1. A hatvanas-hetvenes években még az volt az egyik legfõbb törekvés pornófilmek tekintetében, hogy sztorival is kitöltsék azt a nyolcvan-kilencven percet (hiszen akkor jóformán a pornómozi volt az egyetlen lehetõség az ebben a mûfajban készült filmek prezentálására) - manapság ugye már nem ez a lényeg, de a hetvenes években bizony gyakran még komoly sztori-panelekkel dolgoztak egy-egy ilyen moziban, sõt, igen jelentõs intellektuális vonulatot képviselõ pornók is készültek ekkoriban (ld. például a kitûnõ lengyel animátor, Valerian Borowczyk francia és olasz koprodukcióban készült alkotásait).

Ha tehát abszolút stigmatizált vagy trash-mûfajnak tekintjük a pornográf filmek világát, akkor abszolút nem kell szót ejtenünk errõl - de a western esetében mégis érdemes megemlíteni, hogy bizony, az ilyen témájú pornók megjelenése egybeesett a mûfaj dekadens periódusának végével.

2. Köszönöm a kiigazítást a Westworld-re vonatkozóan!

Én sem tudok többet hozzátenni: ez csupán felfogás kérdése.

Nehéz a filmes mûfajokat definiálni, különösen az elmúlt harminc-negyven esztendõ posztmodern koordinátarendszerében, kánon pedig nem létezik, csak különbözõ álláspontok.

Mondjuk erre illett volna már korábban rádöbbennem: maradjunk abban, hogy mindenki maga döntse el, hogy számára mit jelent a western, és hagyjuk lógva ezt a vitát, ha lehet - a továbbiakban maradjunk a jelen filmalkotásnál, ami, még egyszer hangsúlyosan kijelentem, véleményem szerint kitûnõ.

"Azzal, hogy ismerteted C.McArthur mûfaji áttekintését, nem bizonyítasz semmit."

Isten ments, hogy bizonyítsak bármit is a westernnel kapcsolatban.

Csupán annyit kívántam "bizonyítani", hogy nem vagyok elvetemült õrült csak azért, mert azt mondom a westernrõl amit - és itt kéretik a régebbi véleményemet nem figyelembe venni, az újonnan írtakat pedig jobban elolvasni!

Ez nem az objektív igazság - ez egy nézõpont.



"A sablonok és "tucatreceptek" máshol is adva vannak - na jó, a western különösen gazdag ebbõl a szempontból - ilyen alapon egy csomó más mûfajt is a szemétbe hajíthatnánk. Mondván:"sajnos, nem tudjuk többé megtölteni tartalommal, elfogytak az ötleteink"."

Kevés olyan filmes mûfaj van, amely annyira kötött lenne minden tekintetben, mint a western. Mellesleg, ha már Király Jenõnél tartunk, mintha valahol õ is írt volna a westernnek errõl a fokú determináltságáról.

Persze ez az ami, mint írtam is, nézõpont kérdése, hiszen, ha úgy veszem, az akció-komédia is a börleszk egyfajta továbbélése, ahogy a melodráma sem halt ki, hanem megújult a romantikus dráma által (mellesleg az is megérne egy fejtegetést, miért pont ezek a mûfajok haltak ki: sztem valószínûleg éppen azért, mert ezek rendelkeztek leginkább kötött sablonokkal).

Te mondhatod azt, hogy a western megújult - én pedig ugyanúgy mondhatom azt, hogy nem megújult, csak búvópatakként él tovább más mûfajokban.

Az ilyesmi pedig egyáltalán nem újdonság a kultúrtörténetben - ld. például, a klasszicista nem klasszikus, még ha azt is állítja magáról, hogy ahhoz tért vissza (ld. Egon Friedell (tudom, nagyon sokat hivatkozok rá, de nagyon-nagyon szeretem ezt a könyvét) Az újkori kultúra története negyedik kötetében írt fejtegetését Winckelmann-ról, és a valódi görög kultúráról - tulajdonképpen közük nincs egymáshoz).



"Pusztán a mûfaji klisékbõl nyilván nem lesz semmi, de egy tehetséges rendezõ - aki tudja, mit akar, és van mit közölnie -, bármely mûfaj keretei között létrehozhat értéket."

Ez így van, ám, beláthatod, ezt én sem tagadtam: ezért írtam példának okáért Eastwood-ot, aki (utolsóként) még akkor is vegytiszta westerneket tudott gyártani, amikor a mûfaj csillaga már leáldozott.

És, ha így veszem, akkor persze Baz Luhrman nagyívû melodrámái is tekinthetõk a melodráma újjáéledésének (ha melodráma, akkor egyébként Titanic).



