miert ne? ez csak az elso fejezet ....

Tök ugyanaz, mert már olvastam angolul végig, magyarul meg félig.

hogy te mekkora vagy képes voltál beírni! xD
egyébkén szerintem ugyanaz...

Hát nekem jelenleg a mozi elég nagy luxusnak számít, ha mondjuk az ezres másra kell.

szerintem egy hónapban egy ezrest elkölteni saját szórakoztatásra nem sok. de igaz, külömbözõek vagyünk. számomra a mozinak megvan a feelingje...:D és én azt szeretem. Nem mondom, itthon is szoktam csak DVD-n megnézni vlmit, de ez nem olyan kaliber hogy csak otthon kuksoljam.

megleltem a Harry Potter and the Half-Blood Prince e-book valtozatat... szerintetek ugyan az mint az eredeti?


"Elsõ fejezet
A másik miniszter
Éjfélre járt az idõ. A miniszterelnök egyedül ült a dolgozószobájában. Egy hosszú
jelentést olvasott, de a mondatok a legcsekélyebb nyomot se hagyták benne. Épp egy távoli
ország elnökének telefonhívását várta, s vagy arra gondolt, hogy mikor jelentkezik már a
nyavalyás, vagy a mögötte álló hosszú és kimerítõ hét kellemetlenségeit próbálta számûzni
emlékezetébõl. Minél erõsebben próbált a szövegre összpontosítani, annál tisztábban látta maga
elõtt egyik politikai ellenlábasának kárörvendõ képét. Az illetõ politikus éppen aznap
nyilatkozott a híradónak, s nem csupán felsorolta az elmúlt hét borzalmas eseményeit (mintha
ugyan bárkit is emlékeztetni kellett volna rájuk!), de azt is hangoztatta, hogy mindegyikért a
kormány a felelõs.
A miniszterelnököt még így utólag is felzaklatták a messzemenõen igazságtalan és
alaptalan vádak. Hogy a ménkûbe akadályozhatta volna meg a kormány, hogy leszakadjon az
a híd? Arcátlanság azt állítani, hogy megspórolták a karbantartási pénzeket, hisz az építmény
alig tízéves volt, és a legkiválóbb szakértõk se tudnak magyarázatot adni rá, hogy mitõl tört
hirtelen ketté. Márpedig kettétört, és tucatnyi autó zuhant róla az örvénylõ folyóba. Nem
kevésbé felháborító állítás az sem, hogy ha több a rendõr, nem követték volna el azt a két,
sajtószenzációvá felfújt gyilkosságot, vagy hogy a kormánynak elõre kellett volna látnia a
hirtelen támadt hurrikánt, ami hatalmas pusztítást végzett a nyugati országrészben. És vajon õ,
a miniszterelnök tehet róla, hogy az egyik miniszterhelyettes, Herbert Chorley pont ezen a
héten kezdett el annyira különösen viselkedni, hogy a közeljövõben jobbára családi körben kell
töltenie a napjait?
„Sötétség borult hazánkra.” – jelentette ki végül az ellenzéki politikus, alig palástolva
kaján vigyorát.
És ebben sajnos igaza is volt. A miniszterelnök maga is érezte, hogy az emberek
komorabbak, mint máskor – s ezt még az idõjárás is tetézte. Dermesztõ köd június közepén... –
ez nem normális dolog.
A miniszterelnök a jelentés második oldalára lapozott, de látva, hogy milyen hosszú még
a szöveg, inkább felhagyott az olvasással. Nyújtózott egyet, és búsan körülpillantott a
dolgozószobában. Csinos helyiség volt, szép márványkandallóval és magas tolóablakokkal,
melyek most – tekintettel a zord idõre – zárva voltak. A miniszterelnök kissé megborzongott,
felállt, az ablakhoz sétált, és az üveghez tapadó ködbe bámult. Ekkor hallotta meg háta mögül a
halk köhintést.
A miniszterelnök megdermedt, akárcsak rémült tükörképe a sötét ablaküvegen. Ismerte
ezt a köhögést, hallotta már néhányszor. Lassan megfordult, és körülnézett az üres szobában.
– Igen? – szólt megjátszott nyugalommal.
Egy fél pillanatra teret engedett lelkében a hiú reménynek, hogy nem kap választ. De
már zendült is a felelet, szenvtelenül, határozottan, ítéletszerûen. A hang tulajdonosa – a
miniszterelnök ezt már a köhintésbõl tudta – a szoba távoli sarkában lógó, piszkos
olajfestményen ábrázolt ezüstszürke parókás, békaforma emberke volt.
– A muglik miniszterelnökének. Sürgõsen találkoznunk kell! Azonnali választ kérek!
