mondhatjuk inkább már negyvennek) évvel ezelőtti szekrényünk.
A nővér úgy mutogatja a "retró" ruhákat a kisbabájának, ("Nézd, ilyenekben jártunk"), mintha nem pár hónap, hanem legalábbis tíz-húsz év telt volna már el. Az egész filmnek van egy ilyen tévesen értelmezett vonala. A kisiskolásokat úgy felkészíti előzőleg, mintha másik világ gyermekei lennének, holott az előző tanévben korukból kifolyólag még ők is (mivel, mondom megint, nem tíz év, hanem 8(!) hónap telt el) azokat az úttörő dalokat énekelték, aminek szövegéről érdekes módon a születésnapon halvány fogalmuk sem volt, a két előre betanulton túl. Úgy kell adni nekik az úttörő kendőket.
Szóval igen, ez a fő hibája a filmnek, hogy túltolta a váltás élességét. Nyolc hónap után már senki nem jár a korábbi ruháiban, a teljes ruhatárat mindenestül kidobták, a szekrényekkel és a többi bútorral, szobaberendezéssel együtt, és hirtelen már kétszersültet(!) sem árul a sarki kisbolt. Mert hogy egy-egy márkát nem, azt értem. De a kétszersült esetén (legalábbis szinkronban) még márkamegjelölés sem volt, és úgy nézte hülyének az árufeltöltő a főszereplőt.
A 30.000 kelet-német márkát is kár volt széttépni, nem hiszem el, hogy ne lehetett volna beváltani. Nem is olyan régen volt hír, miszerint a régi, Adyval és Bartókkal díszített bankjegyek beváltási határideje csak néhány éve járt le.
A lecserélt korábbi forintokat is húsz évig(!), 2037-ig elfogadja a Magyar Nemzeti Bank.
Nem hiszem, hogy ilyen határidővel éltek volna, bár nem ismerem a kelet-német márka történetét. Azért vicces lett volna, ha a széttépkedés után derül ki, hogy a Deutsche Bundesbank egyébként átváltotta volna.
Az egyik napról a másikra állásukat vesztett tanárok története is meredek számomra. Éppen hogy azért nem lehetett éles a rendszerváltás, mert annyi területen nem lehetett volna képzett munkaerőt pótolni (ahogyan tette azt a kommunista hatalomátvétel gyorstalpalón sorozatgyártott káderekkel, majd vált kontárrá és működésképtelenné a rendszer pont ezáltal).
Az én személyes tapasztalatom, hogy éppen ugyanazok a történelemtanárok tanítottak engem is, akik a múlt rendszerben, és ugyanazzal a múltbéli szemléltettem is tették azt. Nekem az egyiptomi piramisok építői még mindig rabszolgák voltak, a görög triérészeken pedig gályarabok eveztek, a történelemoktatásában mindenhol megvolt a poros-dohos múltrendszerbéli narratíva (1848-ban a nemzetekben való gondolkodáson felülemelkedve a különböző származású aradi vértanúk, illetve Bem tábornok harcolt az elnyomó osztály ellen), az ipari forradalom pedig a kapitalizmus árnyoldala volt. A két világháború korának irodalomból - utólag jöttem rá -, nekem semmi nincs meg Kosztolányi Dezső Édes Annáján, A kulcsán, Móricz Zsigmond Úri muriján és Hét krajcárán, valamint Mikszáth Kálmán dzsentri művein, Ady Endrén és József Attilán (de tőle sem a "Nem, nem, soha" c. verse) kívül. Azaz kizárólag a rendszer éles kritikusainak írói munkásságát tanították nekem, ezeken kívül ugyanebből az időszakból szintén a kor szenvedéseit ábrázoló orosz írók művei maradtak meg általános iskolai irodalomóriám tananyagainak halvány emlékfoszlányaiból, erre egy példa Csehovtól A csinovnyik halála. Nagyjából azt tanultam én is, mint a bátyám, ami logikus, mert ugyanazok a tanárok tanítottak is engem, mint akik a bátyámat még a kommunista diktatúrában.
Történelemórán a magyar hadseregről összesen egy képre emlékszem, ahogyan égő pajta mellett állnak doni magyar katonák, aláírásként azzal, hogy a magyar katonák a visszavonulás során felégették a falvakat.
Utólag jöttem rá, hogy ha akkor, 9-12 évesen erre fogékonyabb lettem volna, egy nagyon sötét képet szívtam volna magamba a dualizmus boldog békeéveiről és a Horthy-korszakról, a történelem folyamát pedig állandó osztályharccal keretet adva értelmeztem volna.
Persze, ez csak szubjektív emlékezet, nyilván nincs meg minden abból, ami a tankönyvekben fellelhető, de sok múlik az oktató személyén is, és az én tanárom előadásából nekem ez maradt meg emlékként.