"Hogy hogyan alakítható a western az új évezredben egy újabb kor képére, mutatja a 2000-es évek termése (címeket mellõzném, nyilván ismered)."

Na ez az amit már írtam: ki minek tekinti. Én a mûfaj búvópatakként való továbbélésének más domináns mûfajjal bíró filmekben, te egyenesen azt mondod, hogy a western nem halt meg, csak átalakult.

Mint már írtam, nézõpont kérdése.

És, ami azt illeti, semmire sem igaz ez annyira, mint a mûfaji filmre, ahol nagyon kevés vegytiszta mûfajjal operáló film készül...

Ugyanis, ellentétben az irodalommal, itt bizony nem beszélhetünk vegytisztán és markánsan megjelenõ mûfaji jegyekrõl - különösen az utolsó idõkben.


"Ja, ha már szakirodalom: én jobban szeretem Király Jenõ írását a témáról, õ a lényegrõl beszél."

Ja, és ha már Király Jenõ: õ aztán sokat ír a filmen belül domináns és periférikus mûfaji elemekrõl - ajánlom figyelmedbe.

1. Mintha írtam volna, hogy ez a film tetszik, nem?
2. Olvasd el a fejtegetésemet, amit az imént írtam, és ha azután is találsz belém kötni valót, akkor nosza, vitatkozzunk!
3. Ajánlom szíves figyelmedbe a "Lõj a zongorista" c. film topicjába általam leírtakat - is.

Nos, elõrebocsátom, hogy részben valóban meg kell követnem magamat: elhamarkodott véleményt alkottam a westernrõl, ami azóta - többek közt filmelméleti stúdiumaim nyomán is - sokat finomodott.

Tény: a western a mûfaji film történetének igen jelentõs mûfaja, sokszínû és izgalmas mûfajtörténeti háttérrel és jópár kiemelkedõ alkotással.

Attól függetlenül, hogy most magát a mûfajt minõsíteném vagy bárminemû kritikáját adnám, csak mûfajtörténeti szempontból nézve, elõrebocsátanám, hogy a két évvel ezelõtti megnyilatkozásom egy laikus személyes érzelmi érintettségtõl éppen nem mentes kifakadása volt (melynek egy részébõl magánemberként ma sem hiszem, hogy engednék), míg a mostani pár megjegyzés és esztétikai fejtegetés közé ágyazott véleményformálásom lényegesen disztingváltabb és egyetemes filmtörténeti kontextusba helyezett, ámde igen rövid értekezés lesz.

Sok mûfajelméleti megközelítés létezik, mely a western mûfaját vizsgálhatja, de tény, hogy Colin McArthuré az egyik legkézenfekvõbb.

Õ a filmelméletben már 1945 óta igen sokszor megjelenõ evolucionista megközelítés híve. Véleménye szerint egy mûfaj élete öt szakaszból áll:

1. az alapvetõ mûfaji jegyek, konnotációk, attribútumok formálódásának idõszaka - a hõskor
2. a mûfaj történetének aranykora
3. a mûfaj életének túlérett és dekadens periódusa, a végén pedig a hanyatlás kezdete
4. a mûfaj önmagát parodizálja vagy önmaga paródiájává válik - már csak úgy születhetnek remek alkotások körein belül, hogy jócskán a sajátjuk közé vegyítik más mûfajok jellemzõit is
5. a mûfaj eltûnik, jellemzõ jegyei legfeljebb egyes mûfajok különbözõ paneljeiben élnek tovább.

Nos, ez a megközelítés mindenképpen vulgáris abban a tekintetben, hogy napjainkig mindössze három nagy mûfaj esetében bizonyult maradéktalanul igaznak: a legfilmesebb filmes mûfajnak titulált börleszkre, a néma- és korai hangosfilmidõszakban egyaránt oly népszerû, ám szinte teljesen eltûnt, érzelmes és szentimentális melodrámára, és, igen, a westernre.

McArthur elemzésében - talán nem is véletlenül - a westernt emeli ki ezek közül.

Véleménye szerint e mûfaj története elsõ periódusának kezdete Edwin S. Porter "Nagy vonatrablás"-a, amely már 1903-ban tartalmazott minden elemet, ami a westernhez kell (vonat, cowboyok felszerelése, bûntény, jellegzetes winchesterek és coltok, mulatók stb. - kivéve talán az indiánt).

A második nagy idõszakot a két világháború közötti westernek jelentik: John Ford filmjei, vagyis a klasszikusnál is klasszikusabb westernek, Howard Hughes 1943-as Törvényenkívülije, valamint a közvetlenül a háború után született alkotások, mint a jelen remek filmalkotás is.