Tisztelettel, Caramel.
A portréalak várakozva nézett a miniszterelnökre.
– Öhm... nézze... most nem a legalkalmasabb. Tudja, fontos telefont várok... egy
államelnök...
– Az halasztható – vágta rá a portré, s a miniszterelnöknek elszorult a szíve. Pontosan
ettõl tartott.
– De kérem, nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele...
– Elintézzük, hogy az államelnök úr elfelejtsen telefonálni – darálta a kis ember. – Majd
holnap este pótolja a mulasztást. Kérem, haladéktalanul válaszoljon Caramel úrnak.
– Nos... öhm... nem bánom – adta be a derekát a miniszterelnök. – Rendben van,
fogadom Caramelt.
Azzal visszasietett az íróasztalához. Menet közben megigazította a nyakkendõjét, és
higgadtnak szánt kifejezésbe rendezte vonásait. Ám alighogy lehuppant a székére, ragyogó
zöld lángnyelvek csaptak ki az üres márványkandallóból, s a tûzben búgócsiga módjára pörgõ,
pocakos alak jelent meg. A miniszterelnök mindent megtett, hogy arca ne áruljon el se
meglepetést, se félelmet. További néhány másodperc múltán az alak kilépett a kandalló elõtti
szép, antik szõnyegre, és citromzöld keménykalapját fél kezébe fogva, lesöpörte hajszálcsíkos
köpenye ujjáról a hamut.
– Á... miniszterelnök úr! – Cornelius Caramel kinyújtott kézzel indult vendéglátója felé. –
Nagyon örülök, hogy újra láthatom.
A miniszterelnöknek nem volt kedve hazudni, így inkább nem mondott semmit. A maga
részérõl cseppet sem örült, hogy viszontlátja Caramelt, akinek a felbukkanásai nemcsak
rémisztõek voltak, de általában kellemetlen hírek érkezésével jártak együtt. Ráadásul Caramel
kimondottan rossz bõrben volt. Lefogyott, a haja ritkább és õszesebb lett, az arcán elmélyültek a
ráncok. A miniszterelnök látott már politikusokat ilyen állapotban, és tudta, hogy mit jelent ez.
– Miben állhatok szolgálatára? – kérdezte egy kurta kézfogás után, az íróasztala elõtt álló
székek legkényelmetlenebbike felé mutatva.
– Nem is tudom, hol kezdjem... – dörmögte Caramel. Közelebb húzta a széket, leült rá, és
a térdére helyezte zöld kalapját. – Micsoda hét volt ez, micsoda hét...
– Szóval maga mögött is nehéz napok állnak... – jegyezte meg hûvösen a miniszterelnök,
fõként azért, hogy érzékeltesse, van elég baja Caramel nélkül is.
Caramel fáradtan megdörzsölte a szemét, majd komoran a miniszterelnök szemébe
nézett.
– Pontosan ugyanolyan hetem volt, mint önnek. A brockdale-i híd... a Bones- és a
Vance-gyilkosság... no meg az a rumli ott nyugaton...
– Arra... öhm, arra céloz ezzel, hogy a magafajtáknak közük volt ezekhez... ezekhez az
eseményekhez?
Caramel pillantása megkeményedett.
– Természetesen igen – felelte. – Felteszem, rájött, hogy mi folyik az országban.
– Hát...
A miniszterelnök pontosan az ilyen helyzetek miatt viszolygott annyira Caramel
látogatásaitól. Az ország elsõ embereként cseppet sem élvezte, hogy egy tudatlan kölyök
szerepébe kényszerítik. Márpedig ez történt minden egyes alkalommal, Caramel elsõ látogatása
óta, mellyel éppen a beiktatása napján örvendeztette meg. Úgy emlékezett arra az estére,
mintha tegnap lett volna, és tudta, hogy az élmény holta napjáig kísérteni fogja.
Egyedül állt ugyanebben a szobában, élvezte a sokévi álmodozás és cselszövés után
kiharcolt diadalt; aztán, csakúgy mint ma, váratlanul köhintést hallott a háta mögül, s mikor
megfordult, a csúf kis portréalak közölte vele, hogy a mágiaügyi miniszter bemutatkozó
látogatást készül tenni nála.