Ugyanakkor a film értéke, hogy az egészből átjön a rendszerváltás veszteseinek "Ostalgie" szemlélete, és az, hogyan állt meg egy kis szoba néhány négyzetméterén az idő, hogyan ragadtak benne a múltban, miközben a világ elhaladt mellettük, és élt túl ezen a kicsi pár négyzetméternyi autonóm területen az NDK egy alternatív valóságban.
A film egyik legérdekesebb mondata az, ami Alex merengései közben hangzik el, miszerint a valóságunk mennyire formálható is tulajdonképpen. Amit ő megtett az anyjával egy személyre vonatkozóan, azt az NDK negyven éven keresztül tette meg emberek millióval pontosan ugyanígy. Az egész film végsősoron ebben az átvitt, szimbolikus értelemben, nem pedig a triviális bútorokban és faliképekben, a polcokon elhelyezett dísztárgyakban jeleníti meg igazán mélyen, nagyon erős jelképhasználattal az NDK-t abban a csöppnyi kis szobában. A szoba, ami egy hamis illúzióban tartja a lakóját, kizárva a külvilágot, az NDK maga. Esszenciálisan ebben ölt testet. De ehhez mélyebbre kell ásni a filmben, a nyilvánvalót megkapargatva, a második, vagy a sokadik, elgondolkodttatóbb rétegéig leásva benne. Talán kevesen jutnak el eddig az üzenetig, de ha leesik a tantusz, egyszerűen zseniálissá válik a film.

Az emberek önként és lelkesen élik le egész életüket hazugságban. Kommunizmusban, kapitalizmusban egyaránt. Erről szól a film. Jó téma, gyenge megvalósítás!

Idén 20 éve mutatták be, de Wolfgang Becker filmje A mások életével együtt a mai napig a legjobb film ebben a témában. A zsenialitása abban rejlik, hogy remek humorral tud elmondani egy valójában rettenetes történetet és ezáltal azt, hogy miként hatott több százezer családra a négy évtizedes borzalmas szétszakítottság, emelett keserédes iróniával mesél arról, hogy az NDK sírba szállása sok benne és belőle élő számára ugyan tragikus volt, de valójában a német munkások paradicsoma senkinek sem hiányzik és jobb ha az idők végezetéig békében nyugszik. A kivitelezés is remekül sikerült, nagyon nem is lehet semmibe belekötni, de külön is meg kell említeni kell Daniel Brühl számos díjat is elnyert alakítását és a kiváló
filmzenét. Érdemes megnézni, de vigyázat, aki először látja utána napokig nem szabadul a hatásától. Senki se higgyen az itt még sajnos megtalálható két borzalmasan ócska kritikának (akik ezeket írták még azt sem értették, hogy egyáltalán miről szól ez a film).

Nekem nem hihető film, nem értek egyet a magas pontszámmal. De nehéz megfogalmazni az ellenérzéseimet.
Bikácsi Gergely (fent olvasható) kritikájából idézek: " Annál inkább zavar, hogy szemhunyorító helyesléssel ábrázolja a család szánalmas hazugságigyekezetét..." "...E film írója és rendezője szelíden figyeli, amint hősnője kislányos áhítattal issza a hazugság minden förtelmes szavát..."
Vagy ténylegesen ez volt a film célja? Az agymosást is láttatni akarja a filmkockák mögött, ami olyan szinten dolgozott, ami a történetet hitelessé teszi?

Másodjára láttam. Ez előtt pár évvel először. Így most vontatottnak tűnt kicsit, de érthető, mert egy idős szülővel a valóságban is minden lassú.
Nagyszerű film egyébként, és pont a politikailag elfogulatlansága miatt. A srác nője, a valóságban is orosz színész, és még a Colonia volt tőle nagyon jó film, amit láttam (Daniel Brühl-től).