A mûfaj történetének dekadens periódusát egyértelmûen az ötvenes évek jelentik: tudjuk, hihetetlen méretû cowboy-kultusz alakult ki ekkoriban Amerikában, a moziban mindenki a minõsíthetetlen tucatwesterneket és a sírva-röhögõs John Wayne-filmeket nézte. Ebbõl az idõszakból való egyébként azon westernek többsége, amelyeket én láttam, s amelyek nem véletlenül utáltatják meg magát a mûfajt. Talán az egyetlen ebben az idõszakban született és valóban minden tekintetben igényesnek nevezhetõ western az 1952-es Fred Zimmermann féle Délidõ (amely elõször szakít a klasszikus western hagyományaival), nem ok nélkül szülhették meg hosszas vajúdás után azt a véleményemet, amelyet lentebb már taglaltam.

A negyedik periódust a hatvanas évek második fele és a hetvenes évek jelentik - alapvetõen a spagettiwesternek korszaka. Az ekkor készült filmek már nem igazán nevezhetõk a mûfaj hagyományos értelmében vett westernnek, hiszen sokkal realisztikusabb ábrázolásra törekszenek - vagy pedig inkább a dráma, az akciófilm, néhol a melodráma felé közelítenek - ilyesfajta remekmû a Butch Cassidee and the Sundance Kid is.

Sergio Leone remekei mellett azonban megjelennek a remek paródiák is - számtalan western-pornó készül, nem is beszélve a sci-fivel kombinált westernekrõl (Western-world, 1973), és persze ott van Robert Altman két hatalmas, a mûfajra a megsemmisítõ csapást mérõ paródiája: az 1972-es McCabe és Mrs. Miller, majd az 1976-os Buffallo Bill és az indiánok.

Bár még a dekadencia korszakában is olyan remek western-filmek készülnek, mint Eastwood munkái, de a mûfaj már soha többé nem talált magára - s ez el is visz minket az utolsó, ötödik kategóriáig: a mûfaj eltûnéséig.

Elvileg ugyanis a hetvenes évek közepe után is készülnek westernek, de ezek már egyáltalán nem nevezhetõk hagyományos westernnek: a Farkasokkal táncoló fél melodráma-fél dráma világán át a Las Bandidas stílusparódiájáig, a Gojko Mitic-féle szeméttõl a Deadwood c. elsõrangú HBO-s sorozatig kizárólag a jellemzõ vadnyugati attribútumok használata teszi a westernhez hasonlóvá az elmúlt harminc év vadnyugat-témájú filmeit.


Na mármost: ez a megközelítés kiválóan rámutat a western mûfajának minden erényére és hibájára.

Elõször is: minden mûfajok közül talán a leginkább éppen a western az, amely nagyon-nagyon látványos sablonokkal és könnyen megalkotható tucatrecepttel bír. Nem véletlen, hogy a börleszk és a melodráma után gyakorlatilag ez lett a harmadik mûfaj, amely eltûnt - hacsak a spagettiwesternt, és a mára teljesen megváltozott Vadnyugat-témájú filmeket a mûfaj megújulásának tekintjük - ez elsõsorban szemlélet dolga.

Ez a recept még nagyon jól mûködött a harmincas-negyvenes években, de egy idõ után egyszerûen nem lehetett tovább csinálni. Olyan a western, mint a házasságok többsége: egy idõ után minden ötlet elvész belõle.

A mûfaj esetében a kiégés az ötvenes évek elejére következett be - az ekkor és a következõ szûk két évtizedben készült, még westerneknek nevezhetõ alkotások abban az értelemben már nem teremtettek iskolát, hogy nem tudták feltámasztani a western nagy aranykorát - igaz, legjobbjaik minõség tekintetében általában jóval túlszárnyalták a "nagy idõk" filmjeit.

A western tehát, mondatni, meghaladott mûfajjá vált - ahogy a börleszk az akció-komédiákban, a melodráma a romantikus drámákban él tovább, úgy a western a mindennemû és -fajú vadnyugat-témájú filmekben találta meg a továbbélésnek ezt a lehetõségét.

Elemei, panelei nélkül nem lenne teljes a filmmûvészet eddigi fejlõdése, és szegényebb lenne egy izgalmas színnel a mûfajfilm történetének palettája - ám egyetlen könnyet sem érdemes hullatni magáért a mûfajért, hiszen, és ebbõl nem engedek, mintegy két tucatnyi minden tekintetben kiemelkedõ és további kb. egy-két tucat izgalmasabb, esetleg egyedi paneleket is tartalmazó mozin túl minden idõk western-termésének nagy része gyakorlatilag az igénytelen, sablonos, lebutított trash-mûfajok képét mutatja.

That's all, falks!