Az elsõ gondolata természetesen az volt, hogy az agyára ment a hosszú és kimerítõ
választási hadjárat. Borzasztóan megrémült a beszélõ festménytõl, de ez semmi volt ahhoz
képest, amit akkor érzett, mikor a kandallóból kiugrott egy magát varázslónak nevezõ alak, és
megszorongatta a kezét. Egy szót se bírt kinyögni, mialatt Caramel barátságosan
felvilágosította, hogy varázslók és boszorkányok márpedig vannak, titokban ott élnek az
emberek között világszerte, de neki, a miniszterelnöknek ne fõjön a feje miattuk, mert a
Mágiaügyi Minisztérium felelõsséget vállal a varázslótársadalom minden tagjáért, és
gondoskodik róla, hogy a varázstalan lakosság ne is sejtse létezésüket. A munkájuk,
magyarázta Caramel, roppant nehéz és összetett, mindenre kiterjed a seprûhasználat rendeleti
szabályozásától a sárkányállomány ellenõrzéséig (a miniszterelnök emlékezett rá, hogy ennél a
mondatnál meg kellett kapaszkodnia az íróasztala szélében). Caramel ezután atyai jóindulattal
vállon veregette õt.
– Egyet se féljen! – mondta. – Jó esély van rá, hogy többé soha az életben nem lát. Csak
akkor fogom zavarni, ha igazán komoly gondunk támad, olyasmi, ami a muglikat... bocsánat: a
varázstalan embereket is érintheti. Egyébként élni és élni hagyni – ez az elvünk. Megjegyzem,
ön sokkal higgadtabban fogadja a hírt, mint a tisztelt elõdje. Õ megpróbált kidobni az ablakon,
mert azt hitte, az ellenzék által felbérelt csaló vagyok.
A miniszterelnök ekkor végre visszanyerte a beszélõképességét.
– Tehát ön... nem csaló?
Ez volt az utolsó, halvány reménysugara.
– Sajnálom, de nem – felelte együtt érzõn Caramel. – Nézze csak!
Azzal ugróegérré változtatta a miniszterelnök teáscsészéjét.
– De hát... – nyögte a miniszterelnök a csésze-egérre meredve, amely békésen rágcsálni
kezdte a következõ beszéde sarkát. – De hát miért... miért nem szólt nekem senki errõl?
– A mágiaügyi miniszter csak a mindenkori mugli miniszterelnök elõtt fedi fel kilétét –
magyarázta Caramel, és zsebre dugta a pálcáját. – Úgy véljük, ily módon õrizhetõ meg
legjobban a titok.
– De akkor... – hebegte a miniszterelnök –, akkor miért nem figyelmeztetett az elõdöm?
Caramel harsányan felkacagott.
– Drága miniszterelnök úr, ön talán elmondaná ezt bárkinek is?
Ezután, még mindig nevetve, beleszórt valamiféle port a kandallóba, majd a fellobbanó
smaragdzöld lángnyelvek közé lépett, és hussanó hang kíséretében köddé vált. A
miniszterelnök csak állt földbe gyökerezett lábbal, és arra gondolt, hogy való igaz: soha
életében senki emberfiának nem mer majd errõl a találkozásról beszélni. Mert kitõl is várhatná
el, hogy higgyen neki?
Ezután még jó ideig a megrázó élmény hatása alatt állt. Egy darabig arról gyõzködte
magát, hogy Caramel hallucináció volt, a túlhajszoltság és a kialvatlanság szülte látomás. Hogy
megszabaduljon a képzelt incidens tárgyi emlékeitõl, az unokahúgának ajándékozta az
ugróegeret, titkárát pedig utasította, hogy vigye ki a dolgozószobából annak a csúf kis
embernek a képét, aki Caramel érkezését hírül adta. Kimondhatatlan bosszúságára azonban a
festmény eltávolíthatatlannak bizonyult. Miután több asztalos, néhány kõmûves, egy
mûvészettörténész és a pénzügyminiszter is hiába próbálta leszedni a falról, a miniszterelnök
nem erõltette tovább a dolgot, s abba a reménybe menekült, hogy hivatali idejének hátralevõ
részében a portré néma és mozdulatlan marad. Sajnos néha esküdni mert volna rá, hogy ásítani
látja a festmény lakóját, vagy orrvakaráson vélte kapni õt; egyszer-kétszer az is elõfordult, hogy
a portréalak egyszerûen kisétált a keretbõl, üresen hagyva a sárbarna vásznat. A miniszterelnök
ezért egy idõ után inkább már rá se nézett a képre, s ha mégis mozgást vélt látni abban az
irányban, mindig meggyõzte magát, hogy csak a szeme káprázik.
Azután három éve, egy hasonló estén, mikor megint egyedül volt a dolgozószobájában, a
portréalak ismét bejelentette Caramel érkezését. A következõ pillanatban a varázsló ki is rontott
a kandallóból, mégpedig csuromvizesen, és igencsak feldúlt állapotban. Mielõtt a
miniszterelnök megkérdezhette volna tõle, miért áztatja el az axminster szõnyeget, Caramel
hadoválni kezdett egy ismeretlen börtönrõl, egy „Szírjusz” Black nevû emberrõl, valami
Roxfortról és egy Harry Potter nevû gyerekrõl – de a miniszterelnök az egészbõl egy árva szót
se értett.
