A Hattyúdalt ma nézve igen érdekes lehet a következtetés, pontosan ellentéte annak, amit a film didaktikusan sugallt.

Mai szemmel világos, hogy az az új, modern, szocialista, lakótelepes rendszer volt (és még ma isa az) az embertelen, és a Tamburásé az élhetõ, bár perifériára szorított.

1. Nem írtam olyasmit, hogy el kell ítélni õket.

Dobozy nem igazán vállalható, sõt, rendkívül gyenge író volt, Keleti pedig rengeteg jó filmet "rendezett", melyekhez valójában semmi köze nem volt, hiszen a korszak csodálatos stábjai végezték a munka dandárját, a Mûvész Úrral kapcsolatban pedig köztudott, hogy munkamódszerének hallatlan differenciáltsága annyiból állott, hogy hetente rendszeresen eljárt a forgatásokra kétszer-háromszor és lehordta az egész stábot mindennek, majd nagy mérgesen elvonult.

2. Kiragadott idézetre válaszoltál, így nem tudok a hsz-edre érdemben reagálni, bármennyire is szeretnék.

Az általam leírt mondat, egy logikai sor része volt.

Ha közéleti kontextusban ragadtál volna ki hasonlóképpen egy (ráadásul majdnem az elsõ - ami azt sejteti, hogy tovább nem is olvastad, amit írtam) mondatot a megnyilatkozásomból, akkor ez erõsen demagógiagyanús megnyilvánulás volna részedrõl.

Olvasd el a teljes hozzászólást és akkor vitatkozhatunk.

Addig nincs értelme chitchat-elni ilyen kérdésekrõl, hiszen csak elbeszélünk egymás mellett.

Én nem szeretem a magyar filmtörténelem ezen korszakának filmjeit. Inkább a Kabos, Csortos, Pécsi S., Latabár filmeket szeretem. De ez a film zseniális.10/10.
Páger nagyot alakított.

Szia!
Egyetértek!
Szerintem sokkal inkább Sztankay-ra figyelhettek itt fel...nem?
TGR

Szörnyen komplex film a Hattyúdal.


Egyszerre magyar filmtörténeti alapvetés, félneorealista-félpremodern remek - egyben viszont egy fájdalmasan közhelyes üzenetet hordozó, meglehetõsen erõltetett narratívával bíró mozi is.

A Keleti-Dobozi rendezõ-forgatókönyvíró páros, sem együtt, sem külön-külön nem hagyott túlságosan pozitív nyomot mûvelõdéstörténetünkben. Tudjuk: az ötvenes évek végén egy '56-ot ördögien pocskondiázó film és egy megkésett, gyenge termelési múví került ki a kezeik alól.

És aztán meg itt a Hattyúdal, ami fekete báránynak számít - mert ezekkel ellentétben nagyon is mûködõképes anyag.

És nem csak a színészeknek köszönhetõen: a forgatókönyvben is remek, súlyos mondatok hangzanak el - persze a kitûnõ operatõr, Pásztor István, és a világhírû zeneszerzõ, Ránki György érdemeit se vitassuk el abban, hogy végül ilyen remek látlelet kerekedett ki belõle.

A baj csak az, hogy megint, ismét, oly sokadjára az európai kultúrában, mióta a katolikus, majd még inkább a protestáns egyház mindenek fölé emelte kultuszát, egyengetve ezzel az utat az Egon Friedell szavaival élve: "a modern ember két legnagyobb megnyomorítója, a kapitalizmus és a kommunizmus elõtt...", a MUNKA AZ ISTEN...

A munka az élet értelme, és végsõ miértje, meg hogyana.

Ez süt ki a rendõr és a fõkáder szövegébõl is. A munka kultusza, amely, éppen napjainkban bizonyosodott be véglegesen és visszavonhatatlanul, ugyanúgy nem folytatható hosszútávon, ahogy a semmitevésé és a csavargásé sem...

A huszadik századi ember jelszava ez volt: "az vagy, amiért megdolgoztál..."

Reméljük, a huszonegyedik század számára már sikerül valami nagyobb érvényû igazságot kitalálni - mert ez bizony csúfosan megbukott a század végére...


És itt engedtessék meg, hogy elkanyarodjak egy-két gondolat erejéig a film témájától, mondanivalójától, világától.

Ezúttal ugyanis a Duna TV-n éppen május elsején, a munkaszüneti napokon meglehetõsen központi jelentõsségûnek számító kora délutáni adássávban került mûsorba.


Május 1...

"Munkás" Szent József ünnepe...

Na, itt kezdõdik minden...

A középkornál...

Ismerjük a középkor államelméleti elképzeléseit Sevillai Szent Izidor hetes hadipajzs-rendszerétõl fogva egészen Campanella Napállamáig - mégis, a legnépszerûbb és legelterjedtebb elképzelés, amely kb. 500 évig érvényesült az európai történelemben, a legegyszerûbb volt.

Eszerint a bellores (hadviselõk) - oratores (imádkozók) - labores (dolgozók), vagyis a nemesek, klerikusok és jobbágyok hármasa alkotja a társadalmi felépítményt.

Tudjuk: marxista humbug az, hogy feltétlenül olyan rossz lett volna az a feudalizmus. Nem egy esetben kitûnõen mûködött a rendszer (tessék March Blockot vagy Fügedi Eriket olvasni, ha nekem nem tetszenek hinni) - nem véletlen, hogy hosszabb ideig tartott, mint az államszocializmus és kapitalizmus együttvéve.

