Eddig én se ismertem. Már olvastam egy vallástörténeti tanulmányát, és amiatt tudom, hogy a csaj lélegzetelállítóan okos, iszonyatosan sokat tud, penge agya van. Az érdeklõdése ugyanolyan okkult, mint Szepes Máriáé; tehát annak valamifajta szellemi rokona. Szepes Máriát az okkultizmus, mágia nagyasszonyának hívták; Bácsfi az õ életmûvének folytatója lehet. Persze aki ismeri, az nyilván látja a köztük levõ különbséget, nekem elsõ blikkre ez ugrik be róla.

Hát, ha nem az anyagilag érdekelt kiadó írta, akkor imponáló kritika. Be kell vallanom, én még nem hallottam a könyvekrõl.

Bácsfiról ez az utolsó hír:

Nimród király mint alkimista és fantasy-hõs… avagy végre egy igazi magyar Gyûrûk Ura a láthatáron?

Az elmúlt évtizedek óta a fantasy mûfaj világméretû diadalmenetének voltunk tanúi. Ez nem véletlen: a fantasztikum iránti érdeklõdés mindig megnõ, valahányszor egy társadalom „mítosztalanodik”, azaz elszakad õshagyományaitól, gyökereitõl. Az ember ugyanis olyan lény, aki óhatatlanul érdeklõdik az anyagi síkon túlmutató kérdések iránt, kíváncsi múltjára, s mindenekelõtt szeret felnézni a nagy tetteket végrehajtó, példamutató hõsök soraira. A fantasy mûfaja, amellett, hogy varázslatos világokba elvezetve szórakoztat, egyfajta „modern mitológia”-ként pont ezeket a lelki-szellemi igényeket elégíti ki.
Sokan panaszolták azonban, hogy a szépirodalmi igényû, egyetemes emberi értékeket képviselõ, ám mégis a magyar õshagyomány kútjából merítõ fantasy évek óta hiánycikk a hazai könyvpiacon. Ennek következtében a legtöbb rajongó kritikus szemmel tekint a „magyar fantasy”-ra, mondván, ezek a könyvek legtöbbször ismert angolszász szerzõk regényeinek fordításaiként, vagy még rosszabb esetben utánzataként, a magyar olvasóra „átstilizált” változataiként jelennek meg. Vannak, akik a 80-as évek óta megfigyelhetõ honi fantasy-kínálatban az életre szóló katarzis élményét nyújtó történeteket hiányolják. Ennek következtében elterjedt az általános vélemény, amely szerint a fantasy a ponyvairodalom egyik mûfaja: kitalált világokban játszódó, kalandos, ám feledhetõ könyveket jelent, melyeket tán egyszer, ha végigolvasunk, azután visszateszünk a polcra. A legtöbben pedig a fantasyk kétségbeejtõ klisésségére hívják fel a figyelmet. Ennek értelmében a „recept” viszonylag egyszerû: végy egy jóképû, vakmerõ és aranyszívû fõhõst, akinek lehetõség szerint legyen egy csodás képességekkel bíró kardja, meg persze gyönyörû kedvese, akit rendszerint valamilyen fájdalmas atrocitás ér (az esetek túlnyomó többségében elrabolja egy, lehetõség szerint fekete csuklyás köpenyt viselõ gonosz nagyúr). A könyv csúcspontja természetesen a Végsõ Összecsapás, melynek során hõsünk helyrebillentve az igazság mérlegét, megöli a gonoszt, mely utóbbi eseményt a kiszabadított kedvessel való boldog egymásratalálás követ. Jellemfejlõdés (vagy épp jellemromlás) nincs, a jó jó, a gonosz gonosz, a különféle emberfeletti vagy emberalatti lények (sárkányok, tündérek, törpék, koboldok stb.) serege pedig tulajdonképpen csak körítés a habkönnyû szórakozáshoz.
Ez az, amit a legtöbben fantasy-ként ismerünk. Avatara (Bácsfi Boglár Diána) magyar mitológiai alapokon megírt monumentális fantasy-ciklusa azonban megdönt mindent, amit eddig Magyarországon a mûfajról hittünk, illetve tudni véltünk. Ennek oka fõként az, hogy szerzõnk vallástörténész lévén nem „kitalálta” a Nimród-krónikák alapsztoriját: az õsi magyar hitvilágból ismerõs motívumokat ágyazta be egy sodró lendületû, a mûfaj korlátait feszegetõ, klisédöntögetõ, már-már eposz jellegû mûbe.
A Nimród-krónikák öt kötetes ciklus, tehát összesen öt, egymással összefüggésben álló regényt tartalmaz. Az öt könyv egyben az alkimisták öt elemét jelképezi: Föld, Víz, Levegõ, Tûz, Éter. A nyitó kötet, Nimród vére címmel 2009 május 13-án jelent meg, s már a telt házas könyvbemutatón nagy sikert aratott. Az olvasók visszajelzései azóta is a lehetõ legpozitívabbak: Nimród király és a kalandregény egyéb, akár a Fény, akár a Káosz oldalát szolgáló szereplõi idén nyáron sokak kedvenceivé váltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a fõvárosi és vidéki könyvtárakban a Nimród vére szinte állandóan ki van kölcsönözve; a most megjelenõ folytatás, a Víz kötete pedig sokak kitartó kérésének eleget téve készült el. Érthetõ ez a népszerûség: a Nimród-könyvek egyértelmûen a mára kiveszõfélben lévõ hagyományos értékrendet képviselik, ahol a barátság, a bátorság, a becsület és az önfeláldozás képes lehet legyõzni a mégoly fenyegetõ árnyékokat is. Nem véletlen hát, ha a kalandra, példaképekre vágyó kamaszokat éppúgy magával ragadja, mint a mély érzelmek, drámai pillanatok iránt fogékony idõsebbeket.
A Nimród lánya a sorozat következõ kötete, egyben azonban önállóan, a Nimród vére ismerete nélkül is élvezhetõ olvasmány. Mûfaja, akárcsak az elõbbinek, ennek is misztikus kalandregény. Ugyanabban a világban játszódik, mint a Nimród vére. Egy világban, mely már azelõtt letûnt, mint ahogy a mostani emberiség történelme elkezdõdött, Nimród lánya, Ankhisa hercegnõ koronázással egybekötött esküvõjére lovagol. A Sötétség erõi azonban út közben elrabolják, s egy pontosan erre a célra megteremtett hasonmást ültetnek a helyébe. Az álkirálynõ véres rémuralom gyakorlásába kezd, így Nimród király öröksége veszélybe kerül. Lesz-e ereje Gea népeinek szembeszállni az ellenséggel? Van-e kiút egy olyan helyzetbõl, ahol maga a Királynõ tör népe romlására, a hazugság az igazság köntösét viseli, s az utolsó remény egy XXI. századi régészlány, aki éppen annyira lázadó szellemû, mint amennyire tehetséges?
http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9166939

Bácsfi esetében abszolút érthetõ, hogy a szellemi lét felé fordult 100%-osan. A testi lét nem az õ terepe.

Nomen est omen.
Balra a másik harcias amazon.
Mindketten a kiválasztott õsökért lelkesedõk. :)

Miért van, hogy az ostoba antiszemiták mindenütt megjelennek, ahol valami értéket lehet gyalázni?