– ...most jövök az Azkabanból – zihálta Caramel, miközben jelentõs mennyiségû vizet
csurgatott át keménykalapja karimájából a zsebébe. – Tudja, az fent van az Északi-tenger
közepén... rémes repülésem volt... a dementorok tombolnak... – Caramel megborzongott. – Még
soha senki nem szökött meg tõlük. No mindegy, szóval errõl akartam értesíteni, miniszterelnök
úr. Black hírhedt mugligyilkos, és nem kizárt, hogy csatlakozni készül Tudjakihez... jaj, de hát
ön nem is tudja, ki Tudjaki! – Caramel egy pillanatig csüggedten meredt a miniszterelnökre,
aztán így folytatta: – Jól van, üljön le, üljön le, mindent elmondok... igyon egy whiskyt...
A miniszterelnök kissé zokon vette, hogy székre parancsolják a saját irodájában, és a saját
whiskyjébõl kínálják, de azért leült. Caramel elõhúzta pálcáját, és két, borostyánsárga
folyadékkal teli poharat varázsolt elõ a semmibõl. Az egyiket a miniszterelnök kezébe nyomta,
majd odahúzott magának egy széket.
Ezután több mint egy óra hosszat beszélt. A történet egy pontján vonakodott hangosan
kimondani egy nevet, inkább leírta egy darab pergamenre, amit aztán a miniszterelnök szabad
kezébe adott. Mikor aztán a monológ végére ért, és felállt, hogy távozzon, a miniszterelnök is
felemelkedett székébõl.
– Ezek szerint úgy véli, hogy ez a... – Rásandított a bal kezében tartott lapra. – ...hogy ez a
Volde...
– Õ, Akit Nem Nevezünk Nevén! – vágott a szavába Caramel.
– Elnézést... szóval úgy véli, hogy Õ, Akit Nem Nevezünk Nevén, életben van?
– Dumbledore szerint igen – felelte Caramel, és összecsatolta hajszálcsíkos köpenyét az
álla alatt. – De mi még nem bukkantunk a nyomára. A magam részérõl úgy gondolom, hogy
addig nem veszélyes, amíg nem talál csatlósokra, úgyhogy az igazi gondot most Black jelenti.
Akkor hát figyelmezteti a lakosságot, ugye? Kitûnõ. Nos, reménykedjünk benne, hogy nem
látjuk viszont egymást, miniszterelnök úr! Jó éjt!
De viszontlátták egymást. Alig egy évvel késõbb Caramel zaklatott képpel felbukkant a
kormány üléstermében, és közölte a miniszterelnökkel, hogy volt egy kis gond a „gvidiccs”
(vagy valami hasonló) világkupán, amiben számos mugli is „érintve volt”, de a
miniszterelnöknek nem kell aggódnia, semmit nem jelent, hogy újra feltûnt Tudjukki Jegye;
Caramel ezt elszigetelt incidensnek tartja, és a Mágus-Mugli Kapcsolatok Hivatala
haladéktalanul elvégzi a szükséges emlékezetmódosításokat.
– Ó, és majd’ elfelejtettem! – tette hozzá Caramel. – Behozunk külföldrõl három sárkányt
és egy szfinxet a Trimágus Tusára. Rutindolog, de a Varázslény-felügyeleti Fõosztály azt
mondja, hivatalból értesítenünk kell önt, ha kiemelten veszélyes varázslényeket hozunk be az
országba.
– Hogy... mit... sárkányokat? – hápogta a miniszterelnök.
– Igen, hármat – bólintott Caramel. – Meg egy szfinxet. Nos, minden jót, uram!
A miniszterelnök ezután hõn remélte, hogy a sárkányoknál és szfinxeknél rosszabb már
nem vár rá – de ismét csalódnia kellett. Két év sem telt el, és Caramel megint kiugrott a tûzbõl,
ezúttal azzal a hírrel, hogy az azkabani rabok tömeges kitörést hajtottak végre.
– Tömeges kitörést? – visszhangozta rekedten a miniszterelnök.
– Aggodalomra semmi ok! – harsogta Caramel, fél lábbal már ismét a tûzben. –
Pillanatok alatt kézre kerítjük õket! Csak gondoltam, szólok önnek.
S mielõtt a miniszterelnök rákiálthatott volna, hogy várjon még egy percet, Caramel már
el is tûnt a zöld szikraesõben.