Ennek ellenére mégis azt kell mondanom: a munka kultusza a katolikus egyház kulturális monopóliumának idõszakában kezdõdött.

A szegény helyzete determinált, a villoni figura, a csavargó diák a társadalom perifériáját jelenti - ha elnézem a Hattyúdalt, a hatvanas években ugyanez volt a szisztéma.

Az újkor a reformációval még inkább betette a kaput a munkát illetõ normális emberi szemlélet mögött. Az evangélikusok és a reformátusok mindenek fölé emelték a munkát, a korai kapitalizmus rendszerét szentesítvén.

Tudjuk: munka révén lett naggyá észak-németalföld és Anglia...

Csak éppen, milyen érdekes, ezekben az országokban alakult ki elõször a szervezett és meglehetõsen agresszívan fellépõ, megkeserített és megnyomorított munkásmozgalom. Vajh, miért?


Persze aztán a kommunizmus bizonyult a legnagyobb csalódásnak: végképp piedesztálra emelte a munkát, gyomorfogatóan abszolút módon.


A Hattyúdalnak is csöndesen determinált abszolútuma a munka - érdekes, dolgozó embereket alig látunk a filmben (ahogy a Kádár-korszakban is többnyire lógósokat - lám a rendszer, amely mindenek fölé emelte a munkást, megteremtette a lehetõséget a munkamorál leromlására - a lógás általános volt az idõszakban, nem véletlenül sírják vissza bizonyos nyuggerek azokat az idõket).

Igen, a termelésssi film fölött már eljárt az idõ, de a cselekvõ-kérdezõ attitûd generációs okokból (õ ugye a hatvanas évek idõs generációjának tagja, míg a fentebb említett mentalitás a fiatalabb alkotókat jellemzi) egyáltalán nem jellemzõ Keleti opuszára.

Ez a furcsa köztesség még nyakon öntetik a neorealista, s néhol a romantikus realista elemek sokaságával, végképp elbizonytalanítva a nézõt, vajon hol itt az igazság.

Persze ez a premodern állapot indokolttá teheti azt, hogy a rendezõ ne foglaljon állást filmjében, hanem csak szenvtelenül, objektíven hatoljon be füstös-homályos tereibe.

És lám, a "Hattyúdal" látszólag nem is foglal olyan élesen, mint akár csak a néhány évvel korábbi, lírai realista hatást magukon hordozó ötvenes évek végi magyar filmek (gondolok itt teszem azt a "Két vallomás"-ra).

De azért, lám, mégiscsak a Szirtes alakította homlokráncolós rendõr bácsi, és a Tamburást durva hangon felelõsségre vonó fõelvtárs képviseli az erkölcsi abszolútumot. Ha nem is úgy, mint Moliére darabjaiban a "megmondó-ember" királyi intendáns vagy tisztviselõ, de mégiscsak megkérdõjelezhetetlenül.

Tamburás, fõhõsünk persze már nem reakciós, nem visszamaradó. Kedves öreg hõs, mélyen érzõ, jobb életre érdemes bájos csavargó (érzelmi mozgatórugókkal, motivációkkal), furcsa Falstaffként dülöngél ebben a lakótelepi milliõben (egy magyar Bodou?), ahol a panelcsodák kubista istenszobrokként magasodnak fölé az államszocializmus megfellebezhetetlenségét hirdetve.

Ez a págeri karakter adja egyébként a film egyik újszerûségét - s hogy a sírva-nevetés briliáns mestere milyen játszi könnyedséggel boldogul itt, azt nem szûkséges bizonygatnom.

És ragyogó Várkonyi Zoltán is, Sztankay is, Bodrogi vívódása kicsit Renoir Tony-jáé is, Béres Ilona pedig már egyenesen egy francia újhullámos tündér.

Igazan és szépen fakad az ajkukról a szép szó, Páger szájából még a durva is gyönyörûen hangzik.


Csak hát, ez a munkakultusz nagyon-nagyon csúnyán bekavar.

Mert a Hattyúdal tökéletes premodern darab lenne: telve lírai szépséggel, bizonytalansággal, rezignált naivitással (paradox mivolta mindennél nagyobb létjogosultságot ad ennek a fogalomnak). Parabolikus szerkesztés, plain air felvételek, szubjektív realizmus viszonylag objektív szemszögbõl...

Csak hát, pont ezt a munkakultusz részt nem kellett volna erõltetni. Ez a didaktikus moralizálás veszi el itt igazán a dolgok élét, ezért nem ül minden olyan tökéletesen, ezért olyan hazug némelyik párbeszéd.

A filmnek tehát éppen az a legnagyobb hibája, ami miatt szükségszerûnek látták a mûsorszerkesztõk május 1-én vetíteni.

Kár, nem kellett volna...

Ezzel inkább - hogy a hatvanas évek egyik kitûnõ filmvígjátékának címére utaljak - egy hétköznapot kellett volna pirosbetûssé varázsolni.


8.35/10

Páger Antal a régi magyar filmekben az igazi.Ebben a filmben is nagyon jó,de a régi filmekben az igazi.

Egy rejtvényújság ismertettõje szerint a most 70 éves Koncz Gáborra ebben a filmben figyelt fel a közönség.
Amennyire emlékszem, Koncz Gábornaak egy pármondatos szerepe van: arra kéri a fõszereplõt, hagyja el a bódét, mert szér fogják bontani.