Nekem a Jégbefagyott ember vígjáték változat jobba tetszett. Ezen én is elgondolkodtam, mi lenne, ha nagyapám 100 évvel ezelõttrõl most megjelenne a lovasszekerével az autópályán, vagy elõvenné a pipáját a vetített színházban (mozi) avagy furán nézne arra a kis tükörre, amiben nem is magát látja (tablet), vagy a magától bekapcsoló televízió. Sokol rádióján már nem jönnek be a digitális adások, a régi 33-as lemezeit nem tudja lejátszani semmin, millpengõje semmit nem ér.
De biztos azon is csodálkozna, hogy a fizetése harmadát vissza kell adni az állambácsinak, ezen felül még 27 %-ot, és ami marad abból még ilyeneket kell fizetni, mint rendszerirányítási díj?talajterhelési díj?alapdíj?útdíj?parkolási díj?antenna díj?A tejet, túrót már nem hozza a nénike házhoz, mert azt pasztõrizálni, homogenizálni kell. Élete megtakarítása ma egy bevásárlásra elég.

Ez tragikomm`edia de nekem ink`abb dr`am`anak l`atszott. Amugy fantasztikus film `erdemes megn`ezni Daniel Brüh nagyon sz`epen alakit n`alam 10/10.

A RENDSZERVÁLTÁSRÓL SZÓLÓ FILMEK LEGJOBBIKA! AMÚGY EZ N E M V Í G J Á T É K!!!!
KÉREM JAVÍTANI!!!!

Ne itélj amíg nem láttad. Nem azért tartják fenn a kommunizmust mert szeretik, hanem mert jót akarnak a édesanyának. Mellesleg ez a film nagyon elfogulatlan, politikailag mindkét oldal kap jót és rosszat is, szóval nem igazán foglalnak benne állást, ami nem is baj. Egy családi drámát mutat be nagyon kevés (bár jól eltalált) vicces elemmel, és a rendszerváltás csak a körítés. Kitûnõ film mellesleg, a zenéje pedig tökéletesen eltalált, azthiszem Daniel Brühl mellett ez az ami középszerûrõl nálam 10/9-esre emeli ezt a filmet. Aki még csak most akarná megnézni, annak nagyon tudom ajánlani, az egyik legjobban sikerült német film, DE (!!) ez nem vígjáték... aki kicsit is komolyan beleéli magát biztosan megkönnyezi.. és az a vicc, hogy nemcsak a végét.

"Agymosást itt ma a kereskedelmi tv-csatornák és a reklámok csinálnak. ≣:-O"
Okos, tárgyra vonatkozó komment... Így aztán 2,5 millió agymosott Dirk Gerkens-re szavazott, aki emiatt örömében távozott a kertévé élérõl.

Ez egy nagyszerû film és nem azért mert a régi rendszer köré épül, mivel nem ez a fõ mondanivalója. Bátran ajánlom mindenkinek, akibe szorult egy kis családon belüli szeretet.

egész jó film
aranyos ahogy híradókat gyártanak a muternak :)

Nagyon jó és szép film, ami a szeretetrõl szól.

Morbid történet, morbid film.
Az alapmondanivalója azonban értelmes. Rámutat arra, hogy a nagyon beteg emberek elõtt sokszor egészen más viszonyokat tettetnek a családtagok, mint ami valójában létezik. Persze nem ennyire szélsõségesen, mint a filmben.
Rámutat a film arra is, hogy az a kevés ember, aki valóban hitt az épülõ szocializmusban, személyes tragédiaként élte meg a rendszer bukását. Lelkileg, egészségileg megsínylette azt. Azok persze, akik csak érdek párttagok voltak, azaz akik amolyan "poszt kommunisták" voltak, tehát a karrierista személyiségek ezt a lelki traumát nem élték át, hanem az újabb adódó személyes boldogulási lehetõségeket keresték az átalakulás nyomán kialakuló világban is.

akinek ez tetszett ajánlom a Torony címû szintén német filmet( tegnap láttam a cinemaxon -nagyon jó) szintén ugyanebben a témában az tényleg nem vígjáték ,mert ez szerintem az ,én legalábbis végig röhögtem...

Ez tényleg nem vígjáték. Inkább egy görbetükör a szocializmusról. Aki átélte, az tudja leginkább értékelni ezt a filmet. Jó volt az alapgondolat, bár abból sokkal többet is ki lehetett volna hozni.

"színes,fekete fehér".. "vígjáték" ?? most ezt komoly port.hu ???