Bár a sajtó és az ellenzék errõl másként vélekedett, a miniszterelnök egyáltalán nem volt
bolond. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Caramel kezdeti fogadkozása dacára meglehetõs
rendszerességgel találkoznak, ráadásul Caramel egyre feldúltabban érkezik hozzá. Bár két
látogatás között nem szívesen gondolt a mágiaügyi miniszterre (vagy ahogy magában nevezte:
a másik miniszterre), tartott tõle, hogy Caramel újra eljön, és még vészesebb híreket hoz majd.
Épp ezért, mikor meglátta a tûzbõl kilépõ, zilált külsejû, komor varázslót, aki ráadásul elvárta,
hogy õ, a miniszterelnök pontosan tudja, milyen ügyben érkezett – nos, ezt az amúgy is
gyászos hét abszolút mélypontjaként élte meg.
– Honnan tudnám, mi folyik az izé... a varázslótársadalomban? – fortyant fel a
miniszterelnök. – Egy egész országot kell irányítanom, és pillanatnyilag elég gondom van
anélkül is, hogy maga...
– A gondjaink ugyanazok! – vágott a szavába Caramel. – A brockdale-i híd nem magától
roskadt össze. Nyugaton nem hurrikán tombolt. A gyilkosságokat nem muglik követték el. És
Herbert Chorley családja nagyobb biztonságban lenne Herbert Chorley nélkül. Szervezés alatt
áll, hogy beutaljuk õt a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba. A
beszállítására még ma éjjel sor kerül.
– Hogyhogy... attól tartok, nem értem... Micsoda!? – fakadt ki a miniszterelnök.
Caramel mélyet sóhajtott, és így felelt:
– Miniszterelnök úr, sajnos közölnöm kell önnel, hogy visszatért. Õ, Akit Nem Nevezünk
Nevén, visszatért.
– Visszatért? Mármint... él? Vagyis...
A miniszterelnök az emlékezetében kutatva igyekezett összeszedni a három évvel
ezelõtti rémes beszélgetés részleteit. Caramel mesélt neki a varázslóról, akitõl mindenki retteg,
s aki ezernyi szörnyû bûnt követett el, de aztán tizenöt éve titokzatos módon eltûnt.
– Igen, él – bólintott Caramel. – Azaz... nem tudom... mondhatjuk arra, akit nem lehet
megölni, hogy él? Nem egészen értem a dolgot, és Dumbledore nem hajlandó részletesen
elmagyarázni. Mindenesetre van teste, tud járni, beszélni és gyilkolni, úgyhogy azt hiszem, a
beszélgetésünk szempontjából élõnek tekinthetõ.
A miniszterelnök nem tudta, mit mondjon erre, de mivel afféle belsõ kényszer volt nála,
hogy minden felmerülõ témában jól informáltnak tûnjön, igyekezett minél többet felidézni a
Caramellel folytatott korábbi beszélgetésekbõl.
– És az a Szírjusz Black ott van – öhm – Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén?
– Black? Black? – kérdezett vissza szórakozottan Caramel, keménykalapját az ujjai közt
forgatva. – Sirius Blackre gondol? Merlin szakállára, dehogy! Black meghalt. Kiderült, hogy...
nos, hogy tévedtünk vele kapcsolatban. Ártatlannak bizonyult. Soha nem volt Tudjukki
csatlósa. – Caramel zavarában még gyorsabban pörgette a kalapját. – Pedig hát minden
bizonyíték arra utalt... több mint ötven tanú látta... de ez már lényegtelen, mert, mint mondtam,
meghalt. Pontosabban meggyilkolták. A Mágiaügyi Minisztérium épületében. Természetesen
vizsgálatot indítunk...
A miniszterelnök maga is meglepõdött ezen, de ekkor megszánta Caramelt. A futó érzést
azonban szinte rögtön elnyomta benne a kaján önelégültség fellángolása: a semmibõl és a
kandallókból való feltûnés terén vannak ugyan hiányosságai, viszont az õ hivatali ideje alatt
egyetlen kormányzati épületben se történt gyilkosság... eddig legalábbis nem...
A miniszterelnök bal keze középsõ ujjával háromszor az asztallap aljára koppintott.
Közben Caramel folytatta:
– De Black most mellékes. A lényeg az, miniszterelnök úr, hogy hadban állunk, és
cselekednünk kell.
– Hadban állunk...?! – visszhangozta riadtan a miniszterelnök. – Ez kissé túlzó kifejezés,
nem gondolja?
– Õ, Akit Nem Nevezünk Nevén, összeállt azokkal a csatlósaival, akik januárban
megszöktek az Azkabanból. – Caramel egyre jobban hadart, és már olyan sebesen pörgette a
kalapját, hogy az citromzöld folttá mosódott el a kezében. – Immár nyíltan színre léptek, és
sorozatban követik el a rémtetteket. A brockdale-i híd – az õ mûve, miniszterelnök úr, õ
fenyegetõzött tömeges mugliöléssel, ha nem állok félre, és...
