ma délután láttam, nagyon jól megírt darab , nagyszerû rendezésben , zseniális színészi játékkal! Fekete Ernõ csak ezért az egy címszerepért is Kossuth díjat érdemelne.
Ifjú "szerelmét" játszó Patkós Márton szintén nagyon nagyon jó, figyelnünk kell rá! :)

Világirodalom-történetében Szerb Antal Marlowe-t -nyilván nagyrabecsülése jeleként- Shakespeare Keresztelõ Szent Jánosának titulálja, ám ma legismertebb, legtöbbet játszott és 1991-ben Derek Jarman által meg is filmesített drámáját meg sem említi. (Ruszt József is 1991-ben vitte színpadra a II. Edwardot az akkor kivirágzó Budapesti Kamaraszínházban, Gálffi Lászlóval a címszerepben.) Most Alföldi Róbert rendezte meg a darabot a Café Budapest (lánykori nevén Budapesti Õszi Fesztivál) felkérésére, de hírek szerint a produkció túléli a fesztivál néhány elõadásos szériáját és hamarosan átkerül a budai Átriumba.

Marlowe nem tett se többet, se kevesebbet mint nagyjából a történtekhez híven megírta a saját neméhez (túlságos nyíltsággal?) vonzódó király és környezete történetét, s ezzel beírta magát a világirodalomba is. (A sztori Druon Az elátkozott királyok c. közismert regényében is megjelenik mellékszálként.) Reneszánsz nyíltsággal, bõvérûséggel feszegeti a közhatalom csúcsán lévõ(k) köz- és magánélete-magánerkölcsei összeférhetõségének-összeférhetetlenségének határait vagyis azokat a kérdéseket, amelyek, más "vetületben" ugyan, de napjainkig aktuálisak...hogy ne menjünk messzebbre, magában Angolországban is amint azt, csak két 20. szd.-i példával illusztrálva, VIII.Edward és Károly herceb&Lady Diana "esete" fényesen jelzi. A "bõvérû" jelzõ a színpadi és valóságos történésekre is érvényes: szinte mindenki és mindenkinek az ellensége, utóda a kín- és vérpadon illetve utóbbival egyenértékû halállal végzi be földi létét, a már nem-király Edwardon kívül szerelme (Gaveston), fivére (Kent), Spencer(ék), Mortimer, a királyné tanácsadója-szeretõje és mások. Izabella királyné a fia, III.Edward kegyelmébõl megússza egy szimpla hazaszámûzetéssel Franciaországba.

Alföldi rendezésében az a meglepõ - ha ez meglep valakit- hogy nincs különösebb meglepõ. Minimál- de jól mûködõ, helyszín-csereszabatos díszletek közt, jól stilizált jelmezekben (díszlet-jelmez: Tihanyi Ildi) pereg a dráma, csupán 1-2 jelenetet éreztem kicsit hosszadalmasnak. Egyetlen jelentõs kifogásom: Gavestont és a gyermek III.Edwardot azonos színész játssza, ugyan miért? Eszmei mondanivalót nem látok e szerepkettõzésben, takarékosság címén meg szerencsétlen dolog lenne. Jelentõs és nem csupán "szakmai" szerepet kapnak a zenészek: Lengyel Zoltán/orgona, Szûcs Péter/klarinét-szaxofon, Zétényi Tamás/cselló, õk is "be vannak rendezve" az elõadásba. Olykor "csak" gesztusokkal, olykor megszólalnak, olykor egy aktuális hullát cipelnek...és közben sokat és jól zenélnek.
Fekete Ernõ a tõle megszokott és elvárt magas színvonalon hozza a szerelmes és szerelmei közepette arányt tévesztõ, munkakörét nem kellõ alázattal ellátó/el-nem-látó királyt és a megkínzott-szenvedõ trónja-fosztottat, jeles kollégái között is uralja a színt. A boldogult, egykori Alföldi-Nemzetis csapatból itt Radnay Csilla, Szatory Dávid és Makranczi Zalán alakításának örülhettünk, ahogy az "öregek" közül Jordán Tamásnak és Gyabronka Józsefnek, aki a sajnos már szintén csak egykori Krétakörben teljesedett ki színészileg. Patkós Márton, Mihályfi Balázs, Medveczky Balázs, Fábián Szabolcs és Sztarenki Dóra közremûködése tette teljessé azt az illúziónkat, hogy Alföldi Róbert úgyszólván mindig, mindenhol csapatot, együttest tud létrehozni - akár csak egyetlen produkció erejéig mint tette azt ezúttal a Budapest Music Centerben.