– Szent ég, szóval maga tehet róla, hogy azok az emberek meghaltak! – fakadt ki a
miniszterelnök. – És még én magyarázkodjam mindenféle rozsdás sodronyokról, korrodált
tágulási illesztésekrõl, meg az Isten tudja, mirõl!
– Én tehetek róla!? – fortyant fel liluló fejjel Caramel. – Maga talán engedett volna az
efféle aljas zsarolásnak!?
– Nem valószínû... – A miniszterelnök kilépett íróasztala mögül, és feldúltan járkálni
kezdett a szobában. – Viszont minden rendelkezésemre álló eszközt bevetettem volna, hogy
elkapjam a zsarolót, még mielõtt ilyesmit elkövethet!
– Azt hiszi, én nem tettem meg minden tõlem telhetõt? – védekezett Caramel. – A
minisztérium teljes aurorállománya õt és a csatlósait keresi! Csakhogy az emberünk
történetesen minden idõk legnagyobb hatalmú mágusa, akire közel három évtizede vadászunk
hiába!
– Felteszem, mindjárt kijelenti, hogy a hurrikánt is õ kavarta nyugaton! – dühöngött a
miniszterelnök. Indulata szinte lépésrõl lépésre nõtt, ahogy a köröket rótta a szobában.
Õrjítõnek érezte, hogy hiába tudja meg a katasztrófák okát, azt nem tárhatja a nyilvánosság elé
– ez szinte rosszabb volt, mint ha valóban a kormány bûne lenne minden.
– Az nem hurrikán volt... – dörmögte Caramel.
– Már megbocsásson! – hördült fel a miniszterelnök. Immár döngött a parketta a léptei
alatt. – Tövestül kicsavart fák, letépett tetõk, kidõlt lámpaoszlopok, borzalmas sérülések...
– A halálfalók mûve volt – magyarázta csüggedten Caramel. – Tudjaki csatlósaié. És...
gyanítjuk, hogy egy óriás keze is benne volt.
– Minek a keze?
Caramel komoran elfintorodott.
– Régen is óriásokat használt, ha látványos pusztítást akart véghezvinni. A Félrevezetési
Ügyosztály munkatársai éjjel-nappal dolgoznak, és a helyszínre vezényelt amneziátorok
módosítják mindazon muglik memóriáját, akik látták, mi történt valójában. A
Varázslény-felügyeleti Fõosztály emberei tûvé teszik Somersetet, de az óriásnak egyelõre
nyoma sincs. Katasztrofális a helyzet, uram, katasztrofális!
– Na, ne mondja! – morogta dühösen a miniszterelnök.
– Mi tagadás, meglehetõsen borúlátó hangulat uralkodik a minisztériumban – csóválta a
fejét Caramel. – Fõleg azóta, hogy elveszítettük Amelia Bonest.
– Kicsodát?
– Amelia Bonest. A Varázsbûn-üldözési Fõosztály vezetõjét. Tudjukki feltehetõleg saját
kezûleg gyilkolta meg, mert a hölgy kivételes képességû boszorkány volt, és minden jel arra
mutat, hogy a végsõkig védekezett.
Caramel megköszörülte a torkát, és – minden önfegyelmét latba vetve – abbahagyta a
kalappörgetést.
– Írtak az újságok arról a gyilkosságról. – A miniszterelnök egy pillanatra megfeledkezett
dühérõl. – A mi újságaink. Amelia Bones... Egyedülálló, középkorú nõ volt, nemde? Roppant
csúnya eset, és igen nagy publicitást kapott. A rendõrség értetlenül áll a történtek elõtt.
– Az nem is csoda – sóhajtott fáradtan Caramel –, mivel Bonest egy belülrõl bezárt
szobában ölték meg. Elõttünk nem titok, ki volt a tettes, csakhogy elfogni mi sem tudjuk. És hát
ott van még Emmeline Vance, róla talán nem is hallott...
– De mennyire, hogy hallottam róla! – kapott a szón a miniszterelnök. – Hiszen itt történt
a közelben! Hogy mit csámcsogtak rajta a lapok! Véres bûntény a miniszterelnök
szomszédságában...
– És mintha mindez nem volna elég – folytatta Caramel, meg se hallva a miniszterelnök
sopánkodását –, a dementorok egyre több embert támadnak meg.
Egykor, boldogabb idõkben ez a mondat érthetetlen lett volna a miniszterelnök számára,
de most már sajnos nem volt az.
– Úgy tudtam, hogy a dementorok az azkabani rabokat õrzik – jegyezte meg óvatosan.
– Régen úgy is volt – felelte fáradtan Caramel. – De fájdalom, ma már nem ez a helyzet.
Otthagyták a börtönt, és beálltak Tudjaki seregébe. Nem tagadom, ez is súlyos csapásként ért
minket.A miniszterelnökben borzalmas gyanú ébredt.
– Nem azt mondta, hogy azok a lények kiszívják a reményt és a jókedvet az emberekbõl?
– De igen. És szaporodnak. Attól van ez a fojtó köd.
A miniszterelnök leroskadt a legközelebbi székre. Az ájulás kerülgette a gondolattól,
hogy holmi láthatatlan lények országszerte kétségbeesést és reménytelenséget oltanak a
választóiba.
– Ide figyeljen, Caramel! Tennie kell végre valamit! Mint mágiaügyi miniszternek ez a
kötelessége!
– Drága jó miniszterelnök úr, csak nem képzeli, hogy ezek után még miniszter vagyok?
Három nappal ezelõtt menesztettek. Már két hete követelte a lemondásomat az egész
varázslótársadalom! – Caramel megpróbálkozott egy sötét mosollyal. – A hivatali idõm alatt
egyszer se tapasztaltam ilyen egységet a közvélemény részérõl.
A miniszterelnöknek egy pillanatra elállt a szava. Változatlanul felháborította, hogy ilyen
szörnyû helyzetbe hozták, mégis részvétet érzett a vele szemben ülõ, megtört ember iránt.
– Nagyon sajnálom... – szólt végül. – Tehetek valamit önért?
– Köszönöm kérdését, miniszterelnök úr, de nem. Azért küldtek el önhöz ma este, hogy
beszámoljak a legutóbbi fejleményekrõl, és bemutassam önnek az utódomat. Úgy volt, hogy
mostanra megérkezik, de hát a jelen helyzetben érthetõ módon nagyon elfoglalt.
Caramel rápillantott a bodros ezüstparókát viselõ csúf kis ember portréjára. A festett alak
a fülét turkálta egy penna hegyével, s mikor elkapta Caramel tekintetét, így szólt:
– Azonnal itt lesz, csak még befejez egy levelet Dumbledore-nak.
– Sok sikert kívánok neki. – Caramel hangja most elõször sértõdötten csengett. – Két
héten keresztül naponta kétszer írtam Dumbledore-nak, de hajthatatlan volt. Ha beleegyezett
volna, hogy ráveszi a fiút, talán még mindig én lennék a... Na majd meglátjuk, mire megy vele
Scrimgeour.
Caramel mogorva hallgatásba merült, de a csendet szinte nyomban megtörte a portréalak
szenvtelen, hivatalos hangja:
– A muglik miniszterelnökének. Sürgõsen találkoznunk kell! Azonnali választ kérek!
Rufus Scrimgeour mágiaügyi miniszter.
– Persze, persze, jöjjön... – felelte szórakozottan a miniszterelnök, és a szeme is alig
rebbent, mikor a kandallóban ismét felcsapott és smaragdzöldre színezõdött a tûz, hogy aztán
egy újabb pörgõ varázsló jelenjen meg benne, aki utóbb szintén az antik szõnyegen landolt.
Caramel felállt, s némi habozás után így tett a miniszterelnök is. Együtt nézték a jövevényt, aki
közben felegyenesedett, leporolta fekete talárját, és körülnézett.
A miniszterelnök elsõ, komolytalan gondolata az volt, hogy Rufus Scrimgeour úgy fest,
mint egy vén oroszlán. Vörösesbarna, sörényszerû haját és bozontos szemöldökét õsz szálak
szõtték át; pásztázó szeme sárgán fénylett drótkeretes szemüvege mögött, és – jóllehet, sántított
egy kicsit – hosszú, ruganyos léptekkel járt. Elsõ pillantásra látszott rajta, hogy agyafúrt és
keménykezû ember – a miniszterelnök nyomban érteni vélte, miért Scrimgeournek szavazott
bizalmat a varázslónép Caramel helyett ezekben a vészterhes idõkben.
– Üdvözlöm, uram – köszönt udvariasan a miniszterelnök, és vendége felé nyújtotta
jobbját.
Scrimgeour futólag kezet fogott vele, közben körülpillantott a szobában, majd pálcát
húzott elõ a talárja alól.
– Caramel mindent elmondott? – kérdezte, s máris az ajtóhoz lépett, hogy pálcájával a
kulcslyukra koppintson. A miniszterelnök hallotta a zár kattanását.
– Öhm, igen... Megbocsásson, de örülnék, ha az ajtó nyitva maradna.
– Én viszont nem szeretném, ha megzavarnának minket – felelte kurtán Scrimgeour. – És
azt se, ha kilesnének – tette hozzá, és pálcája egy intésével összehúzta az ablakfüggönyöket. –
Nos, meglehetõsen elfoglalt vagyok, úgyhogy térjünk a tárgyra. Mindenekelõtt beszélnünk kell
az ön személyi biztonságáról.
A miniszterelnök dacosan kihúzta magát.
– Nagyon köszönöm, de tökéletesen elégedett vagyok a jelenlegi biztonsági...
– Mi nem vagyunk elégedettek vele! – vágott a szavába Scrimgeour. – Sötét jövõ elé
néznének a muglik, ha a miniszterelnökük az Imperius-átok béklyójába kerülne. A külsõ
irodába felvett új titkár...
– Nem vagyok hajlandó elbocsátani Kingsley Shackleboltot, ha arra gondol! –
heveskedett a miniszterelnök. – Kiváló munkaerõ, kétszer annyit dolgozik, mint bárki más...
– Hogyne, mert varázsló – felelte a leghalványabb mosoly nélkül Scrimgeour. –
Speciálisan képzett auror, aki azért van itt, hogy megvédje önt.
– Na, álljon meg a menet! – fortyant fel a miniszterelnök. – Hogy jönnek maguk ahhoz,
hogy a nyakamra küldjék az embereiket!? Én döntöm el, hogy ki dolgozik nekem...
– Mintha azt mondta volna, hogy elégedett Shacklebolttal – jegyezte meg fagyosan
Scrimgeour.
– Igen... azaz elégedett voltam vele, amíg...
– Akkor nincs semmi probléma, igaz?
– Nos... ha Shacklebolt továbbra is... öhm, kifogástalan munkát végez... – makogta
ügyefogyottan a miniszterelnök, de Scrimgeour nem is figyelt rá.
– Ami Herbert Chorley miniszterhelyettest illeti... – váltott témát – arra az úrra gondolok,
aki a széles nyilvánosság elõtt egy kacsát igyekezett megszemélyesíteni.
– Mi van vele? – kérdezte a miniszterelnök.
– Ezt a viselkedést kétségkívül egy hibásan végrehajtott Imperius-átok váltotta ki nála –
magyarázta Scrimgeour. – Agyalágyult lett az átoktól, de azért még potenciális veszélyt jelent.
– De hiszen csak hápog! – tiltakozott erõtlenül a miniszterelnök. – Biztos, hogy ha
kipiheni magát... és nem nyúl a pohárhoz...
– Jelen pillanatban is vizsgálják õt a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló
Ispotály gyógyítói – felelte Scrimgeour. – Chorley eddig hármójukat próbálta megfojtani. Úgy
vélem, célszerû egy ideig távol tartani õt a muglitársadalomtól.
– Hát... nos... de meg fog gyógyulni, ugye? – kérdezte aggódva a miniszterelnök.
Scrimgeour csak egy vállrándítással felelt, és már indult is a kandalló felé.
– Lényegében ennyit akartam mondani önnek, miniszterelnök úr. A továbbiakban is
tájékoztatni fogjuk a fejleményekrõl. Ha jómagam nem tudok idõt szakítani személyes
látogatásra, Caramelt fogom elküldeni, aki tanácsadói minõségben továbbra is nálunk dolgozik.
Caramel mosolyogni próbált, de nem sok sikerrel; inkább úgy tûnt, mintha fogfájás
gyötörné. Scrimgeour ekkor már a zsebében kotorászott a tüzet megzöldítõ titokzatos por után.
A miniszterelnök egy pillanatig reményvesztetten bámult a két varázslóra, aztán kitörtek belõle
a szavak, amelyeket egész este igyekezett magába fojtani.
– De hát az Isten szerelmére – maguk mágusok! Tudnak varázsolni! Mindenre képesek,
nem?
Scrimgeour lassan megfordult, és hitetlenkedõ pillantást váltott Caramellel. Utóbbinak
ezúttal valóban sikerült elmosolyodnia, úgy válaszolt a miniszterelnöknek:
– A baj csak az, hogy az ellenfeleink is varázslók, uram.
Azzal a két mágus a ragyogó zöld lángnyelvek közé lépett, és eltûnt."

Majd rákérdezek öcsémnél. Bár van egy oldal a Sonic Movie and Warez site ahol asszem mintha láttam volna HP-moviekat.

felirattal le tudnam tolteni valahonan? ;;)

koszi elore is

Hát ja, de itthon anyumék miatt ha velük nézem muszáj magyarul mert anyumék nem tudnak angolul, feliratosat meg nem szeretnek nézni.

teljesen egyet értek veled.szánalmasan béna a szinkronhangja.mint ha a magyarhangok nem nõnének fel a karakterekhez.olyan a hangjuk mint az elején, szóval gyenge de nagyon.